Nemrég a Capa Központ blogján jelent meg egy  bejegyzés  arról, hogy mi az az öt legfontosabb dolog, amit Urbán Tamástól tanulhat egy fotós – például azt, hogy ne csak fotózzon, hanem jegyzeteljen is. Azt hiszem, egy ilyen alkalom a tökéletes bizonyítéka annak, miért is van igaza. Urbán a képek mellé elővette a jegyzeteit, majd harminckét év távlatából megírta beszámolóját az Indexnek. Igazi időutazás következik, pontos adatokkal.

Az 1987-es év januárja: emberemlékezet óta nem volt hasonló hideg, és annyi hó sem esett, mint az alatt a néhány nap alatt. Az időjárás-előrejelzésből lehetett sejteni, hogy különleges napok elé nézünk, vettem a felszerelésem, és január 10-én délután bevonultam a Markó utcai mentőközpontba. Nagy volt a sürgés-forgás a kocsik körül, a garázsmester mindenkinek kiadta az utasítást, hogy készítsenek elő hóláncot, dupla takarókat, vizsgálják meg a hűtővizet, lapát legyen minden kocsiban. Bár senki sem pánikolt, érezhető volt a levegő vibrálásából, hogy rendkívüli eseményre kell felkészülni. Az intenzív havazás már korábban elkezdődött, sőt a hőmérséklet is kezdett jóval fagypont alá süllyedni. Másnap, 11-én este fél kilenc előtt néhány perccel érkezett az első komolyabb bejelentés: a fogaskerekű valamilyen balesetéről számoltak be a telefonálók. A bejelentő csak hallomásaira alapozta a balesetet: csattogást, puffanásokat hallott a közelükben futó sínpár felől, aztán néma csend következett.

Az irányítás két kocsit indított a helyszínre, mivel tudták, hogy a fogaskerekű sínpárjai még jó idő esetén is nehezen megközelíthetők gépkocsival. Az esetkocsin Gyurmán Kriszta doktornő, a 201-es rohamkocsin dr. Gorove László főorvos teljesített szolgálatot. A „kis” kocsin Kaszanics mentőápoló, a rohamkocsin Szabó Pisti volt az ápoló, és Sütő papa volt a „gépész”. A János-kórház mellett haladtunk felfelé, állandó rádiókapcsolatban állva a központtal. Az irányítók, ahogy kapták az újabb bejelentéseket, rögtön továbbították azokat a „vonuló” egységeknek. Lassan behatárolhattuk, hogy a baleset az Orgonás megálló közelében lehet. Valahol, egy mellékutcában parkoltunk le, kézbe véve a hasábrádiót meg az orvosi felszereléseket, dacolva a hóeséssel, nekiindultunk a hegyoldalnak. Emlékszem: koromsötét volt, csak találomra tartottuk az irányt. Ha valahol keresztezzük a sínpárt, akkor már a sínek mentén megtaláljuk a kocsikat. Lihegtünk, szitkozódtunk, de dacolva az arcunkba vágódó hóviharral, haladtunk lépésről lépésre. Mindenki ismeri az érzést:  ilyenkor óráknak tűnnek a percek, míg végül feltűnt egy-két imbolygó zseblámpa fénye. Ez mindannyiunknak erőt adott, szinte szaladtunk a csoport felé. Azonnal a sérültek felkutatásába kezdett a csapat, ilyen esetekben én is beszálltam a „mentős” munkába, elfelejtettem, hogy nekem más a hivatásom. Az összetört kocsikból az utasok már leszálltak, csak két mozdulatlan test hevert a padlózaton. A két motorkocsi vezetőjén már nem lehetett segíteni, mindketten azonnal életüket vesztették az ütközéskor. Hiába próbálták a kocsik sebességét csökkenteni, a fékek felmondták a szolgálatot, így Czippóth Istvánné, Márta és Nok Péter, a BKV alkalmazottjai a helyszínen életüket vesztették. A hó meg csak esett, sőt a szél is segített pillanatok alatt hótorlaszokat képezni. 5 óra 16 perckor érkezett egy bejelentés Újpestről, hogy egy idős férfira leltek az egyik  megállóban, aki valószínűleg kihűlt és megfagyott. Azonnal útnak indultunk. A hajnali üres utcákon csak nehezen haladt a Nysa esetkocsi, mivel nem lehetett arra számítani, hogy gépekkel tisztítják az utcákat (mire egy részt letisztítottak volna, kezdhették is volna elölről). Zuhogott a hó, fújta a szél a havat. Egyértelmű volt, most Budapesten a hó az úr. A 74 éves idős úr szervezete nem bírta a szokatlan hideg időt, a szíve felmondta a szolgálatot A mentőknek végül több utast kellett a fogaskerekűről kórházba szállítani, szerencsére nem volt súlyos sérült, volt, akit a helyszínen elláttak. A két törött piros kocsi viszont a helyszínen maradt néhány napig. Természetesen nemcsak a fogaskerekű üzemeltetését szüneteltették, hanem számos villamos- és buszjárat sem indult el 12-én reggel.  

A gyerekek nagy örömére szünetelt a tanítás az iskolákban, egyedül ők élvezték: milyen is egy igazi tél a városban, falun.

Mikor visszaérkeztünk a központi állomásra, a Markó utcába, szinte egyetlen szolgálatban lévő kocsi sem volt az állomáson. A budapesti mentőszervezet vezetője is bejött a központba, és elkezdte megszervezni a következő napok megterhelő, feszített szolgálati rendjét. Várható volt, hogy mivel nem közlekednek majd a vonatok, távolsági autóbuszok, így nem érkezik be a váltás, akik pedig Budapesten tartózkodnak, azok nem tudnak majd hazamenni. Elsősorban a gépkocsivezetők váltásáról kellett gondoskodni, mivel a gépkocsivezetők 12 óránál tovább nem ülhettek a volán mögött. Példás volt a rend, mindenki érezte a mentőkre hárult feladatok nagyságát, szó nélkül tették a dolgukat!

Hiába voltak a hóláncok, a kocsik csúszkáltak a jeges úton, legtöbbször a villamossíneken közlekedtek, de jóval kevesebb volt a szándékos téves riasztás is. Az embereknek sem volt kedvük szórakozni, úgy éreztem, mindenki meg volt ijedve. Ha két kivonulás közt maradt néhány perc, akkor ettek néhány falatot a személyzet tagjai, de legtöbbször vonulás közben haraptak néhány falatot.

A kocsik helyzetét jelző mágnestábla sűrűn volt rakva a kis kockákkal, ha valamelyik kocsi végzett feladatával, amit oldalra fordítással jeleztek a rádiós bajtársak, azonnal kapta a következő címet. A peremállomások kocsijai is megállás nélkül dolgoztak, rengeteg volt a végtagsérülés. Baleset kevesebb volt, hiszen csak a legbátrabb emberek merészkedtek kocsival a forgalomba.

Andics László főorvosnak percenként jelentettek vidékről. Hol egy kocsi mondta fel a szolgálatot, hol a hiányzó kollégákat kellett pótolni. Közben jelentkezett a honvédség, és felajánlotta segítségét. Vidéken jól jöttek a lánctalpas járművek, a fővárosban már az is nagy segítséget jelentett, ha  két-három négykerék-meghajtású terepjárót kaptak a helyőrségtől. Volt módom kipróbálni a hadi járművek egyikét.

Aszódról érkezett az UAZ katonai mentőkocsi, amellyel Budaörs külterületére vonultunk egy lábtörést szenvedett középkorú férfiért. Jó későre járt, alig találtuk meg a helyszínt. Vaszary Béla mentőtiszt és a civilekből és katonákból álló mentőegység tagjai a beteget vákuumágyra fektették. Bizony a rögzítés nagy fájdalmaktól kímélte meg a sérültet, mert az UAZ-nak még a Nysáétól is rosszabb volt a rugózása. A beteg a MNKK traumatológiájára került.

Három nap, két éjszaka megállás nélkül  állták a rohamot az irányítók, mire az élet végre kezdett visszazökkenni a normál mederbe. Elállt a hóesés, valamelyest tisztábbak lettek az utak, kevesebb lett az esetszám, négy nap után én is hazamentem.