Ki adósította el az országot?

„Az államadósság nem közgazdasági probléma, hanem egy ellenség, amelyet ha nem győznek le, az ellenség győz le minket” – mondta még tavaly Orbán Viktor. A kormányfő, aki 2010-es hatalomra kerülésekor még nem volt a laza költségvetési politika és az adósság elengedésének kérlelhetetlen ellensége – a stabilitás helyett inkább a növekedést helyezte előtérbe – az elmúlt egy évben valóságos harcot hirdetett az államadósság ellen. Az adósság elleni küzdelem pedig azóta is a kormányzati kommunikáció egyik központi eleme lett. Vizsgálóbizottságot állítottak fel, jelentéseket, adósságnyomás-mérőt készítettek, kormányzati tervek sorát fűzték fel az adósságcsökkentésre, keddre pedig egy teljes parlamenti vitanapot szenteltek a témának.

Az államháztartás bruttó adósságrátájának változását alapvetően négy, egymással összefüggő tényező határozza meg: a fennálló adósság reálkamatterhei, a reálárfolyam, az elsődleges egyenleg és a gazdasági növekedés. Bár egyes esetekben az államnak a költségvetés egyenlegétől függetlenül is keletkezhetnek adósságai, összességében az, hogy hogyan alakul az adósság, elsősorban a hazai gazdaságpolitikától és a világgazdasági környezettől függ.

Lejtőn a hetvenes évektől

A magyar államadósság legújabb kori története valahol az 1970-es években kezdődött, az ország dolláradóssága ekkor kezdett emelkedni részben a 68-as reformok lassulása, részben a világgazdaság helyzete miatt. A magyar gazdaság már ekkor is nyersanyag- és energiaimportra szorult, és áruexportra épült. Az olajválsággal és a nyersanyagok drágulásával jelentősen romlottak a hazai kilátások. A kieső pénzeket külföldi forrásokból pótolták, és bár a hetvenes évek végén történtek kísérletek a folyamat megállítására, a nyolcvanas évektől folytatódott az adósságnövekedés, a rendszerváltás éveire elérte a GDP 66 százalékát.

Elszabadult adósság

1989 végétől 1994 végéig tovább folytatódott az adósság emelkedése, a gazdasági visszaesés, a magas infláció és a bankkonszolidáció a GDP-arányos államadósságot egészen 90 százalékig emelte. A helyzetet a Bokros-csomag mentette. Részben a privatizációs bevételeknek, részben a költségvetési szigornak köszönhetően sikerült elkerülni az összeomlást. Bár komoly társadalmi áldozatokkal járt, a 1996-2001-es időszak az államadósság alakulása szempontjából valóságos aranykor volt, 2001-ben már csak a GDP 52 százaléka volt az adósság.

Az újabb növekedés az első Fidesz-ciklus második felében kezdődött, amikor a kormány a választásokra készülve költekezni kezdett, az emelkedés pedig nem állt meg a szocialistákkal sem. A 2002 és 2006 közötti növekedésben az elsődleges egyenleg romlásának – a kétszer száznapos program osztogatásának – volt a legnagyobb hatása, de szerepet játszott benne a viszonylag magas reálkamatteher is.

Ezzel szemben az átlagosan 4 százalékos gazdasági növekedés és kisebb mértékben a reálárfolyam felértékelődése mérsékelte az adósság növekedését. A maastrichti 60 százalékos küszöböt 2005-ben léptük át, majd folyamatosan távolodtunk az unió által elvárt szinttől, 2006 végén már 61,8 százalékon volt.

Kései forduló

2006-ban egyértelművé vált, hogy a magas elsődleges hiány már rövid távon sem fenntartható – bár a tavaszi választások idejére Veres János megtiltotta, hogy pontos képet kapjunk a költségvetési folyamatokról –, az év végén megkezdődtek a megszorítások, ennek hatására a költségvetés már 2008-ban elsődleges többletet mutatott.

A megszorítások azonban akárcsak most, akkor is a gazdasági növekedés stagnálását hozták, amit tovább tetézett a begyűrűző nemzetközi pénzügyi válság. 2010 végén már a GDP 80 százalékán állt az adósság. Ráadásul a válsággal párhuzamosan a forint erősödése megtorpant, 2011-re már a jelentős árfolyamgyengülés növelte a devizaadósságot. 2006 és 2011 között összesen 15 százalékponttal nőtt az adósságráta, ez azonban már kevésbé az elsődleges egyenleg és a kamatkiadásoknak volt köszönhető, inkább a gazdasági visszaesés és az árfolyamgyengülés okozta.

Az elmúlt hat évben, vagyis 2006 és 2012 között több, egyedi tétel is befolyásolta az adósság alakulását. 2008-ban a kormány az aktuális finanszírozási igényénél nagyobb hitelt vett fel, a GDP mintegy 5,5 százalékával növelve ezzel az adósságot. A felvett hitel egy részét a kormányok a hazai bankszektor megerősítésére használták, illetve bankbetétben helyezték el, a második Orbán-kormány pedig a Mol-pakett megvásárlására fordított a maradék pénzből.

A másik egyszeri, az adósságot érintő intézkedés a nyugdíjállamosítás volt. Tavaly a magánnyugdíjpénztárak által kezelt portfólió 90 százaléka a Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alaphoz került. Ennek a fele állampapír volt, amit aztán az állami adósságkezelő bevont, az államadósság ennek hatására a GDP 4,9 százalékával csökkent. Igaz, ez részben a problémákkal való szembesülés elodázása volt – ez a tavaly nyáron „elégetett” vagyon, vagyis annak hiánya néhány évtizeden belül megjelenik a nyugdíjellátások várható krízisében.

Még távol a cél

A GDP-arányos államadósság 2011 végén még mindig a GDP 78,9 százalékán állt, ekkor leginkább a gyengülő forint dolgozott a masszív csökkenés ellen. Akkor úgy tűnt, a kormány hiába költötte adósságcsökkentésre a nyugdíjpénzeket, az államadósság mértéke néhány hónap alatt visszaugrott a korábbi szintre. Azóta, szintén elsősorban az árfolyamhatásnak köszönhetően a magyar GDP-arányos államadósság kissé csökkenni tudott.

A Nemzetgazdasági Minisztérium közlése szerint az adósság 2012 második negyedévének végén 77 035,4 millió eurót, azaz 22 168,5 milliárd forintot tett ki. Ez az NGM számításai szerint GDP-arányosan 77,7 százaléknak felel meg – 28 530 milliárd forintos GDP-vel számolva –, míg az Eurostat adatai szerint félévkor ennél valamivel magasabb, 78,3 százalékos volt a magyar államadósság mértéke.

Ez az adósságarány persze még így is messze meghaladja a maastrichti szerződésben szereplő 60 százalékos szintet. Ráadásul a Magyar Nemzeti Bank májusi elemzése szerint változatlan költségvetési politika mellett technikai kivetítés alapján a GDP-arányos államadósság 2026-ra lehet csak 59,4 százalék. Az Európai Bizottság augusztusi levelében sokkal pesszimistább volt: azt írta, hogy a növekedési és a költségvetési prognózisokból a jelenlegi kamatszintekkel számolva együttesen az jön ki, hogy növekedni fog az államadósság, ami a jelenlegi 80 százalék körüli szintről 2020-ra a GDP 100 százalékát is elérheti. Igaz, mindkét prognózis az októberi intézkedések előtt született; azokkal kalkulálva a helyzet – a várhatóan gyengébb GDP miatt – még rosszabb lehet.

Kinek tartozunk ennyivel?

Az NGM közlése szerint a visegrádi országok közül hazánkban a legnagyobb a devizaadósság aránya. A teljes adósságon belül eléri a 42 százalékot, míg Lengyelországban 32 százalék, Csehországban 16 százalék, Szlovákiában elhanyagolható. A magasabb devizaarány növeli az ország árfolyamkitettségét, ami csökkenti a gazdaságpolitika mozgásterét. De a külföldiek által tartott magas forint kötvényállomány is sebezhetőséget jelent, mert egy eladási hullámnak súlyos állampapír piaci és árfolyamhatása lehet, ami a devizaadósság esetében nem áll fenn.

Az ÁKK adatai szerint jelenleg 11 799 milliárdnyi forintadósság és 8457 milliárd forintnak megfelelő devizaadósság nyomja a központi költségvetés vállát. Devizaadósságunk több mint fele részben euróban denominált, továbbá amerikai dollárból, az IMF elszámolóegységének számító SDR-ből, angol fontból, japán jenből és svájci frankból tevődik össze. A forint állampapírok legnagyobb részben a külföldiek tulajdonában voltak, második helyen álltak a bankok és szakosított hitelintézetek (29 százalék), körülbelül 15 százalékban részesedtek a biztosítók és nyugdíjpénztárak, a többi tulajdonosi szektor részesedése nem érte el a 10 százalékot.

Miért rossz a nagy adósság?

Az államadósság magas szintje több ok miatt is hátrányosan érinti az ország gazdaságát. Az adósság után fizetett magas kamatok a költségvetést terhelik – a 2013-as büdzséről szóló, egyelőre meglehetősen bizonytalan állapotú törvényjavaslatban 1340 milliárd forintnyi adósságszolgálattal kapcsolatos kiadás szerepel –, ráadásul ha azokat külföldre fizetjük, az ország fizetési mérlegét rontják.

A magas adósság miatt a befektetők is kockázatosabbnak tartják az országot, magasabb hozamot várnak az államtól és a versenyszférától is pénzükért cserébe. És mindezek mellett azt a pénzt, amit a korábban felvett adósságaink visszafizetésére fordítunk, nem tudjuk se beruházásra, se fogyasztásra, se megtakarításra felhasználni, ez pedig negatívan hat a növekedésre.

Elvileg persze magas államadósság mellett is működhet jól egy gazdaság – jó példa erre Japán, Belgium vagy az Egyesült Államok –, az adósság szintje mellett fontos annak szerkezete és az ország gazdasági kilátásai is. A fejlett országokhoz viszonyítva a magyar állam eladósodottsága nem kiugró, az országok többsége a magas adósságszint ellenére is lényegesen olcsóbban finanszírozza magát.

Ha ugyanis a befektetők elhiszik, hogy az adott országban biztos helyen van a pénzük, és az országnak nem jelent gondot a későbbi törlesztés, nem érdekli őket a magas adósság. Csakhogy kockázati megítélésünk szempontjából a befektetők szemében nem vagyunk egy kalapban a fejlett országokkal, és az európai adósságválság egyébként is felértékelte az államadósság szerepét. A feltörekvő országok hasonló adataival összehasonlítva ráadásul a magyar adósság kimondottan rosszul áll.