István, Vajk
18 °C
33 °C
Index - In English In English Eng

Ebből így sosem lesz a világ legnagyobb gazdasági övezete

2015.08.23. 08:13
Nagyon ambiciózusan indult az Egyesült Államok és az Európai Unió utolsó világraszóló projektje, de ma már kevesen hisznek benne, hogy tényleg nagyot fog szólni, ha egyáltalán létrejön majd az atlanti óceánt átszelő kereskedelmi egyezmény. Az Index Brüsszelben és Washingtonban járt utána, hogy hogy is áll a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség, ki akarja és ki nem és mire is lenne jó igazából ez az egész.

Két évvel ezelőtt nagy felhajtással bejelentették, hogy az Egyesült Államok és az Európai Unió arról tárgyal, hogy létrehozzák a világ legnagyobb gazdasági övezetét, ami a világ GDP-jének 60 százalékát magába foglalná, és ami a nyugati világ egyik utolsó nagy világraszóló kísérlete lenne arra, hogy a világgazdaság élén maradjon.

Meg akarjuk ismételni azt, amit Európa már megtett a közös piac kialakításával és kiterjeszteni a közös piacot az atlanti óceánon túlra

- így foglalta össze a projektet Anthony Gardner, az Egyesült Államok EU-hoz delegált nagykövete Brüsszelben egy sajtóbeszélgetésen.  Ebből már érezhető, hogy mekkora óriási projektről van szó, amiben Európa és Amerika egy övezetté válna, és ami minden európai polgárt érintene valahogy. Ha összejön, és ha összejön úgy, ahogy tervezik. 

A tárgyalás viszont nem várt nehézségekbe ütközött, egyre fogy mögüle a politikai támogatás, így egyre inkább úgy néz ki, hogy nagyobbat harapott a két fél, mint amekkorát meg is tud rágni. A geopolitika, az üzleti érdek és a belpolitikai hangulat nem várt összeütközése miatt most nincs kizárva, hogy nagy blama lehet a transzatlanti tervekből, amik egyelőre egy látványos esettanulmánnyá alakulnak át arról, hogy milyen nehéz egy amúgy is eléggé globalizált világot tovább globalizálni.

Suhannak a kocsik át az óceánon

A TTIP, vagyis a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség egy nagyszabású kereskedelmi és befektetési egyezmény lenne, amiről két éve tárgyal az Egyesült Államok és az Európai Bizottság. A dolog célja az lenne, hogy megkönnyítse a gazdasági kapcsolatokat a két fél között, vagyis egyszerűbbé tegye, hogy európai cégek Amerikában eladják a termékeiket és szolgáltatásaikat és könnyebben fektessenek be oda, és vica versa.

Ehhez egyrészt csökkenteni akarják a vámokat a két ország között, de ezek, pár tucat árut, például az európai teherautókat és néhány amerikai agrárterméket leszámítva már most is elég alacsonyak, nem lehet őket már hová csökkenteni. Éppen ezért azzal is próbálkoznak (amivel még egy kereskedelmi egyezményben sem), hogy

megnézik, hol lehetne összeegyeztetni az amerikai és európai szabályozásokat,

engedélyezési eljárásokat, hasonlókat. Ez elég nagyot tudna lökni a kereskedelmen és nagyon meg tudná könnyíteni azoknak a cégeknek az életét, akik exportálni akarnak a másik piacra.

Ha például valaki kifejleszt és legyárt egy gyógyszert mondjuk Budapesten, azt engedélyeztetnie kell az európai szabályozókkal, akik kijönnek majd a gyárába és megnézik, az megfelel-e az európai standardoknak. De ahhoz, hogy Amerikában is eladja, ahol nyilván vannak emberek, akiket meggyógyítana ugyanaz a gyógyszer, ahhoz meg kell várnia, amíg az amerikai szabályozók is eljönnek Budapestre megnézni a gyárat, hogy az ő szabályaiknak is megfelel-e, amik nem teljesen ugyanolyanok, mint az európaiak. Ez baromi bonyolult, időigényes, sokba kerül az államnak és a cégnek is. 

Ehelyett persze lehetne azt is csinálni, hogy az európai és amerikai szabályozók együttműködnek, és miután az európai szakik eljönnek Budapestre, megnézik az üzemet, gyűjtenek adatokat, és azokat elküldik az amerikaiaknak.  Ők megnézik ezeket, és ha nekik tetszik, akkor ők is leokézzák, és már mehet is a magyar gyógyszer amerikaiakat gyógyítani. 

Ugyanez autókkal: az egyik szabályozónál egy centivel szélesebbnek kell lennie a visszapillantó tükörnek, mint a másiknál ahhoz, hogy az autót kiengedjék a piacra, vagyis aki mindkét helyen el akar adni, annak két méretben kell legyártania a tükröket, és még egy rakás dolgot az autóban. Ehelyett az egyik hatóság, ha egyeztetne a másikkal, azt mondhatná: ha szerintetek ez elég biztonságos, akkor nálunk is oké! Így elég egy szabályozónak rábólintania egy termékre, és az már mehet is a piacra Szófiától San Franciscóig mindenhol.

Az engedélyezési folyamatot ezekkel az egyeztetésekkel le lehetne csökkenteni, és akkor nem történnének meg olyan abszurd helyzetek, mint hogy

az amerikai hatóságoknak 12 éve nem sikerült engedélyezniük azt, hogy el lehessen ott adni európai barackot.

Persze ez nem minden iparágnál ilyen egyszerű, de a tárgyalók folyamatosan nézik, hogy mit lehetne az autók és gyógyszerek mellett egyszerűbben eladni

  •  a ruhákat és textíliákat
  • gyógyászati eszközöket
  • gépeket
  • elektronikai cuccokat
  • rovarirtókat és más vegyszereket
  • kozmetikumokat
  • és élelmiszereket.

Jó szabály - rossz szabály

A gond ezzel az, hogy nem minden szabályozás olyan, mint a visszapillantó tükör szélessége vagy hogy pontosan hogyan kell ellenőrizni, hogy egészséges-e egy osztriga. A szabályozás alapból egy nagyon érzékeny dolog, és sok területen az USA és az EU elég máshogy, sőt gyakorlatilag ellentétesen szabályoz. Például

  • az EU-ban egy vegyi anyag addig be van tiltva, amíg ki nem derül, hogy nem ártalmas, Amerikában pedig addig csak akkor tiltják be, ha teljesen biztos, hogy káros.
  • az EU-ban nem lehet állatokon tesztelt kozmetikumokat árulni, az USA-ban igen
  • az EU-ban rá kell írni az élelmiszerek csomagolására, ha van benne génmódosított alapanyag, az USA-ban nem.

Ezek olyan dolgok, amikkel az európai állampolgárok, ha érdekli őket valamennyire, akkor elégedettek, és nem szeretnék, hogy ezekben változás legyen, mert ettől biztonságban érzik magukat. 

Éppen ezért nem szeretnék, ha ezek lazulnának egy kereskedelmi megállapodás miatt, vagy ha a jövőben ez akadályozná azt, hogy ha kell, ilyen szabályokat lehessen hozni. Úgy érzik, hogy ha ilyen előfordulna, akkor a TTIP kikezdené az államok demokratikus jogát, hogy olyan szabályokat hozzon, amilyeneket fontosnak tart.

Sok környezetvédő, fogyasztóvédő, szakszervezet és egyéb civil szerint ha minden szabályt össze akar hangolni az USA és az EU, az azzal is jár majd, hogy

  • Romlanak a szabályozások és nehezebb lesz majd új szabályokat hozni az után, hogy életbe lép a TTIP. Egyrészt azért, mert valamilyen formában (bár még nem eldöntött, hogy hogyan) az amerikai és európai szabályozóknak össze kell majd egyeztetni, hogy mit miért és hogyan akarnak szabályozni, és egyeztetniük kell az érdekelt felekkel, cégekkel, szakértőkkel és közösségekkel az óceán mindkét felén, amitől nagyon nehéz lesz szabályokat hozni, viszont nagyon könnyű lesz kisiklatni vagy lelassítani a folyamatot. 
  • A tárgyalások adok-kapokjában beáldozzák ezeket a "jó szabályokat", elcserélik valami olyanért, ami az EU-nak fontos, például hogy az európai cégek indulhassanak amerikai közbeszerzéseken.
  • Ha létrejön a közös piac, a külföldi befektető cégek egy külön választott bíróságon ( az ISDS nevű rendszerben) megtámadhatják a szabályozásokat, ha az szerintük kockáztatja a befektetéseiket és hatalmas kártérítéseket követelnek a kormányoktól.
  • Mindezektől tartva a kormányok vagy az európai hatóságok cenzúrázzák magukat, és inkább el sem kezdenek szabályozni olyan dolgokat, amik miatt tudják, hogy balhé lesz az amerikai cégekkel.

Nem tetszik a rendszer, beperellek

A szabadkereskedelmi tárgyalások tele vannak rövidítésekkel, amik az ellenzők szerint mind valami nagyon gonosz dolgot rejtenek, de mind közül a legaljasabbnak az ISDS-t gondolják. Az Investor-state dispute settlement, vagyis a befektetők és államok közötti vitarendezési mechanizmus.  Ez úgy néz ki, hogy ha egy kormány csinál valami olyat, ami egy külföldi befektető szerint indokolatlanul diszkriminálja őt, például államosítja a gyárát vagy máshogy akadályozza a befektetést, akkor a cég beperelheti egy nemzetközi testületnél. Ebbe egy jogászt választ a cég, egyet az állam, egyet pedig a két jogász együtt, és ők hárman szépen csendben megvitatják, hogy kell-e az adott államnak kárpótlást fizetnie a cégnek. Néha viszont elég meredek dolgok miatt perelnek a cégek

  • a Philip Morris például Uruguayt pereli azért, mert szerintük túl nagyok a cigisdobozokon kötelező elrettentő feliratok,
  • A kanadai Gabriel Resources bányacég pedig Románia ellen adott be keresetet, amiért ott nem akarják tovább engedélyezni a ciános aranybányászatot (tudod, amibe beledöglött az összes hal a Tiszában)

Európában amúgy már most is több száz olyan egyezmény van érvényben, amiben van ilyen eljárás, Magyarország ellen jelenleg 13 ilyen ügy van folyamatban.

Jávor Benedek, az Európai Parlament Zöld Párti képviselője szerint ha a TTIP-et megkötik már 25 évvel ezelőtt, és emiatt például azokat környezetvédelem szemponjából fontos törvényeket nem hozhatják meg, amiket Európa Amerika előtt járva meghozott az elmúlt évtizedekben,

Európa lényegesen rosszabb hely lenne.  

Az amerikai kormány és az Európai Bizottság viszont állítják, hogy ilyesmiről szó sem lesz, mert a szerződésben garantálják majd, hogy minden aláíró úgy szabályozz a gazdaságot, ahogy a köz érdekében a legjobbnak látja. Ezzel viszont csak az a gond, hogy nem lehet tudni, hogy ténylegesen miről tárgyalnak a felek, mert majdnem minden anyag annyira titkos, hogy még parlamenti képviselők is csak egy kis részébe nézhetnek bele egy üres szobában jegyzetfüzet vagy kamerás telefon nélkül. A nagy titkolódzásra állítólag azért van szükség, mert egyik fél sem akarja, hogy a másik idő előtt tudja, hogy milyen lapokat tartogat a másik. 

A tárgyalók szerint viszont még soha egy kereskedelmi tárgyalás sem volt ennyire átlátható, az EU ugyanis egy csomó anyagot nyilvánosságra hozott az után, hogy ezt toporzékolva követelték az emberek. A toporzékolásnak viszont ennél komolyabban is hat a dolgok alakulására.

Egyre több a tabu

Múlt hónapban már a 10. tárgyalási fordulót tartották az amerikai és európai kereskedelmi delegációk Brüsszelben, ahol állítólag sok területen közeledtek az álláspontok, viszont érdekesebbek azok a témák, amikről nem beszélnek, mert valamelyik fél nem akar. Kezdetben még csak az egy-egy olyan terület volt , amiről egyik-másik fél szerette volna, ha kimaradnak a tárgyalásokból, például

  • hogy megvédjék az európai (főként a francia) filmipart, az EU az audiovizuális szolgáltatásokat és termékeket kiszedte a TTIP tervezetből,
  • az amerikaiak pedig nem szeretnék összeegyeztetnék az európai pénzügyi szabályozást asajátjukkal, ami a válság után szigorúbb lett, mint az európai.

Ezeket viszont még azelőtt kikötötték a felek, mielőtt a TTIP-ből állandó címlapsztori nem lett Európa tőlünk nyugatabbi részén. Ahogy viszont egyre több minden szivárgott ki a tárgyalásokról, a sajtó és a civil szféra egyre több olyan dolgot talált, amit elfogadhatatlannak tartott, úgy a politikusok és a tárgyaló bürokraták is lépéskényszerbe kerültek.

Az elégedetlenkedő választók levelei elárasztották az EP képviselők és bizottsági tisztviselők inboxát is, a kb. háromhavonta rendezett tárgyalási fordulókat pedig rendszeresen nagy tüntetések kísérték Brüsszelben, így 

muszáj volt valahogy reagálni a kritikára.

Július elején az Európai Parlament elfogadott egy határozatot, amiben támogatja ugyan a tárgyalásokat, de kikötötte, hogy hallani sem akar

  • a génmódosított élelmiszerek szabad kereskedelméről vagy
  • az élelmiszerek és vegyi anyagok engedélyezésének összehangolásáról
  • és a közegészségügyi rendszerek megnyitásáról.

Ezek a kikötések már sokkal jobban fájnak az Egyesült Államoknak, mint az, hogy az, hogy nem nyílik meg a francia filmipar. Főleg az első kettő ugyanis ezeket a tiltásokat komolyan veszi az EU, akkor viszonylag kevés amerikai élelmiszer marad, amit be lehetne engedni az európai piacokra, mert annyira mások az élelmiszer-biztonsági szabályok és eljárások, és mert az USA-ban már szinte minden feldolgozott élelmiszerben van valami génmódosított. (A harmadik pont a nyugtalankodó britek miatt került be, akik attól félnek, hogy az egyezmény miatt egyszerűbb lesz privatizálni a brit egészségügyet.) 

A képviselők azt is kimondták, hogy nem szeretnének külön bíróságokat a külföldi befektetőknek, pontosabban nem úgy, ahogy az eddig működött. Az EU valószínűleg valami olyasmit fog javasolni, hogy állítsanak fel egy állandó szervezetet, ahol közalkalmazott bírók döntsenek az ügyekről magánzó ügyvédek helyett, azt pedig a mostaninál sokkal jobban tisztázzák, hogy mi az a sérelem, ami miatt egy befektető beperelhet egy államot.

Indulhat az alkudozás

Az viszont eltart majd még egy idei, amíg ezt kitalálják az EU-n belül, az eredmény pedig egyáltalán nem biztos, hogy tetszik majd az amerikaiaknak. Ők ragaszkodnak az ISDS rendszerhez és állítják, hogy azzal nincsen semmi baj, ha egy kicsit pontosítják, hogy milyen sérelmekért lehet perelni,garantálja az átláthatóságot és azt, hogy az államoknak megmaradjon a joga hogy a köz érdekében szabályozzon.  Az USA 2014-ben változtatott a saját befektetésvédelmi rendszerén, ami szerintük már ilyen. 

Más dolgokban engedékenyebbek lehetnek az amerikaiak, Jávor Benedek szerint például

a GMO-k kereskedelme nem kerül majd be az egyezménybe.

mert az tényleg annyira érzékeny terület. Sőt, Jávor úgy látja, hogy a tárgyalók mindig is tudták, hogy ez nem fog átmenni, és csak azért tartották bent a témák között, hogy aztán legyen mit kivenni. Cserébe majd azt várják az európai tárgyalóktól és a mögöttük álló politikusoktól, hogy bólintsanak rá erre a kompromisszumos javaslatra, és talán áldozzanak is be valamit a saját vesszőparipáik közül.

Akárhogy is, a befektetők védelme megint egy olyan kérdés lehet, amin el is bukhatnak a tárgyalások, mert

  • az amerikai fél nem fog belemenni egy olyan egyezménybe, ami nem védi eléggé a cégeit,
  • az európai parlamenten és a tagállamokon meg nem fog átmenni egy olyan szerződés, ami ellen háborog a nép.

Az EP három éve, a Hamisítás Elleni Kereskedelmi Megállapodással, vagyis az ACTA egyezménnyel már bebizonyította, hogy hajlandó leszavazni olyan nemzetközi egyezményeket, amik nem tetszenek a szavazóiknak, úgyhogy nem teljesen kizárt, hogy ezt a TTIP-vel is megcsinálnák, ha arról van szó.

És mikor lehet az egészből valami? Ez attól függ, hogy kit kérdezünk. Az amerikai kormány, az Európai Bizottság és a két főtárgyaló mind állítja, hogy meg le lehet zárni a dolgot még Barack Obama elnöksége alatt, vagyis a következő 18 hónapban, bár ehhez eléggé fel kell pörgetni a tárgyalásokat. Aki egy kicsit hátrébb figyeli az eseményeket, az már jóval szkeptikusabb. Azt például több EP képviselő is azt mondja, hogy a parlament ebben a ciklusban, vagyis 2019 előtt nem nagyon fog szavazni a TTIP-ről.

Az utolsó nagy dobás

Ha nem jön össze a nagy európai-amerikai szuperpiac, az hatalmas blama lenne az óceán mindkét partján az ötlet támogatóinak. A tárgyalásokat két dologgal indokolták akkor, amikor elindultak a tárgyalások:

  1. a növekedés, amit a szabadabb kereskedelemnek kellene hoznia, kihúzhatná Európát a gazdasági stagnálásból;
  2. az egyezmény erősítené a transzatlanti kapcsolatokat ezekben a vészterhes időkben.

Arra, hogy mennyivel tudná megdobni az európai gazdaságot ez az egyezmény, azt több tanulmány is megpróbálja előrejelezni, de az Európai Bizottság által a legtöbbet idézett szerint egy teljesen átfogó, minden tervezett akadályt gátat lebontó egyezmény hatására az EU-ban 2027-re 0,5 százalékkal nőne a GDP.

Hogy ez sok vagy kevés, az tényleg attól függ, hogy ki hogy akarja látni:

  • az ötletet támogató közgazdászok szerint ez pont 0,5 százalékkal több, mint a semmi, és ahhoz is elég lehet, hogy lelassítsa Európa valószínűleg elkerülhetetlen, lassú lecsúszását Ázsiával szemben.
  • A szkeptikusok szerint viszont 0,5 százalék olyan növekedés, amit egy keményebb tél vagy egy nagyobb jégeső ne tudta lenullázni.

Ráadásul mindazokkal a kikötésekkel, amiket az európai és amerikai tárgyalók már most beleraktak az egyezménybe, nem is valószínű, hogy ez a 0,5 százalék összejön. Olyan tanulmány is van , ami szerint tíz év után az európai országok exportja, és így a növekedése is visszaesne a TTIP miatt.

Az őszintébb szabadkereskedelem-pártiak viszont bevallják, hogy 

az ilyen egyezmények igazából sosem a gazdaságról, hanem a geopolitikáról szólnak.

Ebbe a csoportba tartozik Fred Bergsten, a washingtoni Peterson Institute for International Economics alapítója, aki Obama elnöknek is ad tanácsokat kereskedelmi ügyekben. Bergsten szerint az USA a szabadkereskedelmi egyezményei nem feltétlenül segítik az aláírók gazdaságát, legfeljebb pár szektort és céget, viszont erősítik az USA pozícióját a világban.

Az EU-USA egyezménnyel pont ez a helyzet: a gazdasági hatásai valószínűleg elég gyengék lesznek, viszont erősíti az atlanti politikai szövetséget akkor, amikor az erejét fitogtató Oroszország, a mindig labilis Irán és a teljes közel-keleti felfordulást okozó Iszlám Állam miatt felértékelődik ez a szövetség.

Európai és amerikai diplomaták emellett azt is sokat emlegetik, hogy a TTIP talán az egyik utolsó lehetőség, hogy a nyugati világ határozza meg a nemzetközi játékszabályokat, 15 év múlva már senkinek sem fogják tudni megmondani, hogy mit hogyan csináljon, akkor már Kína és India lesznek a világgazdaság főszereplői, Európa pedig csak a „futottak még” kategóriában lesz.

Egyelőre viszont úgy tűnik, hogy nem ez a modernizált szabadkereskedelmi egyezmény volt a legjobb ötlet az utolsó nagy összeborulásra, mert Európa és Amerika egymástól sem akarja, hogy jobban beleszóljon a másik dolgaiba, mint eddig. A tárgyaló feleknek most viszont már egyre nagyobb médiafigyelem mellett kell meggyőzniük egymást, a lobbizó cégeket és a tiltakozó civileket, hogy ebből a dologból még lesz valami nagy, ami mindenkinek jó lesz.