A betörőknél is jobb helyen van a pénz, mint ha visszaszerzi a rendőrség

2013 szeptemberében egy hajnalon Anna arra ébredt VII. kerületi albérletében, hogy egy nagydarab rendőr áll a szobája közepén, és zseblámpával rávilágít. „Hatósági helyszínelés” – mondta, majd felvilágosította a halálra rémült lakókat, hogy betörtek hozzájuk, de szerencséjük van, mivel a két tolvajt tetten érték.

Amikor jól jön a kémkedő szomszéd

A betörők nagyon amatőrök voltak: több lakás ajtaját is feszegették a házban, mielőtt az ablakon át bejutottak Annáék bérleményébe. A korábbi próbálkozások között volt a szemfüles szembeszomszéd, aki egyébként is arról volt híres, hogy a házban történő összes eseményt árgus szemekkel figyeli.

Hozzá ugyan nem tudtak bejutni, de felébredt a matatásra, majd végignézte az ablakból, ahogy kipakolják a másik lakást, közben pedig hívta a rendőröket. A két béna tolvajt ezek után még a lépcsőházban tetten érték. A náluk talált értékeket – többek között iratokat, két laptopot és egy külső winchestert – a helyszínelés után nem sokkal visszakapták a lakók.

A pénzről a helyszínelők azt mondták, be kell fizetniük a Magyar Államkincstárba (MÁK), onnan lehet majd visszaigényelni, de már akkor is lehetett sejteni, hogy ez nem lesz könnyű menet, mivel egyikük megjegyezte:

Nem akarom elkeseríteni, de ennél a két szerencsétlennél is jobb helyen lenne az a pénz, mint az államkincstárban.

Ez különösen azért vicces, mert – mint utóbb kiderült –, az ilyen ügyekben nem is a MÁK illetékes. A lefoglalt összegeket máshova fizetik be, csak furcsa módon ezt az intézkedő rendőrök nem tudták. Ezt leszámítva viszont a kijelentés nem is tűnik akkora túlzásnak a későbbiek fényében. 

A helyszínelés után minden érintettnek vallomást kellett tennie a VII. kerületi kapitányságon, ahol a jegyzőkönyvet készítő rendőrök is értetlenkedtek, miért nem adták vissza a pénzt a tárgyakkal együtt, de akkor már nem lehetett mit tenni. A biztonság kedvéért azért elkérték Anna számlaszámát azzal, hogy hamarosan vissza fogják utalni a pénzt. 

Ha milliókról van szó, akkor is pont így jársz

Eltelt néhány hónap, de se pénz, se további tájékoztatás nem érkezett, így Anna arra gondolt, megpróbálja kézbe venni a problémát. Először a rendőrséget hívta, akik sajnálkoztak, de már nem tudtak segíteni, mert közben az eset átkerült az ügyészséghez. Kiderült, hogy ha már idáig jutott az ügy, akkor meg kell várni a bírósági tárgyalást és ítéletet. Az elsőfokú tárgyalást nyolc hónappal későbbre tűzték ki, mire sor került rá, már több mint egy év telt el a betörés óta.

A bíróságon a két betörő teljes beismerő vallomást tett mindenről. Mint közben kiderült, nem ez az egy eset volt a rovásukon, ezért letöltendő börtönbüntetést kaptak. A súlyos ítélet ellen a védők fellebbeztek enyhítésért. Anna ekkor már biztos volt benne, hogy visszakaphatja az időközben kissé eljelentéktelenedett összeget, de nem így lett: hiába ismerték be a vádlottak a lopás tényét, a bíróságon azt mondták neki, csak akkor van esélye a pénzre, ha az ügyben megszületett a jogerős ítélet másodfokon.

A tárgyaláson ugyan megkérdezték tőle, van-e valamilyen kára, és be is számolt a hiányzó összegről, de erre a bírónő nem reagált, „csak megrázta a fejét, és kiküldte a teremből”. Mikor arról érdeklődött, hogy akkor is ez lenne-e az ügymenet, ha jelentősebb, a sértettnek jobban hiányzó pénzmennyiségről lenne szó, azt mondták, hogy pontosan ez.

A másodfokú tárgyalás 2015 nyarán volt, a bíró továbbra is ragaszkodott a letöltendőhöz. A betörők ma már börtönbüntetésüket töltik, az ügyet ezzel lezártnak is tekinthetnénk, de az időközben elkallódott pénz szempontjából még csak ezután kezdett átmenni igazi komédiába.

3. számú tanú kontra bürokrácia

Anna a jogerős ítélet után felhívta a MÁK-ot, ahol az utolsó, rendőrségtől kapott információk szerint a pénzét tárolták. Arra volt kíváncsi, pontosan milyen bírósági papírt kell meglobogtatnia ahhoz, hogy átutalják az összeget. Meglepetésére az ügyintéző teljesen tanácstalan volt, még csak nem is hallott soha hasonlóról, ezért átirányította a bírósághoz.

A bíróságon közölték, ők sem tudják mi ilyenkor a teendő,

Anna gondolkodott rajta, hogy személyesen többre mehetne, és be akart sétálni a MÁK-ba, de aztán észrevette, hogy a kezében lévő bírósági ítélet alapján még azt sem tudná bizonyítani, hogy az ő pénzéről van szó, abban ugyanis csak mint 3. számú tanú szerepelt. 

Ekkorra már tényleg elkeseredett, de megpróbált minden követ megmozgatni az ügyben. Elkezdte módszeresen hívogatni az összes érintett szervet kezdve a kerületi, majd a budapesti rendőrségtől a bíróságon át az államkincstárig, de a hivatalok csak pingpongoztak vele. A kerületnél közölték, hogy a BRFK pénzügyi osztálya az illetékes, az ottani ügyintézők viszont a VII. kerületi kapitányságra mutogattak, ezenkívül azt az ironikusnak ható utasítást adták, hogy Anna fejezze be a kutakodást az ügyben,

várja ki, hogy a hatóságok intézkedjenek, mivel ez nem a sértett feladata.

Közben a VII. kerületnél egy idő múlva már egyáltalán nem lehetett elérni a betöréssel korábban foglalkozó embert. A MÁK és a Fővárosi Bíróság szintén csak a vállát vonogatta, egyik szervnél sem akadt egy ügyintéző sem, aki tisztában lett volna vele, hogyan kell eljárni egy ilyen pitiáner ügyben. 

A rendőr szerint fel kell jelenteni mindenkit

Anna 2015 nyarán egyszer már feladta az idegőrlő kapálózást a bürokratikus mocsárban, de idén szilveszterkor azt az újévi fogadalmat tette, hogy azért is visszaszerzi a pénzt az államtól, és újrakezdte a telefonálgatást a legalsó szintről. A VII. kerületi illetékesek továbbra sem voltak hajlandóak beszélni vele, de végül egy ott dolgozó rendőrnek – akinek egyébként semmi köze a konkrét esethez – megesett rajta a szíve. Ő vállalta, hogy saját szakállára utánajár, majd egy nap múlva visszahívta Annát: a kapitányságon minden illetékes a részéről lezártnak tekinti az ügyet, állításuk szerint már mindent megtettek, amit lehetett.

A segítőkész rendőr végül azt javasolta Annának, menjen be az ORFK István utcai panaszirodájára, és „jelentsen fel mindenkit” a kálváriája miatt. A panaszirodán természetesen csak írásban, a teljes történetet részletezve lehet panaszt beadni, amelyet aztán majd elbírál valaki valamilyen határidővel.

Bár valószínűleg nem túl gyakori eset a tetten éréskor pénzlefoglalás, azért nehéz elképzelni, hogy ez lett volna az első eset a történelemben – érthetetlen, miért nem volt ott mostanáig senki egyik illetékes szervnél sem, aki legalább annyit el tudott volna mondani, mi a teendő ilyenkor.

A bíróság vagy a rendőrség a hunyó?

Az üggyel kapcsolatban kerestük a Magyar Államkincstárat, hogy megtudjuk, mi lenne a normális ügymenet egy ilyen esetben. A MÁK velünk sokkal készségesebb volt, három munkanapon belül visszaírtak a levelünkre. A válaszból az derül ki, hogy a bűnjelként lefoglalt magyar pénzt a rendőrségnek 24 órán belül be kell fizetnie a bűnjelkezelője letéti számlájára, és az ezt igazoló postai vényt hozzá kell csapnia az ügyirathoz. A lefoglalásról jegyzőkönyv is készül, amelyből a sértettnek is jár egy példány − na ez az, amit Anna egyáltalán nem kapott, állítólag azért, mert a pénzt „nem tőle, hanem a betörőktől foglalták le", bár erről szóló papírt valószínűleg nekik aztán főleg nem adtak.

A vonatkozó törvény szerint a pénzt a Bíróság Gazdasági Hivatal (BGH) számláján tárolják, visszaigénylését az első fokon eljárt hatóságnál jelentheti be a károsult, akit meghallgatnak, majd határoznak a visszafizetésről. Ehhez képest az elsőfokú ítéletkor ilyesmire nem volt lehetőség, sőt a jogerős ítélet után sem tudta egyik ügyintéző sem, mi a teendő. Ehelyett a MÁK-ra mutogattak, amelynek illetékesei viszont azt közölték – bár mezei ügyfélérdeklődésre nem, csak velünk – , hogy nem is lehetnek illetékesek ebben az ügyben. Mint írják,

a kincstár területi szerve csak külföldi pénzeszköz esetén minősülhet bűnjelkezelőnek. 

Idén lesz három éve, hogy a lépcsőházban lefülelték a betörőket, ez alatt az idő alatt Annát valószínűleg folyamatosan félretájékoztatták, és pénze a MÁK helyett a BGH-nál pihen, már ha befizették egyáltalán. Az továbbra sem tiszta, ki és miben hibázott: előfordulhat, hogy a rendőrség nem dokumentálta rendesen a folyamatot, de az sem tűnik ép ésszel beláthatónak, hogy a bíróságon nem akadt mostanáig senki, aki tisztában lett volna a törvényes ügymenettel.