Egyik nap gazdag vagy, másnap már semmid sincs

Bár az utóbbi években Afrika egyre gyakrabban mint gyorsan fejlődő kontinens, az új üzleti és befektetési lehetőségek helyszíne jelenik meg a nemzetközi gazdasági sajtóban (és amúgy a magyar külpolitikai kommunikációban is), az elmúlt hetekben mégis egy, a korábbi évtizedek afrikai híreit idéző jelenség kapcsán került be a hírekbe: a kontinens keleti felén hosszú ideje brutális szárazság uralkodik, ami miatt sok helyen már ezrek-tízezrek vannak az éhhalál közelében.

Legutóbb 2010 és 2012 között volt nagyobb éhínség a térségben, akkor csak Szomáliában mintegy negyedmillióan haltak meg emiatt. Ám a mostani egyrészt súlyosabbnak és tartósabbnak ígérkezik, másrészt egyre jobban érinti Kelet-Afrika relatíve fejlettebb országait is.

Februárban két ilyen országban, Kenyába és Tanzániába tudtunk ellátogatni a DemNet nemzetközi civil szervezetnek és a programot finanszírozó Európai Bizottságnak köszönhetően, így részben személyes tapasztalatokat is szereztünk a helyzetről, illetve arról, hogy mit próbálnak és mit lehet tenni ez ellen.

Na meg az ellen, hogy a világszerte egyre több helyen hiánycikké váló víz helyett a jövőben vér folyjon az érintett területeken - hiszen ez sok minden más mellett egy újabb menekültválsághoz, jobban mondva az Afrika szarvát jelenleg is érintő menekültválság kiszélesedéséhez is vezethetne.

Keleti El Nino

A szokatlanul száraz időjárás Kelet-Afrikában már jó három éve tart, Kenyában 2014 óta okoz gondokat a szokásos október-december rövid esőzések, illetve a március és június közötti hosszú esős évszak elmaradása. A fő ok az El Nino éghajlati jelenség indiai óceáni megfelelője.

• A dolog lényege, hogy az utóbbi időben az Indiai óceán keleti része jóval melegebbé vált, mint a nyugati, 2016 nyarán az indonéz partoknál például egy teljes Celsius-fokkal volt magasabb a víz hőmérséklete, mint Afrikánál.
• A nagyobb melegben a víz erősebben párolog, és ezért jóval párásabbá vált a légkör a keleti részen.
• Ami hatással van a szélirányra is: mivel a magasabb páratartalmú levegő hűvösebb, mint a száraz, ezért jelen esetben a szárazabb, melegebb nyugati levegő a párásabb, hűvösebb keletre fog áramolni.
• Viszont ez az áramlással gyakorlatilag elfújja keletre, Ázsia felé azokat az esőzéseket is, amelyek létfontosságúak az afrikai mezőgazdaság számára.

Bár nem új jelenségről van szó, az utóbbi években az indiai óceán két vége közti vízhőmérséklet-különbség egyre nagyobb kilengéseket mutat, ami azt jelzi, hogy a klímaváltozás erősíti a hatást. Amiből pedig az következik, hogy egyre gyakoribbak lesznek a mostanihoz hasonló szárazságok. 

Reform vagy bukás

Azonban a szárazság és hatása nemcsak okozója, hanem egyben tünete is az érintett országok gondjainak. A végeláthatatlan konfliktusok sújtotta Szomáliában vagy Dél-Szudánban eleve alig lehet államról beszélni, így azt is nehéz lenne elvárni, hogy az állam képes legyen felkészülni a szárazságra, illetve kezelni annak hatásait. Viszont a még jóval jobb helyzetben lévő Kenyában és Tanzániában is egyre súlyosabb a helyzet, és a (gazdaság)politika nem igazán van a helyzet magaslatán.

A bajok egyik forrása, hogy a helyi mezőgazdaság még normális körülmények között is rosszul működik – miközben a népesség nagy részének ez az egyetlen bevételi forrása. Tanzánia lakosságának például 80 százaléka él a szektorból, és többségük kis parcellás, háztáji földművelést folytat. Ami a gyakorlatban a legtöbbször azt jelenti, hogy teljesen kezdetleges módszerekkel, a természet szeszélyének teljes mértékben kiszolgáltatva kell megtermelniük a betevőt, ez pedig a klímaváltozással megspékelve elég kockázatos kimenetelű dolog. Ahogy egy, a szárazságban tönkrement gazdálkodó fogalmaz,

egyik nap gazdag vagy, másnap már semmid sincs.

Ennek az egyik oka, hogy Tanzániában és általában Kelet-Afrikában meglehetősen kuszák a földek tulajdoni viszonyai, meséli Prosper Ngowi professzor, a Dar es-Salaam-i Mzumbe Egyetem tanára, aki egyébként korábban a budapesti Közép-európai Egyetemen is kutatott. Szerinte az egyik fő baj, hogy elmaradt a földreform, emiatt pedig nem tudtak fenntartható, fejlődő gazdaságok kialakulni. A háztáji termelésnek pedig hiába van meg a maga bukolikája, fejletlensége miatt nem alkalmas a népesség ellátásra, főleg extrém időjárási viszonyok mellett.

A földreform hiányának a lenyomata, hogy míg az országban az élelmiszeripar javarészt közepesebb vagy nagyobb méretű gazdaságokból áll, addig a beszállítók gyakran a legkisebb termelők: az egyik feltörekvő tanzániai tejtermék-gyártó például kamionjaival egyesével járja végig az ország állattartó vidékeit, hogy begyűjtse a nyers tejet a helyiektől, akik alatt gyakran kvázi nomád körülmények között élő állattartókat kell érteni.

A másik véglet pedig a nagy nyugati ültetvény, ami a bírálók szerint végső soron nem sokkal jobb: kevés és rosszul fizetett munkát teremt, a termelést pedig jó áron külföldre exportálják, így a helyiek ellátására nem sok hatással van. Bár az exportszektor jellemzően eleve inkább a teára és kávéra specializálódott, ami éhínség esetén nem sokat ér.

Nincs technológia

Szintén nem használ a termelésnek az infrastruktúra gyengesége. A vezetékes víz errefelé álom, a vizet jellemzően 5-10 ezer literes konténerekben hordják ki és tárolják. Ilyen körülmények között viszont elég nehéz megszervezni mondjuk egy nagyobb gazdaság öntözését. Ahogy a gépesítés sem megoldható, hiszen a legtöbb helyen legfeljebb dízelgenerátorokból lehet áramot csiholni, stabil ellátás energiából sincsen.

A vízhiány nemcsak a mezőgazdaságot sanyargatja. A kenyai-tanzániai határfaluban, Namangában járva feltűnő volt, hogy ott kínai pénzből felépült egy hatalmas és a lehetőségekhez képest modernnek ható határrendészeti épületegyüttes, ami tök üresen kong. Másnap a polgármestertől megtudtuk, hogy azért nem működtetik a létesítményt, mert egyszerűen nincs víz, anélkül meg nehéz lenne. Korábban próbáltak kutakat fúrni, de nem találtak elég vizet, most a kormányra várnak, hogy csináljon valamit. (Ez a történet egyébként Kína sokat bírált afrikai fejlesztéspolitikájának átgondoltságát is jól példázza.)

Kisebb közösségekben relatíve könnyebb lenne előrelépést elérni: egy friss kutatás szerint például sima kézi kutakkal nagyjából 200 millió ember vízhez jutását lehetne biztosítani Afrikában. Ami egyfelől hatalmas dolog lenne, másfelől viszont a mezőgazdaság brutális vízigényét így sem fedezné (az emberiség által felhasznált vízmennyiség nagyjából háromnegyede megy a mezőgazdaságra).

Nincs pénz

Persze gazdagabb országokban akkor sincs éhínség, ha rossz a termés; viszont Kelet-Afrikában eleve nincs pénzük a kormányoknak, hogy ilyen körülmények között ellássák lakosságukat, ráadásul részben pont a szárazság miatt egyes alapélelmiszerek világpiaci ára az utóbbi időben jelentősen emelkedett. Így jobb híján marad a nemzetközi segély, ám a becslések szerint Kelet-Afrikában jelenleg olyan rossz a helyzet, hogy már nemigen vannak szabad kapacitásai a külföldi donoroknak. 

A mostani éhínség és a hároméves szárazság különleges helyzet, de békeidőben sokan bírálják az élelmiszer-segélyezést is, azon egyszerű elv mentén, hogy az éhes embernek nem halat kell adni, hanem meg kell tanítani halászni. Ami kimondva vagy leírva nagyon egyszerűen hangzik, a gyakorlatban viszont egy fokkal komplikáltabb. Számos kelet- és délkelet-ázsiai ország (például Tajvan) annak idején a mezőgazdaság erőteljes fejlesztésével alapozta meg fejlődését: az első milliókat a nagy állami támogatással működő földművelők csinálták meg, majd részben ebből a tőkéből kapott szárnyra később a könnyűipar és jóval később az elektronikai ipar is.

Afrikában viszont kicsit a 22-es csapdája uralkodik: a kormánynak alig vannak adóbevételei, és egyetlen versenyképes exportjuk, a nyersanyagok haszna is gyakran külföldre vándorol az adózni nem nagyon, profitot hazatelepíteni annál inkább hajlamos nemzetközi bányászati cégek révén; vagy a belföldi kiskirályok nyúlják le és verik el aranyozott terepjáróra. Így tehát elég szűkösek a kapacitásaik a gazdaságfejlesztésre. A külső donorok pedig gyakran inkább szociális feladatokat vesznek át az államtól, a technológiai-gazdasági fejlesztésre kisebb hangsúly kerül.

Nem kell a gén

Egyesek szerint az egyik potenciális, az öntözőinfrastruktúra kiépítésénél valamivel egyszerűbb, gyorsabb és olcsóbb megoldás lenne a genetikailag módosított, szárazságtűrő haszonnövények elterjesztése.

Jelenleg elsősorban a kukorica vízháztartását próbálják javítani biotechnológiai beavatkozásokkal, a módszer támogatói szerint pedig az eredmények őket igazolják. Egy, az Egyesült Államok által támogatott GMO-programban például 20-30 százalékkal magasabb termésátlagot sikerült elérni Afrikában, mint a hagyományos fajtákkal. Emiatt pedig a GMO elöl eddig elzárkózó afrikai országok is egyre nyitottabbak a dologra. Tanzániában például tavaly ősszel ültették el az első génmódosított kukoricafajt, de Kenyában és Malawiban is nagyjából egy éve indultak az első próbálkozások. 

De természetesen ahogy a világon mindenhol, így Afrikában is elég jelentős az ellenállás a génmódosított növényekkel szemben. Az eddig nem igazán bizonyított, de az ellenkampány által valósnak tartott egészségügyi kockázatok mellett elsősorban az szokott előjönni, hogy a szárazságtűrő kukorica természetesen a világ talán leggyűlöltebb cégének, a Monsantónak a terméke.

Amivel mindenekelőtt az a baj, hogy a Monsanto a génmódosított növényt és az azt létrehozó technológiát is levédeti, és megtiltja a termelőknek, hogy eltegyék és újra elültessék a levédetett magjait. Így azt minden vetés előtt újra meg kell venni a cégtől, ami elég kiszolgáltatottá teszi a farmert, másrészt különösen egy olyan szegény helyen, mint Afrika, rettenetesen rontja az egész megtérülését. Bár a tanzániai kísérlet alanyainak elengedték ezeket a díjakat, a Monstano bírálói szerint ez még nem jelenti azt, hogy a későbbiekben a cég nem fogja mégis behálózni az ottani földművelőket.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a GMO-val kapcsolatos európai-amerikai kultúrharcot sikerült Afrikába exportálni. Az amerikaiak ugyanis támogatják, de számos európai, illetve európai pénzből működő helyi szervezet ádáz harcot folytat a génmódosított növények ellen. Amelyek ráadásul eleve nem jelentenének varázsszert, hiszen azért a mezőgazdasági termelésnek maga a vetőmag csak az egyik összetevője a sok közül. A fenntartható és szárazságtűrő termeléshez pedig sok más téren is fejlettebb technológiára és jobban felkészült gazdálkodókra lenne szükség. 

Ha nincs megoldás, jön a balhé

Amíg viszont nem sikerül valamiféle hosszabb távú megoldást találni a kérdésre, addig nemcsak humanitárius és gazdasági, hanem politikai konfliktusok forrása is lesz a szárazság. Kenyában például egyre gyakoribbak a fegyveres összetűzések a földeken, az utóbbi hetekben több tucatnyian haltak meg a földművelők és az állattartók között a területért folytatott harcokban. 

A lángokat pedig a politika is tovább tüzeli, Kenyában ugyanis augusztusban választásokat kellene tartani, a szárazság okozta népelégedetlenség pedig tovább bonyolítja az amúgy sem egyszerű belpolitikai helyzetet. Amikor Nairobiban jártunk, egy beszélgetőpartnerünk például azt mondta, nem lenne meglepve, ha a voksolás előtt komolyabb megmozdulások lennének a földművelők és állattartók részéről, és még távoli ugyan, de a politikai válság sem kizárt. 

Február elején nemzeti vészhelyzetet hirdettek a szárazság miatt, egyes becslések szerint csak Kenyában 3-4 millió, Kelet-Afrika-szerte akár 15 millió embert is fenyegethet az éhínség. A pesszimista forgatókönyvek szerint pedig azt sem lehet kizárni, hogy ez az éhes néptömeg alkalomadtán menekültként induljon akár Európa felé, bár ennek egyelőre nincsenek komolyabb jelei.