Drága németek, költsétek a pénzetek!
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Gazdaság cikkek
-
Ilyet se sűrűn látunk, Surányi György elismerte a kormány egyik lépését - Szakértők figyelmeztetnek: olyan mértékű romlás jön, amire ritkán van példa
- Ezek a számok értek több mint kétmilliárd forintot
- Csőtörés a diplomáciában: két szomszédunk egymásnak feszül
- Több mint négymilliárd forint bírságot szabott ki idén a Gazdasági Versenyhivatal
Iszonyatosan fontos a magyar gazdaságnak a német. Ők hozzák ide a legtöbb tőkét, az ő piacukra termel a magyar gazdaság leginkább életképes része. Orbán Viktor kedvenc cégei, a kormány stratégiai partnerei között is találunk német vállalatokat (például a komoly üzemekkel dolgozó Mercedes, Audi, Bosch, Siemens, Knorr-Bremse), ami nem meglepő, hiszen a németek leginkább az olcsó és hatékony feldolgozóipari munkaerő miatt hozzák ide termelőberuházásaikat.
Bár egy évtized alatt egy kicsit, a korábbi egyharmadról egynegyedre csökkent a függőségünk a németektől, még mindig jóval többet kereskedünk velük, mint a második és a harmadik helyezettel együttvéve. Ráadásul a mérlegünk ebből folyamatosan pozitív volt, tehát több magyar árut visznek ki oda, mint amennyi németet idehoznak. Ez évente sok százmilliárd forintot hoz Magyarországnak.
Ezért az, hogy mi történik a német választásokon a hétvégén, a mi szempontunkból sem mindegy – még akkor sem, ha a befutó szinte biztosan a mostani kancellár, Angela Merkel CDU-ja lesz. A kampány vége önmagában is nagy hatással lehet a német politikusok eltökéltségére, hiszen a választások közelsége miatt a hazai és az európai színtéren is sok kockázatosabb ügyet jegeltek, nehogy elrontsanak valamit.
Az nem túl valószínű, hogy Merkel eddigi koalíciós partnerével, a szabaddemokratákkal kormányozzon tovább. Egy szociáldemokratákkal kötött nagykoalíció vagy Merkel leváltása egy baloldali-zöld-szélsőbaloldali kormány által akár egészen nagy változásokat is hozhatna. Feladatból van bőven, a német gazdaság hiába menetel olyan acélosan, mégis nagy kihívásokkal küszködik.
Exportweltmeister
Amit mi legyártunk a németeknek, azok jelentős részben félkész termékek, amiket ők újra exportálnak; az utóbbi években egyre inkább az eurózónán kívülre, az Egyesült Államokba és a feltörekvő piacokra.
A német gazdasági csoda az ötvenes évek óta arra épül, hogy az országban viszonylag olcsón állítják elő a legjobb minőségű termékeket, amivel aztán egy sor piacon – a luxusautóktól kezdve a műanyagiparon át az ipari gyártósorokig – megkérdőjelezhetetlen pozícióra tettek szert. A külkereskedelmi többletből pedig egyre gazdagabb és stabilabb lett az ország.
A kérdés csak az, hogy meddig lehet ezt a modellt fenntartani. A korábbi szinten már biztos nem: sok évnyi export-világbajnokság után 2009-ben Kína mögött a második helyre szorult Németország a kivitel értékén alapuló rangsorban – de a külkereskedelmi mérlegtöbblete így is a németeknek nagyobb. Még mindig az exportáló vállalatok viszik a hátukon a német gazdaságot.
Mint látható, hiába lassult le a világkereskedelem és úgy általában a világgazdaság, majd került mély válságba az eurózóna, a németeknél a felére zuhant a munkanélküliek száma, és folyamatosan hatalmas külkereskedelmi többleteket értek el. A német GDP-növekedés elsőre kiábrándítónak tűnhet – főleg az ugyanebben az időben 2-3 százalékokkal bővülő Egyesült Államokkal összevetve –, de az ugyanebben az időben, másfél éven át recesszióban elmerülő eurózónához képest kimagaslóan jó ez a német araszolás is.
Persze ezekben a sikerekben több olyan dolog is segíti a németeket, ami máshol nincs meg. Az egyik a Mittelstand, ami nagyjából a kkv német megfelelője, csak náluk ezek az apró, családi tulajdonban álló cégek gyakran elképesztően erősek, és egész globális piacokat uralnak. A német gazdaság tehát nemcsak az olyan brutális nagyvállalatokból áll, mint a Siemens, a BASF vagy a BMW, hanem több százezer kisebb, de nem kevésbé versenyképes szereplőből.
A másik agyafúrt német megoldás pedig egy viszonylag új intézményi változás: a válság idején elbocsátott munkásokat állami segítséggel tartották meg a cégek részmunkaidőben, vagy küldték átképzésekre, ami után visszataláltak a munkaerőpiacra.
A nagy sikerek ellenére sok a szkeptikus. Az OECD például – főleg a rossz demográfiai pálya és az alacsony beruházási mutatók miatt – kifejezetten lehangolóan látja a német gazdaság jövőjét. A németek sok más közgazdász szerint is túlságosan elkényelmesedtek a most sikeres modelljükkel, ami miatt nem ösztönzik eléggé az új iparágakba történő beruházásokat.
Termelni, megtakarítani, termelni, megtakarítani
Különleges esetté teszi Európán belül Németországot, hogy hiába sikeresek a vállalatok, és tódul be rengeteg pénz, a lakosság viszonylag keveset fogyaszt. A többi európai országhoz képest pedig hatalmas mennyiségű bankbetéttel rendelkeznek a németek. Különösen a gazdagabbak és a vállalatok.
A német bankrendszer is teljesen más, mint mondjuk az amerikai. Itt elvileg teljesen el van választva a betétgyűjtés a kockázatos tevékenységektől: a vállalatokat és a kifinomult pénzügyi műveleteket az ország nagy bankjai – a Deutsche Bank és a Commerzbank – végzik. A lakossági megtakarítók inkább a részben vagy egészben önkormányzati tulajdonban lévő a regionális bankokat (Landesbanken), vagy a takarékpénztárakat (Sparkasse) választják.
A konzervatív bankrendszer ellenére a németek megtakarításai a kétezres években mégis megtalálták az útjukat kifelé, és elég sok közgazdász szerint ez volt az európai adósságválság egyik fő előzménye. A németek kiözönlő pénze ugyanis felfújta az ingatlanárakat több európai országban. De még korábban, az amerikai jelzálogpiaci bedőlésének is gyakran a német bankok voltak az elszenvedői, ők voltak azok az utolsó balekok, akik megvették a túlértékelt amerikai ingatlanalapú értékpapírokat
Mindent, csak inflációt ne!
A német lakosság az európaiak többségénél inkább hajlamos félretenni a pénzét – ráadásul eleve nem is keresnek olyan sokat. A német versenyképesség egyik legfontosabb összetevője az alacsony bérköltség, amit intézményesített formában, az évente megtartott bértárgyalásokon döntenek el az érdekeltek. Nincs minimálbér sem, és nagyon sokan dolgoznak szerződéses, rugalmas állásokban, akartuk ellenére részmunkaidőben. Sokak szerint ez a nagy német sikerek árnyoldala.
Éled az osztályharc
A bérkülönbségek Németországon belül is egyre gyorsabban nőnek, ezért nem váratlan, hogy a fokozódó egyenlőtlenség a politikai kampány egyik fő témája volt (főleg a három balosabb pártnál). Ami talán meglepőbb, az az, hogy Merkel több megfigyelő szerint is balra araszol a kérdésben. A kancellár korábban nem volt például a minimálbér bevezetése mellett, az utóbbi időben mégis egészen megengedőnek mutatkozott. Minden bizonnyal azért, mert látja mostani koalíciós partnerének gyengeségét, és máris készül a szocdemekkel kötött nagykoalícióra – teszik hozzá a megfigyelők.
Ezek az intézményi megoldások állították meg a német béreket, és őrizték meg a cégek versenyképességét – érvelnek a német modell pártolói. Miközben az eurózóna többi nagy országában csak szálltak el a bérek, addig Németországban még azt is lenyelték a munkások, hogy reálértékben évről évre kevesebbet vigyenek haza.
A német vállalatok által felhalmozott nyereség viszont lecsapódik valahol (leginkább a cégek és a vagyonosabb németek bankszámláin), ám éppen ezért nem lesz belőle fogyasztói kereslet. Kicsit olyan ez, mintha egy fekete lyukban nyelődne el az a sok pénz, amit a dinamikus és szupererős német exportgépezet behúz az országba.
Az ország gazdasági teljesítményéhez képest nagyon alacsony német bérek nemcsak az ország kiábrándító fogyasztását és az egyenlőtlenséget, hanem a németek európai monetáris politikához való viszonyát is magyarázzák. A bérek stagnálása miatt ugyanis a németek irtóznak az inflációtól. Hiszen ha az árak emelkednek, akkor a bebetonozott bérük kevesebbet fog érni; ez a kétezres évek közepén, mint fent látszik, így is volt, jelentősen csökkent a reálbérük. Gazdaságtörténészek pedig általában hozzáteszik ehhez, hogy a húszas évek hiperinflációja is erősen beégett a németek tudatalattijába.
Az Európai Központi Bank – amelyet a kilencvenes évek végén a német Bundesbank mintájára hoztak létre – éppen ezért a világ egyik legkonzervatívabb jegybankja, sokáig kizárólag az infláció elleni küzdelmet tartotta szem előtt. Annak ellenére, hogy inflációs fenyegetést a nyomott bérek és a recesszió miatt Európa-szerte sehol nem tapasztalni. Ez a válság óta lehetetlenné tette, hogy az EKB is olyan aktívan vegyen részt a gazdaság élénkítésében, mint az USA-ban a Federal Reserve.
Amióta az olasz Mario Draghi vezeti az EKB-t, sok minden változott – a bankok hatalmas mennyiségű ingyenhitelt kaptak, hogy ne dőljenek be, a retorika változásának pedig még nagyobb hatása volt –, de az európai jegybank kormányzótanácsában ülő német Jens Weidman elszigetelten tiltakozik minden olyan lépés ellen, ami nagyobb szerepet szánna az EKB-nek. Ez sokáig úgy tűnt, hogy akár az egész eurózónát veszélyezteti.
A válság győztese
Az euróválságnak egyébként Németország bizonyos szempontból nagy haszonélvezője – egy közelmúltbeli hír szerint például a német pénzügyminisztérium úgy számolt, hogy 2010 és 2014 között az eredetileg tervezettnél 41 milliárd euróval kevesebbet kell fizetniük az államadósságuk után, akkorát csökkentek a kamatok. Azok pedig éppen azért estek ennyire vissza, mert a válság miatt pánikoló befektetők mind valami biztosat akartak venni, például német államkötvényeket.
És akkor nem is beszéltünk arról, hogy a válság miatt még gyengébb euró miatt mekkora export-versenyképességi előnye van a németeknek mondjuk a japánokkal szemben. Ha Németországban ismét bevezetnék a márkát, annak sokkal erősebb lenne az árfolyama az euróénál, összeroppantva az exportszektor nagy részét.
Merkel: elég lesz a semmi?
Merkel és kormánya folyamatosan kínosan ügyelt arra, hogy csak annyit tegyen meg a gondok megoldása érdekében, amennyit épphogy le tud nyomni a mentőcsomagokkal szemben egyre gyanakvóbb választók torkán. Az európai válságkezelés során általában az volt a menetrend, hogy amikor már az eurózóna szétesésével fenyegetett a helyzet, akkor a németek belementek egy nagyon sok feltétellel megtámogatott kompromisszumba.
Otthon sem kezdett a kancellár igazán bátor reformokba, a kormány fő célja otthon is a költségvetés kordában tartása volt. De a németeknek a jelek szerint alapvetően tetszik ez az óvatos – nézőponttól függően bátortalan vagy megfontolt – kormányzás, és az Európában kirívóan erős gazdaság miatt egyáltalán nem elégedetlenkednek.
Bátor, de őrült energiafordulat
Igazából sok mást sem tett Merkel kormánya. Az egyetlen nagyobb reform, a totális energiafordulat is teljesen improvizáltnak, és a leginkább károsnak tűnik a legtöbb szakértő szerint. Az atompárti kancellárként megválasztott Merkel ugyanis a fukusimai katasztrófa után váratlanul bejelentette, hogy felgyorsítják a német atomerőművek leállítását, kerül, amibe kerül.
A környező országok – főleg Franciaország és Lengyelország – örömmel szolgáltatnak azóta Németországnak áramot drágábban, nem megújuló forrásokból (helyette atomból, vagy a nagyon környezetszennyező szénből). Az áram pedig jóval drágább lett, ezért a lakosság rezsiszámlája nőtt, és a nagyipari vállalatok közül sokan a beruházásaik elhalasztása mellett döntöttek.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
