Edit
9 °C
26 °C
Index - In English In English Eng

Varró: Áramkimaradások jöhetnek

2013.01.02. 15:08 Módosítva: 2013.01.02. 16:20
A szolgáltatók fizetik majd meg a kormány rezsicsökkentését, ez viszont hosszú távon rendszerszintű problémákhoz vezethet, véli a Nemzetközi Energiaügynökség gáz-, és villamosenergia piaci divíziójának vezetője. Varró László szerint a magyar közgazdasági gondolkodás még nem érte el a 13. század szintjét, és javítani kell a jogi környezet biztonságát is, ha atomerőművet akarunk. Hosszú távon lényegesen olcsóbb már nem lesz a gáz, és nem drágább nálunk az energia, mint máshol.

Tíz százalékkal csökkentik januártól a lakossági rezsiköltségeket. Ki fizeti meg ennek az árát? A cégek, a költségvetés?

A költségek túlnyomó részét a magyarországi stratégiai befektetők fogják fizetni, de a költségvetés is érezni fogja, mert a villamosenergián és a földgázon is van áfa. Ha lemegy az ára, nem fognak annyival többet fogyasztani, hogy az áfabevétel ugyanannyi maradjon. Ez azonban egy másodlagos hatás, a gyakorlatban elsősorban a cégeket érinti majd. A csökkentés felfogható úgy, mint egy újabb különadó a gáz és áramszektor szereplőire, amelyből a kormány kedvezményt ad a lakossági energiafogyasztóknak.

Az ilyen típusú árszabályozás mennyire jellemző más országokban?

Nagyon jellemző: Moldáviában, Bolíviában, Szenegálban.

És nyugatabbra?

A nyugati demokráciák közül Franciaországban a leginkább jellemző, ott Nicolas Sarkozy elnök saját kezűleg döntött a lakossági árakról. De van egy nem elhanyagolható különbség Franciaország és Magyarország között. Ott a villamosenergia-rendszernek a túlnyomó többsége állami tulajdonban van, a termelésnek pedig domináns része nukleáris és vízierőmű, két olyan termelési típus, aminek a működési költsége közel nulla. A 70-es 80-as évek francia adófizetői befektettek az atomerőművekbe és vízerőművekbe, most tulajdonképpen olcsó energia formájában kapják meg az osztalékot a tőkéjük után.

Az állami energiacég fizethetne közvetlenül a költségvetésbe is, nem kell feltétlen a nyomott árakon keresztül kifizetni az adófizetőket.

Igen, maga az ártámogatás itt sem egy jó gyakorlat, káros az energiahatékonyság és a verseny szempontjából, jobb lenne, ha az energiaárak a közgazdasági költségeket finanszíroznák, ez a Nemzetközi Energiaügynökségnek is határozott álláspontja. De a francia rendszer mégis nagy mértékben különbözik a magyartól, hiszen az egy, a nemzetgazdaságon belüli zárt rendszer, nem a magánbefektetőket érinti.

Máshol?

Az állami árszabályozás az elmúlt években komoly veszteséget okozott az energiacégeknek Spanyolországban is, de itt sem az a kormányzati álláspont, hogy ez majd végleg a cégek vesztesége lesz, hanem egyeztetnek arról, hogy a pénzügyi krízis realitásait figyelembe véve ez a probléma hogyan oldható meg.

Nálunk a kormány az energiaszolgáltató cégek extraprofitjának megkurtításáról beszél a csökkentés kapcsán, szerintük ezek a vállalatok már így is sokat kerestek a magyar fogyasztókon. Valóban nyerészkedtek rajtunk eddig ezek a vállalatok?

Az áram nagykereskedelmi és kiskereskedelmi árai közötti különbség legnagyobb részét a hálózati költségek teszik ki. A termelői és fogyasztói ár közti különbség túlnyomó többsége nem klasszikus értelemben vett árrés, hanem egy hatalmas logisztikai rendszer, a hálózat fenntartási költsége. Csak a fizika törvényei alapján a hálózatban elkerülhetetlenül elvesző energia értéke több tízmilliárd forint. A hálózat a villamosenergia-rendszeren belül olyan, mint egy fizetős autópálya: minden piaci szereplő használja, és diszkriminációmentesen fizet érte. A hálózat szerte a világon monopólium, így az elmúlt tíz évben egy, a nemzetközi sztenderdeknek megfelelő hatósági árszabályozása volt nálunk is. Ezt egyébként annak idején még az első Orbán-kormány tette rendbe.

Tehát végülis sokat kerestek?

160 ezer kilométernyi vezeték van az országban és több ezer transzformátor, ez hatalmas tőkeértéket jelent. Aquinói Szent Tamás volt az első, aki – egyébként a modern közgazdaságtannal teljesen összhangban – arról írt, hogy a tőke megtérülése annak az időnek az ára, amennyi időre azt a tőkét lekötik. Az a baj, hogy a magyar közgazdasági gondolkodás még nem érte el a 13. század szintjét: ha van 100 milliárd forint lekötött tőke, és egy szerény, 6 százalékos tőkeköltség, akkor 100 milliárd forintnak 6 milliárd forint a tőkeköltsége évente. Ez persze nagyon sok pénz az édesanyám nyugdíjához képest. De ez nem extra profit, hanem a tevékenységhez szükséges tőke költsége.

De akkor más országokkal összevetve sem mondható soknak a magyar rezsi?

A piaci árfolyamon összevetve egyáltalán nem kiugróak a magyar árak, legfeljebb vásárlóerőparitáson számolva. A szomorú igazság viszont az, hogy a vásárlóerőparitás olyan dolgokkal korrigál, ami a villamosenergia-szolgáltatásban nem különösebben releváns: például hogy nálunk olcsóbb fodrászhoz menni, mint Párizsban. Ha viszont megnézzük a villamosenergia-szolgáltatás költségeit, annak nagyságrendileg a felét a hálózat költségei adják, negyede az erőművi berendezések költsége, a maradék negyed a tüzelőanyag költsége. A költségek domináns része tehát vagy importált földgáz, vagy importált berendezés a műszaki rendszerben, ezeknek van egy listaára, euróban vagy dollárban és piaci árfolyamon kell megvenni. A Gazprom vagy a Siemens nem mérlegeli, hogy nálunk mennyit keres egy ápolónő vagy egy tanítónő, ezzel a résszel tehát nagyon sok mindent nem lehet kezdeni.

A szolgáltatók pénzéből tehát a kormány árat csökkent. Mik lesznek a hatások hosszú távon? A beruházások, fejlesztések elmaradását idővel a fogyasztók is megérzik.

A hálózatok műszaki színvonala fokozatosan romlik, ha a hálózati fejlesztések elmaradnak, ennek hatásaként végeredményképpen áramkimaradások, ellátási zavarok jöhetnek. Már 2010-ben is a pénzügyi krízist tükröző szinten voltak az energiaszektor beruházásai, de mára még ahhoz képest is több mint 40 százalékkal zuhantak. Ha a 2011-es adatokat nézzük, akkor egy tipikus hálózati elemet Magyarországon 150 évente cserélnének le. Csakhogy egy ilyen berendezésnek nem 150 év az élettartama, hanem például egy vezetéknek 30-40 év, egy transzformátornak nagyjából 20 év.

Ezek ráadásul még csak a 2011-es adatok, a közműadó és a rezsicsökkentés hatása csak jövő évtől érezteti majd a hatását. Mikortól várhatunk időszakos áramszüneteket?

Ezt napra, órára pontosan nem lehet megmondani, az ilyen típusú rendszerek nem így romlanak le. Elkezd majd növekedni a hibák valószínűsége, egyre gyakrabban romlik el, törik el valami. A kommunizmusban például csaknem változatlan formában működtették azt a rendszert, amit a polgári Budapesttől megörököltek, és úgy-ahogy működött is, de egyre több hibával. Ez a legvalószínűbb következmény most is.

A piaci árak eltérítése, a hatósági rezsicsökkentés tehát nem jó irány. De mégis, mi mást csinálhat még a kormány? A rezsi fizetése valóban sokaknak jelent gondot.

Csökkenő foglalkoztatottság és reálbér mellett nagyon nehéz olyan energiapolitikát csinálni, ami nem a feszültségek irányába vezet. Az emelkedő foglalkoztatást és a dinamikus gazdasági növekedést nagyon nehéz pótolni. De azért több módon lehetne még csökkentést elérni, például a verseny erősítésével. Ahol ugyanis az iparágban a sztenderd gyakorlat azt mondaná, hogy legyen hatékony verseny, ott Magyarországon vannak még indokolatlan túlárazások: a kereskedelmi árrések feltűnően magasak, a verseny a termelési piacon sem olyan intenzív, mint lehetne. Csökkenteni kellene többek közt a szolgáltatóváltáshoz kapcsolódó adminisztrációt és növelni az átláthatóságot.

Hány százalékos árcsökkenést lehetne ezekkel elérni?

Tízet biztosan nem, de néhány százalékot azért igen. Az elmúlt tíz évben az energiapolitika tehetett volna többet a verseny élénkítése érdekében. Nem kell feltalálni a spanyolviaszt, ennek gazdag szakirodalma van. De lehetne egyébként csökkenteni az árat akár azokkal a tételekkel is, amelyeket most karácsonyfadíszként ráaggatnak a végfogyasztói számlára. Magyarországon sok éven át ilyen volt például a kapcsolt energiatermelés támogatása, de nagy tétel még az oroszlányi szénbányászat és a vértesi erőmű támogatása, és árat növelő elem a megújuló energia támogatása is, figyelembe véve hogy Magyarországnak ambiciózus, a megújuló energiára vonatkozó célkitűzései vannak, nagyon fontos ezeket költséghatékony módon elérni. Az ilyen és ehhez hasonló plusz tételeknek a mértéke számos országban energiapolitikai vita tárgya, a kapcsoltak támogatásánál például nagyon helyes, hogy nálunk is bekeményített a kormány. (A kapcsoltan hőt és áramot termelő, úgynevezett kogenerációs erőművek számára nyújtott, az áram árában is megjelenő támogatás mértékét korábban Lázár János javaslatára csökkentették – a szerk.)

Visszatérve a beruházásokhoz: úgy tűnik, az áramhálózat elavulásával romlik az ellátás színvonala, de mi a helyzet a termeléssel? A kormány azt mondta, hogy az energiatermelőknek jár a profit.

Igen, úgy tűnik, a marxista politikai gazdaságtan filozófiájának megfelelően a termelő tevékenység az értékes, és az élvezhet profitot. Csakhogy Magyarországon az erőmű-beruházások is leálltak. Már majdnem két éve a Nemzetközi Energiaügynökségnél dolgozom, de ha Magyarországra látogatok, és az itteni kollégákkal találkozom, nagyjából a mondat közepén még mindig be tudok kapcsolódni a beszélgetésbe, mert minden projekt áll, semmi sem változik.

De azért ez nem csak magyar probléma, szerte Európában kevés az új beruházás. Nálunk rosszabb a helyzet?

Ahogyan a vicc is mondja: nekem nem az oroszlánnál kell gyorsabban futnom, hanem nálad. Egy olyan tőkehiányos helyzetben, amilyenben most az egész európai energiaszektor van, a legfontosabb szempont a tőkevonzó képesség, az egyes országok energiapolitikái versenyben vannak a beruházási projektekért.. Amikor egy külföldi befektetőnek döntenie kell egy cseh és egy magyar erőműprojekt finanszírozása között, akkor felmerül, hogy Magyarországon tizenhatszor volt olyan villamosenergiatörvény-módosítás, amit este hatkor nyújtottak be, hajnalban szavaztak meg, és a káposztasavanyításról szóló élelmiszeripari rendelet mellékleteként jelent meg. Mi van akkor, ha ez történik egy-két év múlva majd az én erőműprojektemmel is? Ehhez képest Csehországban van egy stabil villamosenergia-törvény és kiszámítható gazdasági környezet. Annyival nem tud a befektető több profitot elérni Magyarországon, hogy ezt a jogi kockázatot érdemes legyen megfutni. Ráadásul Magyarországon az energiacégeket terhelő adók mértéke is különösen magas.

Márpedig az országnak különösen sok pénzt kellene idecsábítania, legalábbis ha komolyan gondolja, hogy bővíteni akarja a paksi erőművet.

Az atomenergia egy tőkeintenzív iparág. A magyar jogi környezet stabilitását, befektetőbiztonságát érdemben javítani kellene ahhoz, hogy a paksi bővítés megvalósulhasson. Én Fukusima után is büszkén és vállaltan atomenergia-párti vagyok; az, hogy Magyarország az atomenergiában benn akar maradni, szerintem helyes döntés. De fel kell tenni a kérdést: van-e a magyar államnak öt-tízmilliárd eurója ilyen célra. Második kérdés, a mostani jogi környezetben nyugati magánbefektető hoz-e ide ennyi pénzt?

És nem nyugati befektető? Oroszok?

A Roszatom most épít orosz technológiájú atomerőművet Kínában, Indiában, Törökországban és Vietnamban. Ha megnézzük ezeket a projekteket, egyik sem úgy nézett ki, hogy felvették a mikulásjelmezt, és hozták zsákban a pénzt. Putyin elnök büszkén állíthatja, hogy hatékonyan és jól képviselte az orosz nemzeti érdekeket, ezek ugyanis orosz szempontból üzletileg értelmezhető projektek. Nyilván fontosak a kormányközi kapcsolatok is, például Vietnamban, de itt sem karácsonyi ajándékot vittek, az ország kifizeti a számlát.

Mi van akkor, ha nem épülnek nálunk erőművek? Többet fogunk importálni?

Többet importálunk, ez már most érződik. Az áramimportnak ugyan nincsenek olyan jellegű geopolitikai kockázatai, mint a gáz-, vagy olajimportnak, a tapasztalat viszont az, hogy technológiai kockázatok azért vannak, és a hazai ellátás függővé válik a külső körülmények változásától is. Az importnak ráadásul van egy olyan tulajdonsága is, hogy ott a számlát ki kell fizetni. Még egy kétharmados döntéshozás esetében sem lehet 10 százalékkal csökkenteni. Ez egy nemzetközi piac, ahol ha nem fizeted ki a számlát, akkor nem jön áram.

De legalább a gázzal nem lesz gond, legalábbis a kormány nagy jelentőséget tulajdonít az E.On gázüzletág megvásárlásának. Mi lesz más a nagykereskedő és a tározós cég megvásárlása után?

A vásárlásnak egy közvetlen következménye van: az E.On nagykereskedő veszteséges, onnantól kezdve, hogy ezt a magyar állam megveszi, ezt a veszteséget a magyar állam fogja finanszírozni, ami újabb malomkő lesz az MVM nyakában. A gáztárolóknál az üzleti modell az, hogy valaki kibérli a kapacitást és díjat fizet érte, a szabályozás garantálja a tárolókhoz való hozzáférést, vagyis ilyen szempontból nem lesz változás. Az E.On nem tilthatja meg, hogy azt a tárolót más piaci szereplők használják. A tárolói befektetésnek nagyjából olyan a pénzügyi hatása, mintha a magyar állam államkötvényt venne vissza. A hosszabb távú hatása a vásárlásnak, hogy a magyar állam tárgyalhat a Gazprommal a hosszú távú gázszerződésről.

És ehhez szükséges megvenni a céget? Nem lett volna elég egy új állami szereplőt létrehozni?

Általában felvetődik az a kérdés, hogy milyen előny származik abból, ha a magyar állam tulajdonában van az a cég, amelyik importálja a földgázt. Ezt nem tudom. De ha úgy döntünk, hogy legyen, akkor az a következő kérdés, hogy erre elég létrehozni egy új céget, vagy a mostanit kell megvenni.

Mi lesz a Mol szerepe azután, hogy az állam átveszi a stratégiai tározást?

A stratégiai tározás a Mol számára fix megtérülést hozott. Ha az állam ezt a tározót is meg akarja vásárolni, akkor a Mol majd megkapja az értékét, és az igazgatóság dönt arról, hogy mire költi ezt a pénzt. A stratégiai tároló az ország szempontjából stratégiai, nem a Mol szempontjából. A stratégiai készlet felhasználásáról eddig is a kormány döntött.

Olcsóbb gázt tehát továbbra is főként a világpiaci folyamatok változásától várhatunk. Várhatunk még egyáltalán?

Az olcsó energia korszaka véget ért. Egy olyan országban, ahol importálják a gázt, igazán olcsó soha nem lesz. Olcsóbb ugyan lehet, mint a jelenlegi hosszú távú szerződés keretében vásárolt olajindexált, de például az amerikai gázárszint nincs a lehetőségek között. Ez az európai országok számára egy folyamatos versenyképességi teher lesz Amerikával szemben.