Jönnek a kínai cégek, és mindenkit eltaposnak

Gondoljon bárki bármit róla, tény, hogy az Uber a világ egyik leginkább piacfelforgató cége. Fogott egy begyöpösödött, évtizedek óta változatlanul működő, cserébe jól jövedelmező szegmenst, a taxizást, és még ha sokak szerint kifogásolható módszerekkel is, de gyökeresen átalakította az egészet.

Az Uberrel a világon szinte sehol nem tudták felvenni a versenyt, ezért sok helyen inkább ellehetetlenítették, vagy addig szabályozgatták, amíg odáig nem jutott a dolog, hogy már nem sok különbség maradt az Uber és a taxi között.

Ezzel szemben a névleg kommunista Kínában egy ideig ugyan ment az Uber hatósági vegzálása, de hamar békén hagyták. A cég tavaly nagy dérrel-dúrral be is jelentette, hogy mostantól Kína lesz a legfontosabb piaca, és az ottani terjeszkedés érdekében hajlandók voltak éves szinten egymilliárd dollárt elégetni az országban – annyi pénzt, amennyit egy év alatt a 30 legjobban futó nyugati városban keresnek. Márpedig egy olyan innovatív cég, mint az Uber egy olyan fejletlen piacon, mint Kína, raádásul ennyi pénzzel teletömve nyilván nem ütközhet akadályba.

Hát, pedig mégis. A kínai piacot olyannyira nem sikerült letarolni, hogy augusztus elején a cég bedobta a törölközőt, és nem azért, mert a komcsik betiltották vagy ellehetetlenítették őket, hanem mert nem bírta a piaci konkurenciát.

A történet pedig korántsem egyedi eset, hanem egy tágabb jelenség leglátványosabb lenyomata a Bloomberg szerint. Az amerikai techcégek ugyanis nemrég még úgy tekintettek Kínára, mint egy hatalmas, könnyen letarolható piacra. Itt egy 1,4 milliárdos ország rohamosan növekvő és fogyasztási lázban égő középosztállyal, gyenge hazai cégekkel, és az amerikai márkákat szerető, azokat felsőbbrendűnek, egyes esetekben kifejezetten státuszszimbólumnak tartó fogyasztókkal.

Kína azonban mára már egyáltalán nem az az aranybánya, mint akár néhány éve volt. Egyre nehezebb áttörni a nagy falat, miközben a kínai cégek megerősödtek, a fogyasztók pedig egyre inkább áttérnek a hazaira. Ennek az átrendeződésnek, illetve a kínai cégek felemelkedésének pedig nagyon jelentős következményei lehetnek nemcsak Kínában, hanem az Egyesült Államokban, Európában és végső soron az egész világon.

Hiszen egyrészt megdőlni látszik az a tézis, miszerint a döglődő amerikai és európai gazdaságot majd a kínai piac letarolása húzhatja ki a csávából, ez ugyanis csak elég mérsékelten megy. Másrészt ha így haladnak a dolgok, akkor ez kölcsönös lesz: nálunk is egyre több kínai cég fog majd tarolni, kiszorítva a helyieket.

Ez már nem az olcsó gagyi

Néhány éve még makacsul tartotta magát az a nézet nyugaton, de igazából Kínában is, hogy hiába növekszik ilyen sebességgel az ország gazdasága, és hiába van potenciálisan hatalmas fogyasztói piaca, ha egyszerűen nincsenek mellé versenyképes cégei, csak a harmadik világba termelő, fröccsöntött gagyit ömlesztő gyárak, meg a nyugati cégeket kiszolgáló, alacsony hozzáadott értékű beszállítók. Erre hivatkozva sokan mondogatták, hogy nem sokat jelent, ha hamarosan Kína lesz a világ legnagyobb gazdasága, mert minőségileg hatalmas lemaradásban van.

Mára ez már nyilván nem így van, és ezzel már mindenki tisztában van, aki látott már mondjuk Huawei vagy Xiaomi okostelefont. De ez csak a jéghegy csúcsa, ami még idáig, Európáig is ellátszik. Néhány év múlva vélhetően azonban már jóval többet fogunk ebből érzékelni, miután a kínai piaci folyamatok a további felemelkedés irányába mutatnak.

• Egyrészt a kínai termékek egyre kevésbé gagyik, hiszen az új, százmilliós középosztály minőségre vágyik, ami hatalmas termékfejlesztési igényt teremt, és ezáltal ádáz verseny szül a kínai cégek között.
• Másrészt ennek ellenére továbbra is relatíve olcsók, ami részben megint csak a hatalmas belpiaci versenyből, részben meg abból adódik, hogy hiába nő a kínai bérszínvonal, azért még mindig nem túl magas. Ez utóbbiból pedig két dolog is következik: a gyártási költségek sem eget rengetőek, cserébe a fogyasztók sem képesek és hajlandók bármit megfizetni.
• Hatalmas piacról lévén szó, rengeteg a tőke, így tehát bőven van miből pénzelni a fejlesztéseket. A pénzek áramlására pedig a kínai állam is gyakran rásegít, az állami bankok irdatlan ütemben öntik a szinte ingyenhitelt a nemzeti bajnoknak kijelölt vállalatokhoz.
• De a kormány máshogy is erősen támogatja a hazai cégeket a belpiacon, legyen szó a külföldi cégek piaci hozzáférésének korlátozásáról, vagy arról, hogy elegánsan elsiklanak a külföldi technológia teljesen nyilvánvaló lenyúlása felett a kínai hatóságok.
• Persze nemcsak a kormányzati hátszél tolja a kínai cégeket, hanem hogy sokkal jobban ismerik a helyi viszonyokat, míg a nyugati cégek az Amerikában és Európában jól bevált megoldásokat próbálják erőltetni, gyakran inkább kevesebb mint több sikerrel.

A legnagyobbak is bukdácsolnak

Ezek közül a legtöbb tényezőnek mintapéldája az Uber kínai betlije. Míg a nyugati világban hatalmasat ment az amerikai cég mobilos, közösségi taxiszolgáltatása, addig Kínában nem működött a modell, mert nem vette figyelembe a helyi sajátosságokat. Így a kínai versenytárs, a hasonló elven, de máshogy működő Didi Csuhszing (Didi Chuxing) árban és szolgáltatásban is meg tudta verni.

• A Didi az Uberrel szemben rögtön regisztrált sofőrökkel kezdett bizniszelni, így eleve kihagyták a hatóságokkal való huzavonát, ami az Ubert világszerte kíséri. Ez pedig már csak azért is előny volt, mert a kínaiak jellemzően jobban bíznak egy regisztrált taxisban, mint egy jöttment autósban, ebben a tekintetben tehát ellentétesek a sztereotípiák a világ két felén.
• Míg nyugaton az Uber egyik legnagyobb előnye, hogy nem kell bénázni a fizetéssel, hanem az alkalmazás csöndben intéz mindent, addig Kínában még inkább a készpénzes fizetés dominál, illetve a technológiailag haladóbb rétegek körében egy helyi szolgáltató, a WeChat online fizetési rendszere a menő. Az Uberben nem lehetett ezekkel fizetni, a Didiben viszont igen.
• A Didi szélesebb körű, és a helyiek igényeihez jobban igazodó szolgáltatást nyújt: nem csak taxit, hanem kisbuszt, nagybuszt és sofőrt is lehet rendelni, vagy az Oszkárhoz hasonló kocsimegosztás is intézhető rajta.
• Az Uber alapból Google Maps-et használ, a Google-t viszont a kínai hatóságok nem nagyon szeretik, ezért az országban nem működik különösebben jól a térképszolgáltatás. Az Uber később átállt a kínai Google, a Baidu térképére, de ekkor már késő volt.
• És ha ez nem lett volna elég, a Didi még gazdagabb is volt, mint az Uber, ugyanis nagy kínai techcégek tömték ki pénzzel, például a Tencent vagy a kínai Amazon, az itthon is egyre népszerűbb Alibaba. Sőt, nemrég még az Apple is beszállt a bizniszbe.
• Részben ezért is volt az, hogy a Didi olcsóbb tudott lenni, mint az Uber, ráadásul nemcsak az utasoknak, a sofőrjeinek is jobb feltételeket ajánlott.

A Didinek 80 százalékos piaci részesedése volt, mikor az Uber feladta a harcot, tehát gyakorlatilag tönkreverte az egyik legfelforgatóbbnak és innovatívnak tartott nyugati céget a saját játékában.

De nemcsak az Uber járta meg, más amerikai techcégek sem tudnak betörni Kínába, hiába szeretnék letarolni a piacot. Korábban különböző okokból a Google, a Yahoo és az Ebay is feladta a szélmalomharcot, míg a Facebook hiába kapálózik, nem engedik be a hatóságok. De lehet, hogy ha beengednék se lenne benne sok köszönet, és jelenleg inkább attól kell tartania, hogy mikor jelenik meg majd nyugaton is a kínai rivális.

Nemrég ugyanis még az angolszász kapitalizmus bástyája, a The Economist is arról cikkezett, hogy a már említett WeChat, Kína első számú mindenes mobilis kommunikációs felülete jelenti a jövőt. Azt pedig még a Facebooknál is csak lesik, hogy hogyan csinálják a kínaiak, hogy szinte mindent egy szolgáltatásba integráltak a kommunikációtól kezdve, a közösségi funkciókon át, egészen a boltbéli fizetésig.

A spájzban vannak, de nem engednek be

Mindez egy tágabb jelenség lenyomata. Míg 10-15 éve még tényleg a fröccsöntött gagyiról szólt a kínai gazdaság, addig mára a tőkejavak (azaz a termelésben használt gépek, berendezések, stb.) és a high-tech termékek a kínai export negyedét teszik ki, és számos fontos területen kínai cégek uralják a világpiacot. Így például a hajózási konténerek, a kikötői daruk és a szénerőmű-berendezések terén 50 és 75 százalék közötti a világszintű piaci részesedésük, de 15 és 30 százalék között vannak a telekommunikációs eszközök, a szélturbinák és a nagysebességű vasút piacán is. Az európai napelempiac pedig szinte teljes egészében kínai kézben van.

Persze a kínai befolyást jelző számokat valamelyest torzítja, hogy Kína mára egyre több ágazatban számít a világ legnagyobb piacának, tehát elég otthon jól teljesíteni, hogy nagy világszintű részesedést érhessen el egy cég. De pont ebben is rejlik Kína ereje: akkora hatalmas belső piaca van, hogy nem nehéz belföldön kinevelni nagyon nagy és nagyon hatékony cégeket. Az otthoni jó szereplést pedig erősíti, hogy Peking ha nem muszáj, nem szereti beengedni a külföldi cégeket.

Sok szektorból eleve ki vannak zárva vagy csak nagyon kis számban lehetnek jelen a külföldi cégek, és stratégiai ágazatokban, például az autógyártásban csak úgy lehet a piacra lépni, ha a külföldi cég egy kínaival alapít vegyesvállalatot. Számos szektorra jellemző, hogy a kínai hatóságok nemcsak szemet hunynak afelett, hogy a helyi cégek pofátlanul nyúlják le a nyugati cuccokat, egyenesen arra kényszerítik az odatelepülő gyártókat, hogy osszák meg technológiájukat a kínai partnerekkel.

Talán a legszebb példája ennek a kínai gyorsvasút program, amely tíz éve még nem létezett, ma meg már külföldön árulják saját gyártású, és állításuk szerint saját fejlesztésű szerelvényeiket. Amelyek valamiért kísértetiesen hasonlítanak azokra a japán vonatokra, amelyeket anno úgy rendeltek meg, hogy a szerződés értelmében Kínában kellett legyártani őket, helyi céggel együttműködve.

De nemcsak a lenyúlás a probléma, ettől függetlenül is az látszik, hogy egyre kevésbé látják szívesen a külföldi nagyvállalatokat Kínában. Az Európai Unió egy júniusban közzétett felmérése szerint például az uniós cégek több mint fele, míg az Egyesült Államok kereskedelmi kamarájának felmérése szerint az amerikai vállalatok háromnegyede úgy érzi, hogy egyre nehezebb Kínában bizniszelni a kormányzat és az államigazgatás által szabott gátak miatt. A legtöbb panasz arra érkezett, hogy inkonzisztens a szabályozások betartatása, ami virágnyelven azt jelenti, hogy a kínai cégeket nem kérik számon, a külföldieket igen. 

Így aztán igen nehéz a helyi cégekkel versenyezni Kínán belül, bár azért vannak bőven próbálkozók, akik a nagy haszon reményében elfogadják, hogy a kínaiak erősen részrehajló szabályai mentén játszanak. Viszont az állami bábáskodással és sokszor állami pénzen felpumpált kínai cégek nemcsak otthon érinthetetlenek, hanem más országokban is egyre keményebb versenytársak lesznek.

Globális következményei lesznek

A hazai pálya lejtése persze egy bizonyos szinten természetes. Valahol Peking is elismeri, hogy a hazai cégeket hozza helyzetbe, és ilyenkor arra hivatkozik, hogy annak idején, fejlődése hajnalán ugyanezt csinálta mindenki más. Ami egyébként teljesen jogos érv: a német vagy a francia gazdaságtörténetben is bőven talál az ember híresen protekcionista szakaszokat, de még a másokhoz képest vadkapitalista Egyesült Államokban is hatalmas védelmet kaptak a hazai cégek annak idején. Japánról és Dél-Koreáról már nem is beszélve, ahol ez igazából a mai napig így van, csak ők már rég továbbléptek a pofátlan lenyúlás szakaszából.

Viszont más hatásokkal jár az, amikor mondjuk az 50 milliós Dél-Korea járja végig ezt a lépcsőt, meg amikor az 1,35 milliárdos Kína (bár a koreai cégeknek is sikerült globálisan nagyot robbantaniuk egy-két szektorban). Már csak azért is, mert a kínaiaknak igazából mostanában már nem is kell lenyúlásra szorítkozniuk: részben az állami bankszektor, részben a nagy belső piac miatt tele vannak pénzzel, és úgy vásárolják fel a pénzügyi gondban lévő nyugati cégeket, mintha nem lenne holnap. Ilyen módon pedig rengeteg technológiát, know-howt, kapcsolatrendszert is szereznek, tehát gyakorlatilag előrébb vásárolják magukat a fejlődési versenyben.

De persze túlzás lenne azt állítani, hogy az egész kínai vállalati szektor a lenyúlásra és felvásárlásra épül, sőt. A kormány nagyon is komolyan veszi, hogy valódi kutatás-fejlesztési hátteret építsenek ki az országban, és irtózatos pénzeket tolnak azokba a területekbe, amelyektől azt várják, hogy a következő évtized slágerszegmensei lehetnek, legyen szó a megújulóenergia-termelésről, a gyárautomatizációról vagy a repülésről. Pekingben nagyon is jól tudják, hogy a gagyi fröccsöntés és az olcsó bérmunka napjai meg vannak számlálva, és egy bizonyos ponton túl a lenyúlás sem elég.

Az egy másik kérdés, hogy ettől kell-e félni. Annak idején, az 1970-es-80-as években a most a kínai cégeket övező hisztéria egy az egyben lejátszódott Japánnal kapcsolatban: jönnek majd a japánok, mindent felvásárolnak és mindenkit kisöpörnek. Kellett hozzá egy-két évtized, de ma visszatekintve ezek elég vicces félelmeknek tűnnek. Persze az is igaz, hogy Japánban hiába volt fél évszázadon át egypárti dominancia, azért ott mindig is a kínai politikai rendszernél összehasonlíthatatlanul szabadabb viszonyok uralkodtak. Továbbá Tokió a nyolcvanas években nem cseszegette szomszédjait, és nem épített leszállópályákat meg katonai kikötőket tök illegálisan nemzetközi kereskedelmi útvonalak kellős közepére.

A potenciális politikai feszültségeket félretéve az mindenesetre biztos, hogy ha a kínaiak esetleg majd elkezdik kiszorítani a globális piacokról a nyugati cégeket, azt elég keményen meg fogja érezni az Egyesült Államok, de főleg a valamivel gyengébben muzsikáló Európa. Mivel pedig Magyarország kvázi a nyugati cégek ipari hátországaként funkcionál, így mi is.

Árnyaltabb a kép

Ezt a pesszimista jövőképet viszont három dolog is árnyalja. Az egyik, hogy bár a nemzetközi versenynek vannak győztesei és vesztesei, a világgazdaság nem egy zérus összegű játék, hiszen jó esetben növekszik, még ha most nem is olyan eszeveszett tempóban. A technológia fejlődés pedig bizonyos szinten mindenkinek jó, függetlenül attól, hogy kínai vagy amerikai cég éri el.

Ahogy az sem valószínű, hogy Kína képes lesz majd teljesen önellátó módon funkcionálni e téren: az egész biztos, hogy fontos piac marad, sőt egyre fontosabb lesz a külföldi cégeknek, csak kicsit többet kell majd küzdeniük, és nem lehet abban bízniuk, hogy aki a fejlett világban sikeres, majd Kínát is simán letarolja. Végső soron nekünk is érdekünk a kínai cégek jó szereplése, hiszen egyrészt potenciális befektetők, másrészt Kína a német ipar első számú felvevőpiaca, mi meg a német ipar egyik legfőbb beszállítói vagyunk. A kínaiak pedig jelenleg elsősorban a harmadik világban, Afrikában és Ázsiában terjeszkednek, ahol relatíve kevesebb nyugati multit zavarnak.

De ez csak az érem egyik oldala. Minden potenciális világverő kínai cégre jut egy állami tulajdonú pénznyelő behemót. Mert míg nagyjából általánosan elfogadott az a nézet, hogy Kína gazdaságilag sehol sem kommunista már, azért vannak maradványai az eredeti rendszernek, nem is kicsik. Az állami nagyvállalatokat például névleg a mai napig pártbizottságok felügyelik, sőt az utóbbi időben kifejezetten nőtt a párt befolyása fölöttük.

Az állami szektor hatékonytalanságáról kismillió tanulmány született már, de elég csak a magyar példára gondolni az előző rendszerből: valamiért a szocialista ipar egyik hazai zászlóshajójából sem lett világcég, sőt a KGST-n kívül alig rúgtak labdába. Kínában bár névleg nyereséges a szektor, ezt hatalmas állami támogatások árán érik el. Céljuk alapvetően nem a hatékony termelés, hanem a munkanélküliség alacsonyan tartása, de hatalompolitikai szempontból is fontos eszközök, ezért megreformálásuk szinte lehetetlen, bár több próbálkozás is volt erre. Az állami szektor jelentette ballasztot addig elbírta a gazdaság, amíg szárnyalt, de most, hogy erősen lassul, már nem biztos, hogy hosszabb távon képesek lesznek babusgatni őket.

Kína tehát a torz belpiaci rendszerével részben magának is árt. Ahogy hosszabb távon igazából a vaskezű protekcionizmus és állami bábáskodás is kontraproduktív, hiszen az innovációhoz szükséges valamekkora nyitottság és verseny. Továbbá nem utolsó sorban az innováció kifizetődését lehetővé tévő intézmények is kulcsfontosságúak, úgymint a szellemi tulajdonjogok védelme, a szakhatóságok és az igazságszolgáltatás minél nagyobb függetlensége és pártatlansága, egy nyitott és jól működő oktatási rendszer. Ezek jelenleg Kínában nem adottak, ami hosszabb távon további súlyos torzulásokat eredményezhet, és keresztülhúzhatja a világverő álmokat. Közgazdászok nagyon kevés dologban szoktak egyetérteni, de abban azért elég nagy a konszenzus, hogy intézményi reformok nélkül meg fog torpanni a fejlődés.

Harmadrészt, ahogy a Foreing Affairs átfogó elelmzéséből kiderül, még a hatékonyabb magánszektor sem olyan nagyon hatékony, mint a kiragadott példák sejtetik. Bár az országban abból a 44 ipari szektorból, ahova beengedték a külföldi cégeket, 25-öt így is kínai vállalatok dominálnak, azokban a szegmensekben, ahol a technológia vagy a marketing kiemelten fontos eleme a sikerességnek, a külföldi multik tarolnak. Tehát ahol nagy a kutatás-fejlesztési vagy reklámigény, ott még mindig a nyugatiak a nyerők, ami sokat elmond arról, hogy hol tartanak most a kínai cégek: egyelőre még mindig jobbak a mennyiségben, mint a minőségben, még ha lassan fel is zárkóznak.

Ehhez kapcsolódik, hogy a high-tech kínai áruk sem igazán kínai áruk, ahogy a Samsung sem igazán koreai vagy az iPhone sem amerikai. Ezek mind egy hosszú és bonyolult nemzetközi ellátási lánc végtermékei, amelyekben jellemzően jó néhány ország jó néhány cégének a munkája, technológiája benne van. A kínaiak pedig bár sokat léptek előre, ma még mindig inkább az összeszerelésben és a gyártásban jeleskednek, mint a tervezésben. Ezzel pedig kevesebb pénzt is lehet keresni: számítások szerint a kínai high-tech export értékének csupán 15 százaléka az az összeg, ami kínai zsebekben landol. Ameddig ez így van, addig végső soron a kínai high-tech exporton is a koreaiak, japánok, amerikaiak, németek keresnek.

Kína előtt tehát még hosszú út áll, és ez az út a kínai gazdaság jelenlegi állapotát nézve nem lesz zökkenőmentes. Azonban ha nem roskadnak bele a gyakorlatilag mostanában évente háromszor beharangozott, állítólag folyamatosan közelgő nagy kínai gazdasági válságba, akkor biztos, hogy öt-tíz év múlva jóval komolyabban kell majd számolni a kínai cégekkel errefelé is. Ha meg beleroskadnának, azzal járna mindenki a legrosszabbul: hiszen annál, hogy nehéz bizniszelni a világ legnagyobb piacán, csak az lenne rosszabb, ha egyáltalán nem lehetne, mert összeomlott.

(Borítókép:  Bloomberg via Getty Images )