A Bedobás mint privát hagyomány

1959 őszén Eötvös kollégiumi bentlakóként kezdtem az egyetemet az ELTE bölcsészkarán. A villamos a Szabadság hídon át közlekedett a pesti oldalra (az Erzsébet híd akkor még romjaiban hevert a Duna alatt.) Sokszor tettem meg gyalog is az utat, és 1960 tavaszán elhatároztam, hogy március 21-én, a tavasz első napján bedobom a hídról a sapkámat, azon egész életre felvállalt gondolat jegyében, hogy:

Sok olyan tárgyi értékre teszünk szert, ami valamiért inkább hátráltat, mint segít mindennapi éltünkben, ám mert hozzá jutni esetleg sokba került, nincs erőnk – szívünk? – megszabadulni tőle. Én azonban soha nem leszek ilyen értékek rabja.

Az első Bedobás alkalmával vidám diáktársaim vettek körül, pezsgőt is bontottunk, és megegyeztünk, hogy jövőre is ott a helyünk. Évről évre mind többen lettünk, mások is kezdtek dobálni, általában értéktelen holmikat, én pedig újra és újra figyelmükbe ajánlva indító hitvallásomat, a Dunába hajítottam az éppen aktuális téli sapkámat, ami örvendetes pillanattá lett, miközben meg, ahogy ma összegzem a Bedobás fél évszázadnál hosszabb történetét, a mindahányszor idézett hitvallás lényege láthatóan keveseket érdekelt.

Az egyetem után jó részt újságíró kollégáimból tevődött ki a közönség. Gábor Viktor a Pest megyei Hírlapnál lett a barátom. Barátaim barátai, sok fiatal művész, kíváncsi lányok és dobálásra szomjas, bolondos figurák várták a március 21-ét. M. Kati filmrendező egy ízben jókora bőrönddel állított oda, amit aztán a korlát fölött felnyitott, és megunt fehérneműk sokasága indult libegve a Duna felé, miközben a híd alól előúszott egy hatalmas uszály. Frenetikus pillanatok voltak az ilyenek.

Én magam – sapkát és cirkuszt a népnek! – kezdtem valóban „sorsrontó” tárgyakat is dobálni tréfás „vádbeszédek” kíséretében, gitárt, üzenetrögzítő készüléket, karikagyűrűt, fényképezőgépet. Mindent, ami sejtésem szerint rongálta az imázsomat vagy késleltette valahogyan az értelmes megkomolyodást.

Később vidám performanszok is játszódtak, humoreszkekkel, pálinkás, pezsgős bolondozásokkal köszöntöttük a tavaszt. Nyereményjátékos feladványokat is gyakorta kaptak a résztvevők. Például, hogy kis papírszeleten tippeljenek, milyen messze van a híd korlátjától a Duna vize. A gyalogosok szép időben nagy szemet kerekítve jöttek-mentek, kerékpárok karikáztak át közöttünk, zörgött a villamos.

1980-ban Oláh Gábor filmrendező dokumentumfilmet forgatott a Bedobásról, aminek televíziós bemutatása után a pártközpont lecsapott. Fegyelmiket osztottak, mert a meghirdetett takarékossági év dacára értéktárgyak zabolátlan Dunába dobálását láthatták a tévénézők. Hírét vettük, hogy a következő évben nem ajánlatos odamennünk. Az az év tehát, bár magam megfigyelőként ott voltam, a többieknek kimaradt.

Több fotográfus barátom is készített fotókat a rendezvényeinkről. Gábor Viktor mellett Urbán Tamás, Ágoston István, Kresz Albert, Szabóky Zsolt, Módos Gábor, Herbst Rudolf.

Az utolsó Bedobás az ötvenedik volt. Többen szerették volna, ha folytatódik a hagyomány, ám mivel indító teóriámból, amihez én még hűen tartottam magam, 50 év alatt senki semmit nem profitált, úgy döntöttem tehát, jobb lesz e hagyománnyal felhagyni.

Azóta néhányan még megfordulunk a hídon, azon a napon, Benemdobás címén. Mosolyogni még tudunk, de már a pezsgő sem olyan, mint hajdan volt.

Most, hatvan év eltelte után, ama hitvallásomról érdekes mód azt gondolom: Hitvallás? Ugyan! Kövessük még múltunk nyomvonalát, de csak ahogy sikerül!

Dozvald János

Borítókép: 1980.03.21. Oláh Gábor dokumentumfilmet forgat. A híd traverzén Banok Tibor operatőr - Dozvald János archívuma