Kisnyugdíjas, kisiskolás, két jó barát

– Azt hallottam, hogy. Magának aranyszínű báránya van, mondta. A burkus király.
– Biztos?
– Megint elrontottam? Ja, nem színű, szőrű.
– Jól van, menjünk tovább.
– Igaz, meg van egy. Olyan juhászom is, aki sohasem hazudik.

Délután három van, az egész napos iskola még javában tart: a folyosón pingpongoznak, a tanárok délutáni foglalkozásokat tartanak. A másodikon két kislány küzd a burkus királlyal, gyakorolniuk kell a hangos olvasást. Nyugdíjas mentoruk Budakesziről jár be hozzájuk hetente kétszer. „Olyan, mintha a második anyukánk lenne” – mesélik róla.

Mintha a nagymamájuk lennék

Az alapötlet pofonegyszerű: végy százegynéhány nyugdíjast, akik szeretnének gyerekekkel dolgozni és ezáltal újra fiatalnak és hasznosnak érezni magukat, 400 általános iskolás gyereket, akiknek nehezen megy valamelyik tantárgy, 20 ezer ingyen különórát 25 iskolában, és egy társadalmi vállalkozást, ami mindezt koordinálja. Ha egyszer egy országban 1,5 millió idős ember és 800 ezer általános iskolás van, akiknek csak egy töredéke kap annyi figyelmet, amennyire szüksége lenne, ez a program akár sikeres is lehet. Vagy mégsem?

Öt év alatt összesen 2500-an jelentkeztek mentornak, a bekerültek között van atomfizikus, mérnök és gyerekápoló is. „Mintha olajat találtunk volna a hátsó kertben” – mondta Aichelburg Márton, a program társalapítója a mentorok lelkesedéséről. Nemcsak korrepetálnak, sokan pótnagyszülőként is odafigyelnek a gyerekekre, tudják, mi a hobbijuk („tavaly óta rengeteget fejlődtek a táncban″).

Nemcsak adni jövünk ide, rengeteg szeretetet kapunk mi is a gyerekektől. Az egyiküknek kevés jut az anyukájából és a tanító néniből is, én külön oda tudok figyelni rá. Házit is írunk, de sokszor mesélnek, hogy mi van velük, mintha a nagymamájuk lennék.

– mesélte tanítványairól egy mentor. 

A legszívesebben mindannyian a gyerekekről beszélnek. „Már nagyon vártuk, hogy újrakezdhessük a munkát” – mondták. „Amikor először bejöttünk idén, csak úgy rohantak ki hozzánk a tavalyi gyerekek a folyosón. Ezt az érzést nehéz máshoz hasonlítani.” Az elmúlt öt évben összesen 200 mentor vett már részt a programban, sokan órákat utaznak, hogy önkéntesen korrepetálhassák a gyerekeket. 

Vállalkozó az iskolában

Abban, hogy a Civil Vállalkozások szervezet Szenior Mentor Programja 25 iskolában 400 gyereket ért el legsikeresebb évében, 2011-2012-ben, már több év munka volt. A szervezetet 2008-ban Amerikából frissen hazatért fiatalok alapították, hogy kinti tapasztalataikat a magyar civil szférában használják. Azért az oktatást választották, mert egy mindenkit érintő problémára látványos megoldást tudtak kitalálni.

A társalapító és ügyvezető Aichelburg Márton szerint az oktatás nemcsak állami, hanem össztársadalmi feladat, így a civil és magánszférának is van benne keresnivalója. A Civil Vállalkozások a kettő ötvözete: pozitív társadalmi célért létrejött vállalkozás, mely részben magánadományokból, pályázati pénzekből, részben pedig megbízási díjakból tartja fenn magát, nagyjából egyenlő arányban. Alapul az amerikai Experience Corps-t vették, az ő modelljüket próbálják Magyarországra átültetni.

Közismert, hogy a két országban egészen máshogy ítélik meg a magánszférát: míg a vállalkozók az amerikai kultúrában jellemzően a gazdaság munkahelyteremtő építőelemeinek számítanak, Magyarországon még mindig sokan tartják eleve rossznak az üzleti szemléletet. Magyarországon az önkéntesség is kevésbé elterjedt, pedig Aichelburg szerint a társadalmi tőke, vagyis a jól működő, kölcsönösen pozitív társadalmi kapcsolatok minden közösségben nagyon fontosak.

Látványos fejlődés

A program egyik legstabilabb partnere a zuglói Dr. Mező Ferenc Általános Iskola, Ankuczáné Varga Katalin igazgatóhelyettes szerint itt a kezdetektől sikeres a program. A komoly tanulási nehézségekkel küzdő gyerekeket hivatásos fejlesztők segítik, a mentorok azokon a gyerekeken tudnak segíteni, akiknek egy kis plusz figyelemre van szükségük. Az igazgatóhelyettes több tanítványa is részt vesz a programban, a fejlődésük látványos – a program saját felmérései is azt mutatják, hogy a legtöbb gyereknek segít az egyéni figyelem és korrepetálás.

Az iskolák havi 15 ezer forintos megbízási díjat fizetnek a szolgáltatásért. Munkaerőre nem költenek: a mentorok önkéntesek, Aichelburg nem vesz ki fizetést, gyakornokaik pedig nem pénzt kapnak, hanem egy öt hónapos washingtoni gyakornoki elhelyezést, melyet a Civil Vállalkozások amerikai partnerei szerveznek – a program szervezői személyesen találkoztak Hillary Clintonnal is, amikor Washingtonban sikerült támogatást szerezniük.

Aichelburg szerint társadalmi vállalkozást vezetni ugyanolyan nehéz, mint bármilyen céget: nehézkes például az ügyintézés a hivatalokban. Nehézség az is, hogy a Civil Vállalkozások alapítói Amerikát megjárt, nagyot álmodó 25-30 éves fiatalok, az iskolák és civil szervezetek vezetői sokszor idősebbek, akik a meglévő keretekben gondolkoznak – sokszor nem találta meg elsőre a közös hangot a két csoport. Sok iskolában például nem működött az elektronikus kommunikáció, máshol azt rótták fel a szervezetnek, hogy nem pedagógusokból áll.

Mi lesz a reform után

De mindez eltörpül a közoktatási reformmal járó nehézségekhez képest: az iskolák állami fenntartásba kerültek, ami éppen a magánkezdeményezések ellen hat. Bevezették az egész napos iskolát, amibe akár bele is illeszkedhetne a mentorálás, de hiába volt egy bejáratott önkormányzati megbízói kör: a fenntartóváltás után a tankerületekben sok helyen elsőként függesztették fel a mentorprogramot, mert a bizonytalanságban nem mertek előre tervezni vele.

„Ez nagy csalódás volt, tényleg nem gondolhatja valaki komolyan, hogy a pénzért csináltuk, ezer más dolog van, amiből sokkal nagyobb pénzt lehet csinálni” – mondta erről Aichelburg. Előfordult, hogy az sem volt világos, milyen jogutód tudná újratárgyalni a szerződést, és kinek hogyan alakultak át a kötelezettségei az átállás után. 

Volt, ahol azt terjesztették el a Civil Vállalkozásokról, hogy pénzmosoda, és kevésbé éles elutasításba is rengetegszer futottak bele. Több helyen a tankerületek próbálták kizárni a Civil Vállakozásokat a saját programjából. Aichelburg szerint egy jó polgármester feladata lenne az, hogy a különböző megközelítési módokat és szervezeti kultúrákat kiegyensúlyozza.

Felére esett vissza

A közoktatási reform óta felére esett vissza a program, idén a fejetlenség miatt alig lehetett újraindítani – a Mező Ferencben is csak pár hete kezdődtek a foglalkozások, addigra sikerült a szerződést megújítani. A terjeszkedésben a legnagyobb nehézség, hogy a legtöbb helyen azt várják, hogy egy ilyen program vagy állami finanszírozással, vagy teljesen önkéntes alapon működjön, pedig a Civil Vállalkozások szerint profibb szervezést, több és magasabb színvonalú szolgáltatást lehet nyújtani a magánszektor bevonásával.

Újabban csak magánszervezetekkel kötnek szerződést (tehát nem az iskolával, tankerülettel, hanem például az iskolai alapítvánnyal), a mentorok pedig tagok lesznek, amiért tagdíjat fizetnek. Ezt sokan elutasítják, de elég szelektív a program ahhoz, hogy így is tudjon működni. Közben magániskolák felé nyitnak, de a minisztériummal és a KLIK-kel is próbálnak egyeztetni. Eredetileg 2015-re szerettek volna 100 iskolába eljutni, ez a cél most későbbre tolódott.

A Civil Vállalkozások eredetileg országos ernyőhálózatot próbált kialakítani a helyi szervezeteknek, de sokan saját szabályaik szerint szeretnének működni, őket most különválasztották a központi programtól. Aichelburg szerint ez nem is baj: „Jó, hogy sokan próbálkoznak, egyáltalán nem biztos, hogy mi leszünk a legsikeresebbek. Az, hogy az önkéntes kultúra terjed Magyarországon, már önmagában jó dolog.”