Úgy tűnik, legyőztük a szegénységet?

Nagyon látványos grafikont tett ki pár napja a Twitterre Max Roser, az Oxfordi Egyetem közgazdász kutatója, ami azt mutatja, mekkora utat tett meg a világ az elmúlt majdnem kétszáz évben a szegénység elleni harcban.

A képen pirossal az látszik, hogy  világ népességének mekkora hányada él extrém szegénységben, vagyis kell naponta kevesebb mint 1 dollár 25 centnek megfelelő pénzből megélnie (piros mező), és hány százaléknak jut ennél több. 

És láss csodát, míg 1820-ban a világ népességének még majdnem 95 százaléka elmondhatatlanul szegény volt, addig mára 20 százalék alá szorult ez az arány. 

A Vox hírportál nem kevesebbet ír a grafikonról, mint hogy azon 

és azt is bizonyítja, hogy sosem volt olyan jó embernek lenni a földön, mint most. De akkor most már tényleg mindjárt legyőzzük a szegénységet? Hát nem igazán. Inkább csak kezdünk megfelelni egy elég jól kommunikálható, valaha hasznos, de ma már sok közgazdász szerint inkább káros mércének:

Ezt a szegénységi küszöböt, amit az abszolút vagy extrém szegénység mércéjének is hívnak, a Világbank pár közgazdásza találta ki vagy inkább állapította meg még az 1980-as évek végén. Ők pedig abból indultak ki, hogy sok fejlődő ország az évi 370 dolláros jövedelmet tekintette annyinak, amiből még éppen meg lehet venni az életben maradáshoz szükséges dolgokat. A nagy ötlet az volt, hogy ha ezt elosztjuk az év 365 napjával, akkor napi kicsit több mint 1 dollárt kapunk, ebből jött először a napi 1 dolláros, aztán a napi 1,25 dolláros szegénységi küszöb – az 1,25 dollárt persze vásárlóerő-paritáson nézik, tehát beleszámolják, mi mennyibe kerül az egyes országokban

Ez nagyon jó volt arra, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy mennyi ember mennyire szegény a világban, mert egy könnyen érthető mércét adott az embereknek a problémáról. Annyira kapós volt a szegénységet így felfogni, hogy az ENSZ milleneumi céljai között is szerepelt, hogy 1990 és 2015 között felére csökkentsék azoknak a számát, akik napi 1,25 dollár alatt keresnek. Ez pedig annyira jól ment, hogy már 2012-ben sikerült elérni ezt a célt, és hát a fenti ábra is mutatja, hogy mennyire jól haladunk, hogy mindenkit kiemeljünk a nyomorból. 

És bár természetesen hatalmas eredmény, hogy még növekvő népesség mellett is egyre kevesebb ember él extrém szegénységben, azért azt be kell látni, hogy az ember még akkor is baromi szegény, ha 1,26 vagy akár 2 dollárnyak megfelelő pénzből kellene megélnie naponta. Az MIT közgazdászai, Abhijit Banerjee és Esther Duflo (akivel mi is beszélgettünk nemrég) például azt találták, hogy Tanzániában például azoknak, akik napi 2 dollárból élnek, tehát már a győzedelmes kék zónában vannak a fenti grafikonon, csak a 21 százaléka él olyan házban, amiben van vezetékes víz. És mindez csak a városi szegényekre igaz, vidéken még rosszabb a helyzet, 2 dollár ide vagy oda.

Lane Pritchett, a Harvard közgazdászprofesszora szerint a 1,25 vagy 2 dolláros küszöb nincs összhangban a fizikai jóllét indikátoraival vagy egyéb fejlettségi mutatókkal. 

Az alacsony szegénységi küszöbök azt mutatják, hogy egyes országokban a „nem-szegények” 50 százalékának alultápláltak a gyerekei, hogy a csecsemőhalálozási arány a „nem-szegényeknél” 1000-ből 100 és hogy a „nem-szegények” gyerekeinek fele nem fejezi be az általános iskolát.

De akkor hol kellene, hogy legyen a küszöb, ami tényleg elválasztja a szegényeket a nem szegényektől? Pritchett szerint 

Ezzel el lehetne kerülni, hogy egy Srí Lanka-i vagy elefántcsontparti emberről csak azért mondjuk azt, hogy már ki van mentve a szegénységből, mert egy olyan helyen él, ahol a nagyobb nélkülözés jobban elfogadható vagy megszokott, mint egy fejlettebb országban. Persze ez a küszöb meg baromi magas,  és nagyon elrontaná Roser szép ábráját és narratíváját, viszont Pritchett szerint ha erre céloznánk, akkor olyan fejlesztési programokat lehetne végigvinni, amiknek tényleg akkor van eredményük, ha már legyőztük a szegénységet.