Vége az olcsóságnak: Kínába is megérkezett a munkaerőhiány

Hu Cseng-peng egy babakocsikat és kerekeket gyártó üzemet vezet a Hupej tartománybeli Hancsuanban. A több mint 400 embert foglalkoztató, a helyi viszonyoknak megfelelően lelakott állapotú hely egy átlagos kínai gyár, átlagos kínai problémákkal. Amelyek közül a legfőbb jelenleg az, hogy hiába a jelentős, százalékosan évente kétszámjegyű béremelés,

Eközben a bérek kigazdálkodása egyre problémásabb, éves átlagban a munkaerő ötöde cserélődik. A 400 fős üzembe tehát évente 80 embert kell felvenni csak azért, hogy a kieső munkaerőt pótolják – ezzel az elsőre talán meglepő, ám Kínában egyre általánosabbá váló képpel illusztrálja a Bloomberg cikke, hogy leáldozóban van az olcsó kínai tömeggyártás kora.

A reálbérek az utóbbi tíz évben megduplázódtak, és azóta is dinamikusan nőnek a kínai gyárakban. Ma már többet kell fizetni egy kínai gyári munkásnak, mint Mexikóban, Thaiföldön, Malajziában, Vietnamban vagy Indiában. Eközben a hozzáadott érték olyan nagyot nem ugrott, legalábbis erre utal, hogy a kínai üzemek egy jelentős része csak állami támogatásoknak köszönhetően képes eldöcögni, de sokan még így is veszteségesek közülük.

A munkaerő ár-érték arányának csökkenésére a cégek a várható módon reagálnak: egyre inkább a robotok felé fordulnak. Ami már csak azért is érdekes, mert az egyik domináns nyugati narratíva szerint az utóbbi évtizedek globalizációja, azon belül is az ipar kiszervezése és az olcsó kínai bérmunka alkalmazása nyírja-nyírta ki a nyugati középosztályt. Most viszont az olcsó kínai munkát kezdik el kinyírni a robotok. Ami ha valóban így lesz, beláthatatlan társadalmi és gazdasági lavinát indíthat el.

A jövő elkezdődött

Hogy Hu Cseng-peng problémái nem egyediek, azt egy nemrég közzétett, több amerikai és kínai egyetem együttműködésében elkészült kínai munkaadói-munkavállalói felmérés bizonyítja.

A kínai gazdasággal kapcsolatban visszatérő probléma, hogy elég kevés adat van a legfontosabb folyamatokról, és ami rendelkezésre áll, az is rendkívül megbízhatatlan. Miközben például a hivatalos adatok alapján a kínai gazdaság mostanság nagyjából 6,5 százalékos éves növekedést produkál, egyes szkeptikus elemzők szerint bizonyos mutatók alapján a növekedés üteme inkább 1-2 százalék, de az is lehet, hogy valójában recesszió van Kínában. (Ez utóbbi találgatások persze még kevésbé megbízhatóak, mint a hivatalos adatok.)

Ezért is mérföldkő a mostani felmérés, amelyben két éven át 1200 cég és 11 300 munkás vett részt két fontos ipari tartományban, a társadalmi viszonyaik alapján az egész országra nézve “reprezentatívnak” tekinthető Kuangtungban (Kanton) és Hupejben. Na meg azért, mert egyes állításai egészen meghökkentőek.

Az adatokból ugyanis nagyjából az látszik, hogy azok

Ez intő jel a kínai gazdaság jövője szempontból. A Kínai Kommunista Párt már jó ideje hangoztatja: tisztában vannak fele, hogy az olcsó gyártásra épülő gazdasági modell nem fenntartható, ezért egyfelől a technológiai fejlődés felgyorsításában, másfelől a belföldi fogyasztás felpörgetésében látják a jövőt. Ami papíron jól hangzik, csak az a gond, hogy ezeket a célokat már több mint 10 éve megfogalmazták, komolyabb gazdaságszerkezeti változás azonban nem történt azóta.

Nincsenek jó passzban

A 2008-as válság után a Kínai Kommunista Párt komoly lépéseket tett, hogy ellensúlyozzák a világkereskedelem bezuhanásának negatív hatásait, ám ezek ellenére Kína még mindig elég exportfüggő. Bár a GDP arányában az utóbbi években csökkent a kereskedelem fontossága, az alsóbb társadalmi rétegek tömeges foglalkoztatásának és vagyoni felemelésének még mindig a gyári munka a legfőbb eszköze. Hiába uralkodnak általában rettenetes munkakörülmények az ilyen helyeken, és hiába hasonlít gyakran a középkori rabszolgaságra az, ami a kínai összeszerelő-üzemekben folyik, mégis ezek jelentik a vagyoni felemelkedés első lépcsőjét, és így az egész gazdaság gerincét adják.

Bár mostanság a szolgáltatási szektor is szépen nő, még messze nem olyan jelentős, hogy munkaerő-felszívó képesség tekintetében versenyre keljen az iparral. Másfelől a fogyasztás ugyan bővül, de jelenleg nem annyira ez, hanem egy őrületes hitellufi hajtja a gazdaságot, már amennyire. Ipar nélkül tehát nincs kínai fejlődés.

Emiatt az ipar helyzete különösen fontos az ország gazdasági-társadalmi jóléte szempontjából. Márpedig a kínai ipar alsóbb rétegei nincsenek jó passzban, legalábbis ha lehet hinni a mostani felmérés adatainak:

• Egy adott évben a dolgozók negyede vált munkahelyet, magyarul néhány év alatt cserélődik a munkaerő egy átlagos gyárban.
• Ez az arány még jelentősebb a 28 éven aluliaknál, ott 37 százalék.
• A vizsgált gyárak többsége részesült valamiféle állami segítségben: adókedvezményt, adó-visszatérítést vagy közvetlen támogatást kaptak. Az állami tulajdonú cégeknél 83 százalék, a magánvállalatoknál valamivel 50 százalék fölött van az államilag támogatottak aránya.
• De az üzemek negyede így is veszteséges, természetesen inkább az államiak, mint a magáncégek.
• Kuangtungban a felmérésben résztvevő cégeknek 16 százaléka, Hupejben közel ötödük függesztette fel működését az utóbbi években.
• A gyártósori munkások száma 6 százalékkal csökkent, miközben az automatizációt alkalmazó üzemek aránya 40 százalékra nőtt.
• Egyre több cég kénytelen munkaerő-közvetítőkre hagyatkozni a munkásszerzésben. A munkaerő-közvetítők azért is versenyképesek, mert így el lehet mismásolni az elég magas, a bér 40 százalékára rúgó munkaadói szociális juttatásokat.
• A másik módja a szociális költségek letörésének, hogy a gyárosok megdumálják a Kommunista Párt helyi embereivel a dolgot, és kapnak egy kis kedvezményt. A céges szociális hozzájárulás mértéke a hivatalos 40 százalék helyett a valóságban a bér 17 százalékát teszi ki, ami azt jelzi, hogy ez elég elterjedt dolog.

A fentiek közül sok praktikához nem kell messzire menni, hiszen itt nálunk, az évek óta jelentős munkaerőhiánnyal küzdő Magyarországon is ismertek. Az viszont mégiscsak meglepő, hogy a világ gyárának kikiáltott Kína is hasonló gondokkal néz szembe.

Jönnek a robotok

Amikor a munkaerő ár-érték aránya romlik, illetve munkaerőhiány lép fel, a cégeknek nagy vonalakban két lehetősége van: a kiszervezés vagy a hús-vér munkások robotokra cserélése. Kínában ebből mindkettő megfigyelhető, bár egyelőre nem kifejezetten erősen. A felmérésben résztvevő cégek 8 százaléka települt külföldre, elsősorban az olcsóbb délkelet-ázsiai országokba. Ez nem jelentős arány, ám jól jelzi, hogy a bérek növekedése miatt Kína hasonló helyzetbe kerül, mint azok az országok, amelyek annak idején a termelés Kínába települése miatt szívták meg. Egyúttal azonban annak is jele, hogy a Kínában kiépült logisztikai és termelési láncok húzóereje egyelőre még túl nagy a tömeges kiszervezéshez, hiába a bérnövekedés.

A másik oldalon a cégek 7 százaléka alkalmaz robotokat, ami megint csak alacsony arány, de a folyamat még csak most kezdődött. A cikk elején idézett Hu Cseng-peng például 40 ipari robotot szerzett be nemrég, hogy megoldja a munkaerő-problémákat. A távlati terv pedig az, hogy negyedével csökkentse az emberi dolgozók számát, miközben a termelést szinten tartja. Egyúttal az üzemben gyártott babakocsik színvonalát is emelni tervezi, hogy így növelje bevételeit.

Ezt a technológiai fejlődést a kínai kormány is erősen támogatja, olyannyira, hogy a németek már a saját iparukat, és egyébként ezen keresztül a magyar ipart is féltik az innovációba ölt elképesztő mennyiségű kínai pénztől. Hszi Csin-ping elnök már 2014-ben beharangozta a kínai robotforradalmat: “Országunk lesz a robotok legnagyobb piaca. Azonban képes lesz-e technológiai és ipari hátországunk felvenni a versenyt a konkurenciával?

Nemcsak a robotjainkat kell fejlesztenünk, hanem külföldi piacokat is szereznünk kell”

- mondta Hszi annak idején. 

A kijelentést tettek követték: nem sokkal később a kínaiak megvették a legfőbb német ipari robotgyártót, az itthon a szemétkezelési rendszer bevezetése miatt ismerős nevű Kukát, amitől az egész német politikai-gazdasági elit berezelt. Ma a kínaiak vásárolják fel a világon eladott összes ipari robot negyedét, és iparági elemzők szerint rettentő gyorsan fejlesztik saját robotjaikat is.

Ugyanakkor a mostani felmérés valamelyest mérsékli ezeket a félelmeket: hiába a munkaerőhiány és a robotika felé fordulás, a közepes gyártócégek egyre kevésbé tudják megengedni maguknak a nagyobb tőkebefektetéseket.

két év alatt a vizsgált cégeknél. Miközben tehát a bérnövekedés okozta gondok elől technológiai fejlesztésekkel tudnának menekülni, pont erre nem marad pénzük.

Globális hatás

Ami egyben azt is jelzi, hogy a kínai gazdaság mennyire összetett egy jószág. Hiszen az egyik oldalon Európában teljes iparágakat uralnak le, és már a németek is félnek a technológiai fejlődésüktől, a másik oldalon viszont az Európát leuraló kínai cégek döglődnek, és a jelentősebb fejlesztésekre csak a legnagyobbak képesek. (Ők viszont elég látványosan, elég a Huaweire vagy a kínai internetes óriások feltörésére gondolni.)

A látszólagos önellentmondás egyik feloldása, hogy Kína hatalmas gazdaság, de az ország egészét tekintve nem nagyon fejlett. Mivel hatalmas, képes kitermelni látványos sikereket, és bőven van pénze befektetésre és külföldi piacszerzésre. Másfelől viszont a függöny mögé nézve a helyzet jóval bonyolultabb, és a kínai ipar egésze még messze nem tart ott, ahol mondjuk a Huawei példája alapján hihetnénk hogy tart.

Viszont ha a mostani trendek folytatódnak, és valóban beindul Kínában a robotizáció és az ipar kiszervezése, az

Egyfelől Kínának is szembe kell majd néznie ugyanazokkal a problémákkal, amelyekkel most a nyugati országok küszködnek az ipar eltűnése miatt. Amivel kapcsolatban külön érdekes kérdés, hogy mit kezd majd egy diktatórikus egypártrendszer azokkal az esetleges társadalmi feszültségekkel, amelyek az ipari munkahelyek elvesztése miatt törnek majd felszínre, és amelyeknek egyesek Nyugaton a brexittől az idegengyűlöleten át Donald Trumpig minden bajt a számlájára írnak.

A dolgok elsimítását pedig az is hátráltatja, hogy Kínában a gazdasági fejlettség jóval alacsonyabb szintjén jelentkeznek olyan problémák, amelyeket fejlett országok sem képesek különösen jól kezelni. Más problémát jelent egy öregedő társadalom és egy kiüresedő ipar egy fejlett jóléti államban, és mást abban a Kínában, ahol az egy főre eső GDP még vásárlóerő-paritáson is a német harmada. 

Végső soron azonban nem csak Kína néz szembe komoly kihívásokkal. A kínai felemelkedés receptje nagyon egyszerű és relatíve könnyű volt: röviden összefoglalva a pártállam erős támogatása mellett átzavartak nagyjából 400 millió embert a rizsföldekről a gyártósorok mellé. Ezt a receptet számos ország próbálja követni, azonban a 21. században, amikor már Kína is robotokkal álmodik, egyre nehezebb lesz. Az igazi kérdés tehát az, hogy ha már Kína sem képes a hagyományos, emberi módon fejlődni, akkor mi lesz azokkal, akik utána jönnek. Erre a kérdésre pedig egyelőre csak utópista vagy antiutópista válaszkezdemények vannak, megoldás nincs.  

A címlapon és a cikk tetején: A 13000 munkást foglalkoztató  Zhong Tian fémmegmunáló üzeme Jiangsu tartományban. (Kevin Frayer, Getty Images)