Ön hányadik leggazdagabb a világon?

A világ szörnyen igazságtalan hely, és azt, hogy hol állunk a globális rangsorban, a leginkább az határozza meg, hogy hova születünk. A változás bizonytalan, és évtizedek alatt is nagyon lassan válik láthatóvá, hogy egyáltalán milyen irányba halad.

Miközben nő az országok közötti jövedelmi távolság, és az országok nagy része maga is egyre egyenlőtlenebb, a teljes globális egyenlőtlenség mégsem ugrott meg, csak megállapodott egy elég magas szinten. Így látja Branko Milanovic, a globális jövedelmi egyenlőtlenségek kutatója, aki egy olyan adatbázist hozott létre, amiben az összes többinél pontosabban összemérhetőek egymással a világ lakóinak jövedelmi viszonyai és azok változása.

Mielőtt rátérnénk a nagy globális folyamatokra, kezdjük azzal, hogy kiszámoljuk: mi hol állunk a világban. A számításban a jövedelemről lesz szó, nem vagyonról. Tehát aki egy százmilliós ház tulajdonosa, de havi egyetlen forintot sem keres (ami persze nem túl életszerű), az ebben a rangsorban nagyon rossz helyen végez.

Hol vagyok én a világban?

Bár az interneten rengeteg honlap van, amely azt mondja magáról, hogy egy szám (jövedelem, összes vagyon) megadása után megmondja rólunk, hanyadikok vagyunk a világban a jövedelmünk szerint, érdemes megszívlelni annak az embernek a tanácsát, aki ezt a területet kutatja évtizedek óta.

Milanovic szerint ezek az oldalak gyakran azért pontatlanok, mert a nagy részük becslésekre épül, és nem magyarázzák el eléggé, hogy milyen jövedelmet kell megadnunk.

Pedig a pontosabb eredményhez sem kell olyan bonyolult dolgokat végiggondolni. Elég mindössze négyet:

• Meg kell számolni, hogy hányan élnek a háztartásunkban. Ennek a kritériuma egyszerű: azzal élünk egy háztartásban, akikkel (szinte) mindennap együtt eszünk, és egy tető alatt alszunk. Tehát a sok ideig nálunk, a kanapén alvó haverok igen, távol lévő gyerekek viszont nem számítanak bele a háztartásba.
• Össze kell adni a háztartás tagjainak teljes éves nettó jövedelmét. Mindenki minden jövedelmét: a munkabérünkön kívül a járadékokat, állami támogatásokat és az összes lehetséges bevételünket is. Persze ez néhol ellentmondásos lehet (különösen, ahol nagy a szürkegazdaság, például Magyarországon). Mi számoljuk hozzá a valós képhez a fekete/szürke pénzt is.
• Súlyozni kell a lakásköltségekkel. Aki saját lakásában él, annak hozzá kell adni a béréhez, hogy különben mennyit fizetne egy olyan ingatlanért – bérleti díj vagy ingatlanhitel formájában –, amiben lakik. Ha albérletet vagy valamilyen lakáshitelt fizetünk, akkor nincs dolgunk, számolhatunk a teljes nettónkkal.
• Le kell osztani a háztartás létszámával és 12-vel.

Ezután már csak egy dolgot kell csinálnunk: ki kell igazítani a jövedelmünket az országunk árszintjével. Ezt hívják vásárlóerő-paritásnak, azaz PPP-nek, ami az egyszerűség kedvéért az amerikai árszínvonalhoz igazítanak; a kiigazítás azt segíti, hogy lássuk, mire elég a pénz, amit megkeresünk, ahol megkerestük. Minél szegényebb helyen élünk, annál inkább felfelé kell szorozni, hiszen ott kevesebb pénzből is meg lehet élni, és fordítva, ha egy ország az USA-nál is gazdagabb, akkor PPP-t dollárban számolva még el is kell vennünk.

• A mi szempontunkból a lényeg, hogy a Magyarországon elköltött jövedelmeket 1,5-tel kell megszorozni.

Hogy eljussunk a globális küszöbökhöz, innen már csak át kellene számolni dollárra a háztartásunk átlagos nettó PPP-vel kiigazított jövedelmét. Ehhez használjuk a tavalyi átlagos dollárárfolyamot, ami 221 forint. De segítünk, a kalkulátorban elég a háztartás havi forint nettóját, és a háztartás létszámát megadni.

Megvan?

• Mi kell ahhoz, hogy eljussunk a globális jövedelmi rangsor feléhez? Évi 1445 PPP-dollár, tehát havonta egészen pontosan nettó 17 741 ezer valódi (nem PPP) forint. Még egyszer: ez nem az egyéni keresetünk, hanem a háztartásunk jövedelmének ránk eső része.
• A negyven százalék határa évi 2180 dollárnál van. Havi nettó 27 ezer forint.
• A felső harminc százalék kereken 3500 dollárnál kezdődik. Havi 43 ezer forint, ami még mindig nem versenyképes egy magyar közmunkás fizetésével.
• A top húsz százalékhoz 6290 dollárt kell keresnünk. Ez havi 77 ezer forint. Ennél az összes magyar foglalkozásban magasabbak a nettó átlagbérek (persze ha egy nagyobb háztartásban kevesebb a kereső, akkor jóval alacsonyabb lehet a valós jövedelem).
• Nehezebb bekerülni a legfelső tíz százalékba: ide már évi 14,1 ezer dollár a belépő. De messze nem lehetetlen: forintban ez havi nettó 173 ezret jelent. A legfelső tíz százalékba beletartozik a fejlett országok lakosságának 60-90 százaléka.
• A legfelső öt százalék, ami még mindig nagyjából háromszázmillió embert jelent, évi 21 780 PPP-dollárnál, azaz havi 267 ezer forintnál kezdődik.
• A leggazdagabb 1 százalék, a globális elit hatvanmillió fős klubja 46 ezer dollárnál indul. Ez havi 565 ezer forint.
• Aki pedig megkeresi évente (mondjuk) a 90 ezer dollárt, az elvileg benne van a világ 0,1 százalékos szuperelitjében. Ehhez tehát havi több mint egymilliós fizetés/bevétel kell. Igaz, itt elég bizonytalanná válnak a számok, mivel a gazdasági elit nagyon jó a jövedelmek eltitkolásában, és a háztartási felmérések sem tudnak mit kezdeni velük.

Magyarországi fizetésekkel tehát akár be is lehet törni a legfelső húsz százalékba, igaz, az ötszázalékos csúcsot már elég kevesen tudják megközelíteni az országban. És ez így volt 1988-ban is: nem nagyon változott a helyzet.

Mire elég ez a szomszédokhoz képest?

Hogyan állunk a környékbeli országokhoz, és a világhoz viszonyítva?

Ezt a következő ábrán lehet látni. A vízszintes tengelyen azt látjuk, hogy az országok (Magyarország mellett Ausztria, Csehország, Lengyelország és Románia) különböző jövedelmi szeletei – balról jobbra az egyre gazdagabbak – hol tartanak a függőleges tengelyen a világ egészéhez képest. Magyarországon például a legszegényebb csoport jövedelme a világ 55. százalékánál kezdődik, a leggazdagabbak viszont már egészen közel járnak a világ legtetejéhez.

Az is látható, hogy a legszegényebb osztrákok nagyjából ugyanott tartanak, mint a magyar és a lengyel középosztály, vagy a román felső középosztály. A lengyelek és a magyarok nagy része pedig hiába szegényebb a cseheknél, az elitek szintjén azért beérjük őket. Az ábra egyébként a 2008-as állapotokat mutatja (ebből az időből vannak a legfrissebb összehasonlítható adatok), az európai háztartási felmérés szerint a lengyelek azóta már valamivel előttünk vannak a társadalom teljes metszetében, akárcsak a szlovákok.

Milanovic grafikonjai egyébként egészen csodálatosak. A fenti ábra így néz ki a világ legnagyobb országai esetében (amiből kiderül, hogy Brazília egymaga szinte lefedi az egész világ jövedelemeloszlását), így néz ki a posztszovjet országoknál. A legsokkolóbb talán az, amelyik azt mutatja be, hogy Dániában gyakorlatilag mindenki gazdagabb mindenkinél a legtöbb afrikai országban.

Mi lennénk a sikertelenek?

1988-ban járunk, és nem ismerjük a jövőt. Ki gondolta volna, hogy a legsikeresebbek azok lesznek, akik – jövedelmük szempontjából – nagyjából a világ középértékénél vannak. A 90 százalékuk ázsiai; az ő jövedelmük húsz év alatt nagyjából megduplázódik.

A legkevésbé sikeresek pedig azok, akik 1988-ban a jövedelem szerint a világ jövedelmi ranglétra 85 százalékánál vannak: az ő jövedelmük csak húsz százalékkal nő. Ők majdnem 90 százalékban korábbi szocialista országok lakói, akik ma már az EU-ban vannak.

Röviden így magyarázza Milanovic a globalizáció utóbbi huszonöt évének legnagyobb változásait. Mi lennénk akkor a legkevésbé sikeresek? Miért? Bukás volt ez az egész a kapitalista átmenet?

Nem, azért sikeres volt – válaszolja. Egy olyan mély társadalmi-gazdasági átmenet, ami a kelet-európai rendszerváltás volt, mindig okoz egy súlyosabb átmeneti visszaesést (ez a Kornai-féle transzformációs recesszió). Ezen a kilencvenes évek elején túl voltak a közép-európai országok, amelyek aztán sokat hoztak az EU-országok mögötti hátrányukból.

A növekedés a világ többi részéhez képest nem volt túl erős ebben a húszéves időszakban, és az országokon belül jelentősen megnőtt a szegények és a gazdagok közötti távolság a szocializmushoz képest. Ebből következik, hogy voltak vesztesei is a kapitalista átmenetnek

– magyarázza Milanovics. Az igazán nagy baj inkább a posztszovjet országokkal van, ahol rengeteg jövedelmi csoport messze le van maradva a húsz évvel azelőtti állapothoz képest. És nem csak az exszocialista országok jövedelme stagnált, hanem a gazdag országok kevésbé tehetős polgárai is alig élnek valamivel többől. Ide tartozik minden középosztály alatti réteg az Egyesült Államokban, Németországban és Japánban. 

Az ábra, ami mindent megmagyaráz

Ebben a nagyon sokat idézett grafikonban elsőre nincs semmi meglepő, egy egyszerű S alakot mutat. Közben viszont elmondja az egész közelmúltbeli globalizáció történetét. Mit látunk? Azt, hogy hogyan változott különböző csoportok jövedelme 1988 és 2008 között, ha a világ teljes lakosságát egyenlő, tízszázalékos szeletekre vágjuk fel (a legutolsó szelet kisebb: ők a legfelső 1 százalék).

Két csoport, a legeslegszegényebbek és a közepesen gazdagok (köztük mi) csak kicsivel keresnek többet, mint húsz éve. Ők a vesztesek. A nyertesek pedig két másik csoport, a közepesen szegények és a legesleggazdagabbak, akik közel megduplázták jövedelmüket húsz év alatt. Ugyanez még részletesebben így néz ki.

De mielőtt azt gondolnánk, hogy milyen jól kiegyenlítette a globalizáció a jövedelmeket, érdemes összevetni ezt a lenti grafikonnal. Hiába emelkedett ekkora mértékben a jövedelme azoknak, akik a világ középértékénél élnek, az még mindig siralmasan kevés. Ezt mutatja az alsó grafikon: a fent bemutatott változás erre volt csak elég 2008-ban. 

Ez azt is jelenti, hogy húsz év alatt a teljes globális jövedelemnövekedés fele a legfelső öt százalékához, nagyjából 300 millió emberhez ment: negyede a legfelső 1 százalékhoz, másik negyede pedig a 95. és a 99. százalék közöttiekhez.

Ebben a legfelső rétegben benne van a legtöbb ország leggazdagabb rétege, azoknál az országoknál pedig, amelyek egyébként is gazdagok, a társadalom felső harmada. Viszont a fejlett országokban is voltak, akik rosszul jártak. Miközben a felső egyharmad bére jelentősen nőtt, addig a jövedelmi medián (tehát nem a felfelé húzó átlag, hanem a középérték, az a szint, ahol szám szerint a legtöbben keresnek) alig változott.

Miért fulladt ki a jövedelemnövekedés a fejlett országok kevésbé tehetős polgárainál? Milanovic három okot említ:

• A technológiai haladás a képzettebbeknek kedvez. A gépesítés miatt egyszerűen visszaesett a kereslet a kevésbé képzet munkaerő iránt.
• A kereskedelmi globalizációnak köszönhetően az ipar jelentős része kitelepült az olcsóbb országokba, Kínába, Indiába és Indonéziába.
• Van egy gazdaságpolitikai ok is: a gazdagabbak több fejlett országban – elsősorban az USA-ban – kilobbizták maguknak, hogy csökkenjenek az adóterheik (ez történt egyébként Magyarországon is 2010-ben). Emiatt az újraelosztás szerepe is csökkent.

Igaz, ezek a tényezők nem ugyanúgy hatottak az Egyesült Államokban, mint az európai országokban, ahol több országban – Franciaország, Olaszország és Spanyolország – a közepes és a szegényebb jövedelműek is sokat haladtak előre. Az viszont nem valószínű, hogy a közeljövő nagyobb változásokat hozzon.

Az egyenlőtlenségrejtély

Na de akkor csökken vagy nő a világban az egyenlőtlenség? Igazából úgy tűnik, hogy alig változik a helyzet, talán azért, mert több ellentétes, de egymással mégis összefüggő tendenciát lehet megfigyelni az utóbbi húsz évben:

• A globális elit jövedelemnövekedése mindenki másét felülmúlja, a legszegényebbek jövedelme pedig szinte stagnál.
• A legtöbb országon belül nőnek az egyenlőtlenségek, főleg a legnagyobbakban: Kínában, Indiában, az Egyesült Államokban és Oroszországban (érezhetően csak ott csökkennek, ahol eleve a legnagyobbak, például Brazíliában és néhány másik latin-amerikai országban).
• Az országon belüli egyenlőtlenségek viszont részben éppen a gyors növekedés miatt egyre nagyobbak. Márpedig Kína és a többi szegény, de nagyon népes ázsiai ország felemelkedése összességében mégis csökkenti a globális egyenlőtlenséget.

Milanovic szerint tehát sem a rendelkezésre álló adatokból, sem ezekből a tendenciákból nem lehet megmondani, hogy csökkent, vagy nőtt a globális egyenlőtlenség az utóbbi két-három évtizedben. Csak azt, hogy az nagyon nagy.

Ha a világ egy ország lenne, akkora lenne benne az egyenlőtlenség, hogy közelebb állnánk ahhoz, hogy egyvalaki birtokol mindent, mint ahhoz, hogy mindenkinek egyenlő jövedelme van. Teljes egyenlőségnél az egyenlőtlenségeket mérő mutató, a Gini-együttható 0, az az abszurd eset pedig, amikor csak egyvalaki kap pénzt, miközben a nincsenek milliárdjai semmit, a 100. Magyarországon 25 körül van ez az mutató (volt alacsonyabb is), az EU egészében 50 körüli, a nagyon egyenlőtlen Brazíliában pedig 62. És a világ egészében mennyi? Milanovic adatai szerint 72 körül lehet, de ha a legszegényebb országokból is lennének adataink, akkor még magasabb, 76 körüli lenne.

Globális középosztály? Inkább közepes osztály

Aki a világ jövedelemeloszlása szempontjából középen van – tehát pont annyian vannak mögötte, mint előtte –, az nagyjából 3-16 PPP-dollárt keres naponta. Ennek az alsó vége, a 3-4 dolláros szint iszonyatosan kevés pénz, annyira, hogy az EU-tag közép-európai országokban gyakorlatilag senki nem keres ilyen keveset. Vagy ha mégis, statisztikailag akkor is kimutathatatlan a számuk. De még a napi 16 dollárral is a szegénységi küszöb alatt lennének a legtöbb fejlett országban. 

A lenti ábrán az látszik, hogy milyen sokan voltak a különböző jövedelmi szinteken 1988-ban, majd 2008-ban. Korábban két csúcsa volt az eloszlásnak, ebből mára egy csúcs lett. De látható, hogy a korábban nagyon szegény szinteken koncentrálódó nagy tömeg még mindig nem csúszott el egy olyan magasságba, amit nyugati mércével elég jónak tartanánk.

Túlzás lenne tehát globális „középosztályról” beszélni Milanovic szerint. A lenti mozgó ábrán azt látni, hogy melyik az a két ország, amelyik a leginkább felelős ezért a változásért:

A fehér pacni Kína, a szürke folt India, a fekete pedig a világ többi része. Mint látható, Kína kitartóan kúszott felfelé a világ jövedelmi ranglétráján az utóbbi húsz évben. Ha az évi 6-8 százalékos növekedési ütem tartható lesz még egy-két évtizedig, akkor a kínai felső középosztály eljuthat a napi 40 dolláros szinthez, ami már elég lehet egy tisztességes globális középosztálybeli megélhetéshez.

Hogy hova születsz, az számít

Kétszáz éve még az volt a legfontosabb a globális jövedelmi rangsorban, hogy milyen társadalmi osztályba születtünk. Mostanra viszont már sokkal többet számít az, hogy melyik országba. Ez részben a nyugati jóléti államok hihetetlen sikerének, részben pedig a világ többi része sikertelenségének eredménye.

Változik ez, ha Kína és a többi ázsiai ország kitartóan folytatja az utóbbi évtizedekben megkezdett zárkózását?

Igen, de még most is inkább gazdag országba érdemes születni

– vonta le a következtetést Milanovic. Még akkor is, ha a fejlett országokban sokkal lassabb fejlődési ütemre számíthatunk. A mostani számok alapján lehet, hogy ötvenéves időtávon konvergálni fognak mondjuk a brit és az indonéz vagy az amerikai és a kínai jövedelmek. De egyrészt ez egyáltalán nem biztos, másrészt a brit vagy amerikai életszínvonal addig is összehasonlíthatatlanul nagyobb lesz.

Meddig mehet ez tovább?

Úgy tűnik tehát, hogy az összes országon belül nő az egyenlőtlenség, a teljes globális szakadék viszont a kínai növekedés miatt egy kicsit záródóban is van. A most uralkodó folyamatokban nagy a tehetetlenség, ezért kétséges, hogy drámai változást láthatnánk a következő évtizedekben. Az egyenlőtlenség egyébként eleve nagyon lassan változhat, egy-egy gazdaságpolitikai döntés hatása gyakran csak évtizedekkel később mutatkozik meg.

Ahhoz, hogy csökkenjen az egyenlőtlenség, több út is van. Vagy sokkal gyorsabban fognak növekedni a legszegényebb országok a mostaninál – és itt nem csak Kínáról és Indiáról van szó, hanem az utóbbi időben egyre reménytelenebbül leszakadó szubszaharai afrikai országokról. Ehhez nagyon sok mindennek kellene megváltoznia ezekben az országokban, hogy megindulhasson a felzárkózás.

Nemzetközi szintű újraelosztásról viszont kár beszélni, a segélyezésre költött évi százmilliárd dollár a világgazdaság méreteihez képest nevetséges pénz. Másik lehetőség a bevándorlás erősödése, tehát hogy a szegényebb országokból a gazdagabb országokba költöznek az emberek – aminek szintén politikai korlátai vannak.

Talán a globálisan leggazdagabbak adóinak emelése lehetne egy olyan intézményi megoldás, amivel gyorsan csökkenne a globális egyenlőtlenség. De szkeptikus vagyok, hogy ebben meg tudnának egyezni az országok egymással, márpedig egy legalább OECD-szintű együttműködés nélkül nem ennek nem lenne sok értelme.

– mondja Milanovic. A közgazdász itt Thomas Piketty elméletére utalt (itt ír róla részletesebben), miszerint amíg az adózás utáni tőkejövedelem jobban növekszik a gazdaság egészénél, addig nő az egyenlőtlenség. Márpedig ez egyre inkább így volt az utóbbi évtizedekben, és félő, hogy most még inkább így lesz:

Mi a baj ezzel?

Azon kívül, hogy a felületes szemlélő sem láthatja azt igazságosnak, hogy a leggazdagabb 60 millió embernek ugyanannyi a jövedelme, mint a legszegényebb 4,27 milliárdnak, van sok gyakorlatias szempont is. Az egyik politikai: globális középosztály nélkül sokkal kevésbé képzelhető el világszintű politikai közösség, vagy bármilyen politikai stabilitás.

Másrészt pedig hatalmasak azok a gazdasági károk, amit ez az ordító egyenlőtlenség okoz. Ha a szegények szegények maradnak, akkor alacsonyabb lesz a fogyasztás, mivel a gazdagabbak ahelyett, hogy elköltenék a pénzt, inkább félreteszik, befektetik. A szegények szinte minden egyes új dollárjából, amihez hozzájutnak, fogyasztás lesz, ami nem nélkül nem tud növekedni a gazdaság.

Ebből pedig egy másik nagy gazdasági probléma következik. A gazdagok el nem költött vagyona a másik oldalon azt jelenti, hogy képződik egy gigantikus tőketömeg, amit el kell valahogy költeni. A szűk kereslet miatt korlátozott növekedési lehetőségek eredményeként ebbe a helyzetbe kódolva vannak az olyan spekulatív őrületek, mint a kétezres évek dotkom- majd ingatlanbuborékjai. Vagy pedig az, hogy a szegényebbek hitelből fedezik az elmaradt fogyasztásukat.