Csövön jön a modern meleg

Erre pedig volt egy forradalmi és akkor igazán korszerű megoldás: a távfűtés

A '60-as évek előtt Budapest nagy részén szénnel vagy koksszal fűtöttek, a város vezetőit viszont sokkal korábban elkezdte foglalkoztatni az ötlet, hogy hogyan lehetne olcsóbban és kevesebb mocsokkal megoldani a fűtést. Az egyéni kazános rendszerrel több probléma is volt: egyrészt annyi koksz kellett hozzá, hogy azt külföldről kellett importálni, másrészt, ahogy azt már említettük, a fűtési szezonban mindent ellepett a fullasztó füst és korom, a velük járó mérgekkel együtt. Hogy mennyire pusztító volt így fűteni, azt az 1952-es nagy londoni szmogkatasztrófa mutatja a legjobban, amikor is a londoniak a szokatlan hideg miatt nagyon sok szenet égettek, egy anticiklon miatt pedig azt nem fújta el a szél, hanem öt napig rátelepedett a városra. Ebbe akkor a becslések szerint pár héten belül 4000, hosszabb távon pedig úgy 12 ezer ember halt bele. 

Budapesten ilyen katasztrófa nem történt, de a helyzet nem volt igazán tartható. Egy 1958-ban az ÁNTSZ elődje a Köjál vizsgálatában azt találta, hogy „a fűtési idény ideje alatt a fővárosban különösen a korom és kén-dioxid – a fővárosban használatos szénfajták következtében – a hygiénés norma kb. háromszorosára növekszik”. Mindebből pedig a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága arra a következtetésre jutott, hogy „feltehető, hogy erre megnyugtató megoldást csak távfűtés budapesti kiterjesztése nyújtana. Szükséges tehát, hogy erőteljesebb lépésekkel haladjunk Budapesten központi jellegű és a távfűtés bevezetése felé”.

Bár már a '30-as években voltak tervek a budapesti távfűtés kiépítésére, a II. világháború kitörése előtt csak viszonylag kevés ház és közintézmény fűtését oldották meg így. A leghíresebb ilyen talán a Parlament, amelyet már 1899-ban távfűtéssel terveztek, mert a tervező Steindl Imre tervező nem akart kéményeket rakni az épületre. Ehelyett 150 méterrel arrébb, egy Balassi Bálint utcai ház udvarából fűtötték az Országházat. 

Az 1950-es évektől már elkezdett terjeszkedni a távfűtési háló Budapesten, de kezdetben  csak néhány gyár hulladékhőjét hasznosították erre, például a Csepeli Vasműét és a Kőbányai Sörgyárét. Az 1950-es évek végétől, a '60-as évek elejétől viszont kezdték az egész városban, de főleg az újonnan épített lakótelepekben bevezetni a távfűtést, amihez már külön erre felépített fűtőművek szolgáltatták a meleget. Sőt, ezeket a panelházakat akkor meg sem lehetett volna építeni máshogy, ennyi lakást egy helyen ugyanis lehetetlen és életveszélyes lett volna koksszal fűteni. Ekkor épült a Révész utcai erőmű és a Kelenföldi Hőrerőmű, valamint ekkor alakult a Fővárosi Távfűtés- és Melegvízszolgáltató Vállalat, azaz a Főtám, amely 1966-tól Főtáv néven működött tovább. 

A távfűtés bevezetése viszont nem volt kis feladat, ugyanis ehhez egy csőrendszert kellett lefektetni a város alatt. A terv az volt, hogy 1972-re a pesti oldalon a Kiskörúton belül már egy lakásban vagy hivatalban sem fűtenek majd koksszal, de ahogy a Fortepan képein is látható, a Budai Várban is zajlott a munkálatok. A legnagyobb távfűtéses projektek viszont az újonnan épülő lakótelepek voltak, amelyeket már direkt ilyen fűtésrendszerrel terveztek. Sok lakótelephez tartozott külön fűtőmű, ahogy a képeken látható kőbányai Újhegyi-lakótelepen. Összességében viszonylag rövid idő alatt rengeteg lakást vontak be a távfűtési rendszerbe: míg 1960-ban mindössze 6000 lakásban volt távfűtés az egész országban,  1970-re 40 ezer lakásba kötötték be a távfűtést, 1980-ra pedig még 100 ezer lakást fűtöttek így. 

A távfűtésnek köszönhetjük Budapest legmagasabb épületét, a Főtáv Kunigunda utcai fűtőművének 200 méter magas kéményét, amelyet 1981-ben adtak át.