Félelmetesen menekül a pénz Kínából

Tudja, mi a közös abban, hogy

• brutálisan elszaladtak az ingatlanárak Vancouverben és Sydney-ben,
• hatalmasat ugrott, majd ugyanilyen meredeket zuhant a bitcoin árfolyama,
• a szingapúri kaszinókban elkezdtek remegni a térdek,
• egyesek beperelik önmagukat,
• sok cég pedig olyan befektetéseket kezdett el árulni, amelyekkel látszólag saját magukat verik át?

Hát az, hogy ez mind Kína, illetve a kínai tőkekiáramlás felpörgése miatt van, manapság ugyanis boldog-boldogtalan próbálja menekíteni a pénzét a világ második legnagyobb gazdaságából.

Ennek a jelenségnek pedig a fenti, furcsa és látszólag marginális mellékhatások mellett természetesen igen komoly világgazdasági jelentősége van. Ahogy arról is elég sokat elárul, hogy milyen szempontok mentén irányítják a kínai gazdaságot, és mindez mit jelent a jövőre nézve.

Az egész Vancouverben kezdődött

A kínaiak hivatalosan fejenként évi 50 ezer dollárt vihetnek ki az országból, de azért az már eddig is elég egyértelmű volt, hogy ez a szabály a gyakorlatban nem mindenkire vonatkozik, vagy legalábbis sokak számára elég könnyen megkerülhető.

Ennek legegyértelműbb lenyomata meglepő módon a kanadai Vancouver városában található. Itt pár éve kezdtek tömegével megjelenni a vagyonos kínaiak, kihasználva a magyar letelepedési kötvényhez hasonló kanadai programot, amivel 800 ezer dolláros befektetésért kvázi állampolgárságot lehet vásárolni. Mára pedig már annyian lettek, hogy a városban és környékén gyakorlatilag csak dollármilliókért lehet ingatlant venni (bár a kanadai dollár árfolyama valamivel alacsonyabb, mint az amerikai, azért ez még így is elég erős a helyieknek). Az átlagbérhez viszonyítva a világon csak két helyen, a kínaiak másik kedvelt befektetési célpontjának számító Sydney-ben és Hongkongban magasabbak a lakásárak.

A dolog oka pedig nem elsősorban a friss kanadai levegő iránti vágy, vagy legalábbis nem a szó szoros értelmében. Hanem az, hogy a kínai gazdagok így próbálják kimenekíteni gyakran nem kifejezetten legális keretek között megszerzett vagyonukat a Kínai Kommunista Párt karmai közül. Az országban ugyanis néhány éve Hszi Csin-ping elnök kemény harcot hirdetett, és azóta nem nagyon telik el úgy nap, hogy ne fülelnének le egy-két korrupt hivatalnokot, gazdag vállalkozót vagy helyi kiskirályt, akik kenőpénzekből, korrupcióval, sikkasztásból és egyéb módokon szép nagy vagyonokat lapátoltak össze.

Mióta a korrupció nemzeti ügy lett, a hadjárat potenciális célpontjai természetesen próbálják vagyonukat minél inkább eldugni vagy biztos helyre vinni. A problémára számos megoldás létezik, az öregebb, konzervatívabb réteg közül egyesek például csak odáig jutottak, hogy rejtett pincét ásattak a lenyúlt készpénznek. A rátermettebbek viszont nem otthon tárolják életük munkáját, hanem a hivatalos tőkekiviteli korlátot áthágva külföldre menekítik. 

De korántsem csak a csalók és bűnözők vannak ezzel így, hiszen Kínában hiába van valamiféle kapitalizmus, politikailag azért egypártrendszerű diktatúra uralkodik. Ebből fakadóan pedig a legálisan meggazdagodott emberek közül is sokan érzik úgy, hogy jobban alszanak, ha külföldön is van egy kis dugipénzük, hiszen ki tudja, mikor lépnek véletlenül rá a helyi párttitkár kislábujjára, és vesztik el emiatt teljes vagyonukat.

Hatványozottan igaz ez a magasabb pozícióban lévő párttagokra és családjaikra, akiket a belső hatalmi játszmák járulékos káraként bármikor bedarálhat a rendszer, hiszen azért a korrupcióellenes harc is legalább annyira szól a pártbéli konkurencia, mint a korrupció eltakarításáról. Persze a pártelitnél a meggazdagodás módja mindig is kétes, ám ezen a szinten a helyzet olyan, mint a kerékpársportban a dopping: mindenki csinálja, mindenki tudja, hogy mindenki más is csinálja, és csak az bukik meg, aki nagyon béna vagy nagyon peches.

Aktatáska, arany, kaszinózseton, bitcoin

De a tőkekivitelt a korrupció és a politikai rendszer jellege mellett sok más tényező is erősíti, és mára inkább ezek azok, amik miatt főhet a pekingi döntéshozók feje. Például hogy

• lassul a gazdaság, romlanak a befektetési lehetőségek,
• de már eleve túlfűtött a belföldi befektetési piac, tele rengeteg csalóval, nehéz jó helyet találni a pénznek,
• egyre több külföldi vállalkozó vonja ki a pénzét Kínából, miután nem jött be nekik a biznisz, vagy az utóbbi években túl nagyra nőtt a belföldi konkurencia,
• és mindenekelőtt erősen esik a jüan árfolyama, ami egyszerre oka és következménye a tőkemenekítési láznak.

A gyanús külföldi tranzakciók ugyanis akkor ugrottak meg, amikor 2015 nyarán a kínaiak meggyengítették a jüant, hogy így növeljék exportjuk versenyképességét, és ezzel lendületet adjanak a gyengélkedő gazdaságnak. (A kínaiak szerint amúgy ők csak a piac szavának engedtek a kvázi leértékeléssel, hiszen előtte a jüan túl erős volt.)

A pénz fokozatos gyengítése tehát felerősítette a korábban elsősorban a szűk elit vagyonmenekítésében kimerülő tőkekiáramlást, mivel egyre többen kezdtek aggódni megtakarításaik, befektetéseik értéke miatt.

Ezért aztán még többen kezdtek próbálkozni a hivatalos 50 ezer dolláros éves korlát megkerülésével, a kínai leleményesség szabadra szökése pedig jó néhány furcsa jelenséget okozott a pénzvilágban. Így például az utóbbi időben nagyot ugrott a bitcoin árfolyama, és hamar kiderült, hogy emögött is a kínaiak vannak: egyre többen próbálják a virtuális valután keresztül kivinni a pénzüket az országból. Olyannyira, hogy 2016 második felére 

tehát gyakorlatilag a kínaiak kvázi kisajátították az egész virtuálispénz-piacot. Aztán amikor a kínai jegybank felfigyelt a dologra, és elkezdett kicsit fenyegetni, a bitcoin pont olyan gyorsan kezdett zuhanni, mint amilyen gyorsan korábban emelkedett.

De ez csak egy módszer a sok közül. A legegyszerűbb megoldás, hogy a gazdagok fogják magukat, teletömik az aktatáskájukat pénzzel, vakáció címén elrepülnek, aztán külföldön a luxuscuccok mellett befektetési termékeket vásárolnak. Ez a jelenség már olyan feltűnő méreteket öltött, hogy a hivatalos amerikai és japán turisztikai adatokban is megjelenik.

Vannak, akik ennél mezeibb módokon próbálkoznak, például elmennek a pénzügyekben is különleges státust élvező Makaóba vagy Hongkongba, és helyi ATM-eken keresztül kvázi belföldön próbálnak meg valutát kivenni. A sanghaji és hongkongi tőzsde összekötésének köszönhetően pedig a szárazföldi Kínában is egyre többen tudnak külföldi részvényeket vásárolni, és a lehetőséggel elég sokan kezdtek el élni.

Akadnak viszont körmönfontabb megoldások is, így egyesek szingapúri kaszinózsetonokkal trükköznek, és persze mindig ott van az arany, mint hagyományos, kvázi likvid befektetési eszköz.

Cégek > emberek

Azonban már régen nem csak arról van szó, hogy néhány leleményes gazdag próbálja kijátszani a rendszert, a cégek között is egyre többen folyamodnak trükközéshez, hogy pénzt menekítsenek ki az országból, illetve segítsenek másoknak ebben.

Egy cég például azt találta ki, hogy a saját irányítása alatt álló külföldi cégeivel beperelteti saját magát, hogy aztán direkt elvessze a pert, és így 3,5 millió dollárt kelljen külföldre utalnia saját kapcsolt vállalkozásainak, kikerülve ezzel a tőkekiviteli korlátozásokat.

De ez még a kevésbé kifinomultabb módszerek között van. Egyes kínai cégek, köztük állami nagyvállalatok, egyenesen úgy strukturálják a külföldi befektetéseiket, hogy a jüan esésére játszanak. Az egyik népszerű módszer például a következő:

1. A kínai vállalat a külföldi felvásárláshoz külön projektcéget hoz létre, ami egyébként elég bevett gyakorlatnak számít mindenhol a világban. A felvásárlást külföldi devizában kell intézniük, erre a célra persze kapnak is devizát a jegybanktól.
2. Viszont a projektcégen keresztül a felvásárlás jüanban kifejezett értékéig részvény- és kötvényárusításba kezdenek a belföldi piacon helyi befektetők számára, jüanban denominálva. Tehát megvételre ajánlják a kínai befektetőknek a saját felvásárlásukat.
3. De nem ez az igazi trükk, hanem hogy az általuk kínált befektetési termékek gyakorlatilag a jüan árfolyameséséhez vannak kötve.
4. A kínai ügyfeleik így egyfelől külföldi vagyont kapnak jüanért, amivel kicselezik a tőkekiviteli korlátozást,
5. másfelől a kínai valuta esése növeli a befektetésük hozamát, hiszen ha gyengül a jüan a külföldi pénzekkel szemben, akkor jüanban kifejezve többet kaszálnak a külföldi valutában lévő befektetésre való követelésükön.

Eddig támogatták, most büntetik

De vannak cégek, amelyek nem nyúlnak ilyen kifinomult módszerekhez, és nem terítik összevissza a belpiacon a külföldi felvásárlásaikat; ehelyett simán csak eladósodnak otthon, jüanban, hogy a pénzből aztán mindent megvegyenek külföldön, amit csak tudnak. 

Van jó néhány cég Kínában, amely üzemi eredményének több tízszeresére rúgó, azaz jelenlegi teljesítménye mellett több évtizedes munkával kitermelhető adósságállományt halmozott fel néhány év alatt, hogy a pénzből hajmeresztő külföldi bevásárlókörutakat rendezzen. A görög Pireusz kikötőjét felvásárló Cosco például eredménye 41,5-szeresére rúgó adósságot görget, de ez nem tántorította el attól, hogy félmilliárd eurót adjon a görög kikötőért. És ez csak egy cég a sok közül.

Az ok kettős: egyfelől ha a jüan értéke tovább esik, akkor az adósság relatív értéke csökken, a befektetés relatív értéke nő. Másfelől akármerre is megy a jüan, az adott cég és az azt irányító klientúra külföldön, a kínai állam szeszélyétől védett helyen tett szert vagyonra. És ha úgy kívánja a helyzet, akkor a külföldi cégen keresztül szépen lehet csorgatni a pénzt további olyan számlákra, ahova nem ér el a Kínai Kommunista Párt keze.

A dologban pedig az a legszebb, hogy a kínai pártállam eddig maga is kifejezetten bőkezűen támogatta ezeket a külföldi felvásárlásokat. Persze ennek racionális, reálgazdasági okai voltak: egész egyszerűen arról van szó, hogy hiába van rengeteg pénz a kínai gazdaságban, technológiailag és szerkezetét tekintve jóval fejletlenebb, mint a pénzben jelenleg amúgy jóval kevésbé fuldokló Nyugat.

Annál pedig semmi sem egyszerűbb és biztosabb receptje a technológiai előrelépésnek és a külföldi piacszerzésnek, ha egy cég fogja magát, és felvásárolja fejlettebb külföldi vetélytársait, amire a 2008–2009-es válság közben és után rendkívül jó lehetőséget nyíltak nyugaton. A folyamatot pedig az is erősítette, hogy a kínai belföldi piac egyre több szektorban telítődni kezdett, ezért amúgy is kénytelenek voltak a külpiacok felé nyitni a cégek. 

Ebből fakadóan a kínaiak globális terjeszkedése az utóbbi években elképesztő méreteket öltött: a válság előtt világviszonylatban és éves szinten a külföldi befektetések 1 százalékáért feleltek, mára ez 11-re nőtt. Európában is egyre többet ruháznak be, és egyre több itteni nagyvállalat kerül kínai kézbe. Emiatt a helyi iparnak és a politikusoknak már el is kezdett főni a fejük, hiszen egyesek szerint kezd kicsit túl nagyra nőni a kínaiak étvágya, és terjeszkedésük komoly gazdasági és nemzetbiztonsági veszélyeket is rejt.

Ezektől az aggodalmaktól függetlenül azonban évről évre exponenciálisan emelkedik az az összeg, amit a kínaiak külföldön befektetnek, a kérdés csak az, hogy ez meddig mehet még így. Illetve hogy mi lesz itt, ha esetleg elzárják a pénzcsapot a kínai cégeknél, ne adj' isten komolyabb válságba kerül a kínai gazdaság.

A befektetési láz vége?

Hiába indult azonban racionális gazdasági okokból, mára a kínai cégek átestek a ló másik oldalára. Ott van például a Sandong Hongda nevű veszteséges bányászati cég, amely 300 millió dollárt költött egy brit játékfejlesztő vállalat felvásárlására. Vagy az eladósodott kínai cégek legeladósodottabbika, az Anbang nevű biztosító, amely 24 órán belül két nemzetközi hotelláncot vásárolt fel valamivel több mint 20 milliárd dollárért.

Az egyre inkább kabaréba forduló tőkekiáramlás miatt most éppen az – eddig az állam összes csápjával tolt – külföldi befektetések állami korlátozására készülnek. Ezek közül is pont a legnagyobbak miatt aggódik a legjobban a kínai vezetés: a tervek szerint

• minden, egymilliárd dollárt meghaladó külföldi befektetést felülvizsgálnak majd, ha az nem az adott cég főtevékenységéhez kapcsolódik, (2016-ban mintegy három tucat ilyen ügylet köttetett),
• az állami cégeknek egyáltalán nem fogják megengedni az egymilliárd dollár fölötti felvásárlásokat.
• Emellett pedig az is felmerült, hogy a hatóságok ezen túl minden egyes, 5 millió dollár fölötti külföldi tranzakciót tüzetesen felülvizsgálnak majd.

Tehát szépen betiltják, vagy legalábbis erősen korlátozzák majd azt, amit eddig erősen támogattak. A kérdés csak az, hogy ezzel mennyiben akasztják majd meg azokat a külföldi befektetéseket, amelyeknek egyébként van létjogosultságuk, és amelyek elmaradása végső soron ártana a kínai gazdaságnak.

Persze nem lenne szükség erre a radikális lépésre, ha amúgy nem lenne nagy a baj. A kínai jegybank ugyanis rengeteg pénzt költ arra, hogy ellensúlyozza a tőkemenekülés hatásait, havonta dollártízmilliárdokat éget el a piacon a jüan erősítése végett. Az utóbbi két évben egészen elképesztő mennyiségű pénz, több mint 800 milliárd dollár, azaz 

Mindennek azonban egyelőre nem sok hatása van, a piacok mindig lefelé akarják húzni az árfolyamot, dacára annak, hogy erre csak elég korlátozott lehetőségük van.

Tüneti kezelés

Ez azonban igazából csak tüneti kezelés, hiszen magát a kiáramlást eleve az okozta, hogy valami nincs rendben otthon. Ez a valami pedig elsősorban az, hogy hiába tartják egyesek a vadkapitalizmus csimborasszójának, a kínai gazdaság sok területen még mindig rendkívül zárt és erősen szabályozott, a pártállami irányítás szeszélyei és a jogbiztonság ingatagsága pedig tovább erősíti a zártság és túlszabályozottság okozta vadhajtásokat.

Ezek a zártság és szabályozottság pont a pénzügyi szektorban a legnyilvánvalóbb.

• Ott van eleve a tőkekiviteli korlátozás,
• vagy az, hogy a pénzszektor döntő része állami kézben van,
• az állami bankok pedig inkább a hivatalos gazdaságpolitikai eszközrendszer részeként, mintsem piaci szereplőként viselkednek, így például töméntelenül öntik a pénzt az amúgy nem nagyon hatékonyan működő állami nagyvállalatokba.
• Vagy hogy a jüan árfolyama egy egészen sajátságos rezsim szerint működik, ahol a nap elején mindig a jegybank adja meg az árfolyamot, aztán ezen a piac kereteken belül változtathat a kereskedés folyamán, hogy aztán másnap ismét a jegybank mondja meg, hogy mennyire ért egyet a piaccal.

A példákat napestig lehetne még sorolni, de a lényeg az egészben, hogy főleg a pénzügyek terén a kínai vezetés egyszerűen nem akarja kiengedni a kezéből a gyeplőt, 

Külföldi elemzők rögtön azzal is kezdték a mostani lépés kapcsán, hogy végül is arról van szó: a kínai vezetés fél a tőkeliberalizációtól, és inkább további korlátozásokkal próbálja kezelni a helyzetet, minthogy meghajoljon a piaci akarat előtt, és engedje szabadon áramlani a pénzt. Ami persze nem valami jó üzenet sem a külföldi, sem a belföldi befektetők számára, és általában véve a kínai gazdaságpolitikába, valamint a fokozatos további pénzügyi liberalizációra vonatkozó ígéretekbe vetett hitnek sem tesz jót.

De persze bőven szólnak érvek a kevesebb helyett a több kontroll irányába való elmozdulás mellett is. Például az, hogy ki tudja, mi lenne, ha valóban szabadjára engednék a pénzkivitelt Kínából. A legrosszabb esetben totális bankpánik kerekedhetne: eszerint a forgatókönyv szerint aki csak tehetné, elvinné a pénzét, ami azonban megrengetné a rossz hitelek súlya alatt amúgy is egyre inkább roskadozó bankrendszert.

Nem kell messzire menni Kínától, hogy az ember példát találjon arra, milyen tragédiát tud okozni a pénzügyi szektor túl gyors és elhibázott liberalizációja. Fél Délkelet-Ázsia pont emiatt dőlt be 1997-ben, de a 2008 óta eltelt időszak Nyugaton is arról szólt, hogy kicsit erősebben kéne fogni a bankokat. Kína azonban mintha fordítva ülne a lovon, és részben politikai, részben rövid távú gazdasági okokból direkt egy deformált, túlságosan is központi gyeplőn fogott pénzügyi rendszert működtet, ami hosszú távon hasonlóan káros. Az elhibázott liberalizáció helyett tehát egy egyre elhibázottabbnak tűnő nem-liberalizációról van szó.

Most még nincs baj, de majd lesz

Persze mint a félévente kötelezően előkerülő „közeleg a kínai válság”-sztorik mindegyikének, egyelőre ennek is nagyobb a füstje, mint a lángja.

Egyrészt a kiáramló tőke jelentős része a kínaiak számára tényleg hasznos befektetés, és sokan irigykedve, és nem kifejezetten a kínai pénzügyi rendszer, hanem saját országuk gazdasága miatt aggódva szemlélik, ahogy Kína felvásárolja a fél világot.

A tőkemérlegekben látszó anomáliák részben például abból adódnak, hogy 2014 előtt mindenki a jüan töretlen erősödésére játszott, az volt az elképzelés, hogy a kínai gazdaság kitartó és erős növekedés és jó exportteljesítménye miatt másfelé nem is tarthat az árfolyam, mint felfelé. Emiatt a kínai cégek külföldön vettek fel olcsó hitelt dollárban vagy euróban, hogy otthon befektessék jóval nagyobb haszonnal. Mióta megfordult a trend, és a jüan gyengül, gyorsan mindenki elkezdte rohamtempóban visszafizetni a külföldi kintlevőségeit, ezek összértéke 900-ról 500 millió dollárra csökkent két év alatt.

Másrészt az is hozzátett a jegybanki tartalék apadásához, hogy amíg mindenki a jüan töretlen erősödésére játszott, a kínai importőrök számára az volt a nyerő stratégia, ha minél később fizetnek a külföldi áruért, a Kínából árut beszerző külföldieknek meg az, ha minél előbb. Ez a jelenség önmagában sok milliárd dolláros pluszt termelt a devizatartalékokban, hiszen előbb jött be az exportból származó deviza, minthogy kiment volna az importért fizetett pénz. A jüanesés miatt a dolog megfordult, és emiatt aztán hirtelen eltűnt egy csomó pénz a tartalékból, de az valójában igazából eddig sem kellett volna hogy ott legyen.

Ja, és a kínai tartalék még mindig messze a legnagyobb a világon, tehát azért bőven van még lőszerük, ha durrogtatni kell a pénzpiacon. Hosszú távon viszont a durrogtatás nem lesz elég, csak a rendszerszintű változás, a kérdés csak az, hogy ez milyen irányba billenti a kommunista párti kontroll és a piac szabadsága közti egyensúlyt.