Tényleg minket majmol a világ?

Hiába keresünk a magyar modell kifejezésre az interneten, főként csak Palvin Barbara képe jön elő. Sikeres, magyar gazdasági modellről legfeljebb a sokadik találatok között olvashatunk, néhány magyar kormányzati nyilatkozat fordításában, külföldi lapban publikált PR-cikkben.

Pedig a magyar híradásokban rengeteg szó esett az utóbbi hónapokban arról, milyen ragadós a magyar példa, a kezdeti értetlenség után mára már sok ország felismerte, hogy működnek a magyar megoldások. A kreatív, unortodox leleményeink működnek, és terjednek a világban – szólnak a fanfárok.

Azért annyira mégsem

Noha van bankadó máshol is, és nem csak mi éltük fel a nyugdíjpénzeket, és nem csak nálunk csökken az energia ára, növekszik az áfa és kisebb az szja – mégis: nincsenek egyértelmű nyomok arra, hogy a magyar receptkönyvből kezdenek főzni a világ gazdaságpolitikusai. 

Fotó: Koszticsák Szilárd /

Nemcsak azért nem, mert a fellelhető számos hasonló megoldás nem egyértelműen a magyar megoldásokból hajtott ki, hanem azért sem, mert ezek a megoldások valójában egyáltalán nem is alkotnak egységes modellt.

Gyökereiket követve persze megtalálható a világos politikai szándék – a lehető legkisebb politikai áldozattal, a hosszú távú hatásokkal nem törődve kihozni rövid távon a legtöbbet a gazdaságból –, ez a szándék azonban alighanem azóta létezik, amióta vannak kormányok, választások és kormányzati ciklusok.

(Nem is kell olyan messzire menni: 2002-ben a szocialista kormány kétszer száznapos programja egészen hasonló megfontolásból született, a folyamatok fenntarthatóságára pedig nem sokkal több hangsúlyt fektettek, mint a mostani kormány. Akkor meglett az újraválasztás, ahogyan aztán az egésznek a böjtje is.)

Nincs ebben új találmány

Külön-külön a módszerekben szintén nincs újdonság, a közmunka intézménye már nálunk is lassan százéves, az energiaárakat mindig minden kormány szívesen használja politikai célokra, ahogyan nehéz helyzetekben a jól menő cégeket is szívesen használja fejőstehénnek. A különadókban sincs semmi új, a bankadót és a Robin Hood-adót valójában már az előző kormány bevezette. Az áfaemelés jellemző trend egész Európában, és ha másképp is, de a tranzakciós adó is régi téma.

Az utóbbi négy év sokat vitatott megszorító intézkedéseinek többsége nem újszerű, hanem nagyon is kipróbált, legfeljebb káros mellékhatásai miatt hanyagolt módszer Európában.

A magyar kormánynál is leginkább csak úgy tűnhetett pozitívnak a végeredmény, ha saját népszerűségének megőrzését − amire rendszerint „politikai stabilitásként” hivatkoznak − felülsúlyozta ebben a képletben.

De ha nincs semmi szokatlan a sok magyar módszerben, miért sírtak mégis annyian a kormány húzásai miatt?

Az intézkedések ellen nagyrészt azért tiltakoztak ennyien, mert a kormány az egyes megoldásokban gyakran túlzásokba esett, végrehajtásukhoz pedig olyan jogi és intézményi környezetet teremtett maga körül, amelyben a rövid távú népszerűségi célok, a fél-egy évig felmutatható makroadatok kedvéért a megszokottnál is több kárt okozott hosszú távon.

A válság után sebeit nyalogató, egyébként is komoly versenyképességi kihívásokkal küzdő Európai Unió pedig sokkal érzékenyebb volt az elmúlt években a mellékhatásokra. A leszakadást és saját fennmaradásának veszélyét látta a pillanatnyi haszonszerzésben érdekelt és azt hatékonyan érvényesítő politikai erőkben, a célok gyors elérése közben háttérbe szorított jogbiztonságban, befektetői biztonságban, a közös szabályok felrúgásában.

Fotó: Barakonyi Szabolcs

Ilyenformán tehát valóban korlátozni szerették volna Magyarországot, és a „magyar modell terjedését”, abban azonban valójában nem a szó szoros értelemben vett gazdasági modellt láttak, hanem egy a nehéz időkben törvényszerűen terjedő, a jövőt felélő populizmust.

De terjedtek-e valóban a magyar módszerek, hazai megoldások Európában? 

Annyi kétségtelen, a politika célrendszere máshol sem különbözik jelentősen, rokon vonásokat könnyű találni. Ha a politikában egy egyszerű és népszerű választ is lehet adni egy összetett problémára a bonyolult és komplex válasz helyett, akkor nagy a kísértés, hogy megtegyék. Pofátlan bérekről, extraprofitról, segélyen élősködőkről, kibírhatatlan rezsiről, erősödő hazai tulajdonról nem csak nálunk esik szó. Sőt még olyannal is találkozni, hogy ellenzéki pártok képviselői valóban Magyarországot hozzák fel példaként, hogy országuk kormányának tétlenségét ostorozzák.

Igazi magyar innovációt azonban mégsem találni az Európában terjedő törekvések és intézkedések között, még ha a magyar sajtó és politika szívesen is keres hasonlókat.

Ha csoportosítani szeretnénk ezeket az intézkedéseket, három csoportot tudnánk meghatározni:

1. Intézkedések, amelyek azonosak a magyarral, de tőlünk függetlenül terjednek, sőt, mi ültünk rá a trendre. Ilyenek például a magasabb fogyasztási adók, kisebb szja.
2. Intézkedések, amelyek hasonlítanak is, meg nem is az európai példákra. Nem mi találtuk ki, de az elsők között voltunk. Ilyen például a bankadó.
3. Intézkedések, amelyek inkább csak első ránézésre hasonlítanak a magyar lépésekhez. Ilyen például a rezsicsökkentés.

Munka helyett fogyasztást terhelő adók

A forgalmi adóemelés esetében nincs szó újdonságról, sőt még csak egy nagyon káros dologról sem. Az áfa emelésében valójában nem minket követnek, inkább mi ültünk rá az egész világban hódító trendre. Bár tény, egyből a legnagyobb kulcsot alkalmazó országok közé kerültünk, ami az adójóváírás kivezetésével, progresszív szja eltörlésével együtt növeli az egyenlőtlenséget.

Az áfa 1975-ben az OECD-országokban még csak 8,8 százalékát adta az összes adóbevételnek, 2008-ban már 18,7 százalékát. Nálunk ez hozza a legtöbb pénzt a költségvetésbe, idén konkrétan 3 000 089 000 000 forintot. 2007-ben még az IMF is arra hívta fel a kormány figyelmét, hogy a versenyképességet rontja a munkát terhelő adók magas szintje, helyette többek között a fogyasztási adók emelését javasolta, ha tehát úgy tetszik, az emeléssel éppen az ő kottájukból játszunk.

Az Eurostat adatai alapján is jól látszik, hogy Európa az utóbbi tíz évben egyértelműen a fogyasztási típusú adók irányába mozdult el. Míg 2000-ben az uniós polgárok jövedelmét átlagosan 44,8 százalékos adó terhelte, 2012-ben ez már csak 38,1 százalék volt, miközben az általános forgalmi adó emelkedett, 19,2 százalékról 21 százalékra.  A kormány renitenskedni egyedül az áfakulcsok differenciálásával szeretne, ezt azonban az EU nem engedné, és igazán hatékony sem lenne.

Bankot az adóknak

Mint már említettük, a bankadó nem magyar újítás, Svédországban már 2008 végen életbe lépett egy bankokat sújtó különadó, és nálunk sem az Orbán-kormány vetette ki először. Az viszont kétségtelen, az elsők között jöttünk elő vele Európában.

Mára már van Nagy-Britanniában, Németországban, Hollandiában, Franciaországban, Portugáliában, Ausztriában, Lengyelországban és még Izlandon is. Előkerült az ötlet Finnországban, Dániában, Belgiumban, Spanyolországban, Horvátországban, Romániában is.

Azt, hogy mégsem a Fidesz adója adta az ihletet, az is mutatja, hogy a legtöbb ország nem egyszerű bevételi forrást látott az adóban, egyéb ösztönzőket épített a rendszerbe, és a mértéke is jóval elmarad a magyartól (a magyar adó például arányában a brit adóterhelés tízszerese). A magyar kormány adója egyébként abban is egyedi, hogy mi annak ellenére vetettük ki, hogy nem kellett nagyon jelentős állami forrásokkal segíteni a pénzintézeteket, saját külföldi anyabankjaik segítették őket a bajban.

Nagy-Britanniában a bankadó célja ugyan szintén a költségvetési hiány leszorítása volt, Németországban például inkább a svéd mintát követték, ahol egyrészt jóval kisebb volt a várt bevétel, másrészt a pénz egy alapba kerül, és kizárólag a nyereséges bankoknak kell fizetnie. A németeknél az adó a kereskedelmi bankoknál kisebb, mint a befektetési bankoké, vagyis a kockázatosabb tevékenységeket végző bankok többet fizetnek.

Az ösztönzők terén hasonló a koncepciója a francia bankadónak is, a kormány itt is a bankoknak a kifejezetten kockázatos tevékenységeit adóztatja.

Rezsi, rezsi, rezsi

A legtöbb csúsztatás a magyar modell terjedésében talán a rezsicsökkentéssel kapcsolatos. Miközben tény, hogy több EU-tagállamban is csökkent a gáz és az áram ára, a legtöbb helyen nem a politika által kikényszerített mesterséges csökkenést láthatunk. Illetve ahol igen, ott is elsősorban szociális alapon vágtak, vagyis igen túlzó lenne felhozni a magyar párhuzamot, ahol mindenkinek egységesen csökkentették az árat.

A gazdasági válság után túlkínálat alakult ki a világpiacon, az árak rég nem látott szintre estek vissza. Például a sokat emlegetett csehországi árcsökkentés is részben ennek köszönhető, illetve a piaci versenynek.

Nem áll a lengyel példa sem, a díjcsökkentést itt ugyanis éppen a társaságok kezdeményezték, nem politikai döntésre vágtak a tarifán.

Hollandiában szintén önkéntesen csökkentették az energiacégek a lakossági árakat, ez történt Spanyolországban is. Olaszországban a piaci verseny hatásaként magyarázták az árcsökkentést. Belgiumban a gáz és villany árát szociális alapon, csak a legszegényebbeknek csökkentették.

Megint más a helyzet Romániában, ahol például azután tudtak kicsit csökkenteni, hogy a román kormány csökkentette a megújuló energia támogatását, ők tehát átmenetileg így tudták csökkenteni a lakossági rezsit.

Rendszeres hivatkozási alap a brit rezsicsökkentés is, sőt Németh Szilárd rezsibiztos erre egyenesen úgy hivatkozott, hogy Nagy-Britannia Magyarországtól vette át az ötletet.

A párhuzam azonban nem ül igazán: noha a brit Munkáspárt vezetője valóban javaslatot tett a rezsibefagyasztásra és a rezsiszámlák átalakítására, a brit rezsicsökkentés háttere teljesen más. Ott már a magyar csökkentés előtt megindult az energiatakarékos beruházásokat ösztönző Green Deal nevű program, amelyet aztán egy, az idős embereknek kialakított támogatási program követett. Az intézkedések nem hoztak gyors eredményt, miközben a költségeit a fogyasztókra terhelték, megugrottak a számlák. Nagy Britanniában az elégedetlenség csökkentésére alakították át átmenetileg a rendszert, hogy csökkentsék a terheket.  

Akadt ugyan olyan ország is, ahol valóban Magyarországgal példálóztak, de itt is fontos látni a kontextust. A magyar példából ihletet Szlovákiában például Alojz Hlina, az Egyszerű Emberek és Független Személyiségek mozgalom képviselője merített volna, kijelentéseivel a tehetetlen kormányt támadta.  Azt mondta, „tisztességes országban” csökkennek az energiaárak. A magyarhoz leginkább hasonló helyzet talán Bulgáriában van, ahol tavaly kétszer is vágtak az áram árán, hogy javítsanak az általános elégedetlenségen.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!