Egy tál kesudió, ami megváltoztatta a világot

• A hagyományos közgazdaságtan teljesen racionális emberrel számolja ki a modelljeit, ahol el tudjuk dönteni, hogy a saját aktuális értékítéletünk alapján mi lesz nekünk a legjobb.
• Csakhogy ha akarnánk, se tudnánk ilyen színtisztán racionális szuperszámítógépként működni, ez pedig rengeteg problémát okoz a világ számos területén. Mindezt már nagyjából az 1950-es évek óta sejthetjük a Nobel-díjas Herbert Simon munkássága nyomán.
• Számos területen viszont rendszerszerűen hozunk irracionális döntéseket, ezt ismerte fel a rohamosan terjedő viselkedési közgazdaságtan, amelynek matematikai és közgazdasági eszköztárával meg is tudjuk mérni ezeket a szisztematikus hibákat, egyre jobban előre is tudjuk jelezni.

Ha viselkedési közgazdászok a pszichológiai vonásaink alapján jobban meg akarják érteni a tényleges emberi döntéseket, mint a racionális döntéseket hozó emberrel számoló sima közgazdászok, akkor miért nem mindenki viselkedési közgazdász? Azt gondolnánk, hogy a sima közgazdászok is minél pontosabban meg akarják érteni a tényleges döntéseinket.

A Nobel-díjas Herbert Simon – aki a viselkedési közgazdaságtannak is úttörője volt – azt mondta erről, hogy maga a kifejezés szinonimahalmozás. Mert milyen másfajta közgazdaságtan lenne lehetséges? De meg is válaszolta mindezt azzal, hogy a feltételezésekben rejlik a különbség. A racionális ember képe szerint az emberek nagyon okosak, meg tudnak oldani minden olyan feladatot, amire bármely közgazdász képes, és nincsenek önkontrollproblémáik. Pedig a valóságban nem sok ilyen embert ismerünk.

Akkor miért használtuk egyáltalán ezt a feltételezést?

Egyfelől nem használtuk mindig. Adam Smith, a közgazdaságtan atyja még viselkedési közgazdász volt. Keynesig ilyen is maradt az egész közgazdaságtan, de a második világháború után jött egy nagy fordulat, amellyel jóval matematizáltabbá vált az egész tudomány. Az elméletet precízebbé tették azzal, hogy formalizálták, egyébként a közgazdászok egy része máig irigy a fizikusok formalizáltabb világára. Itt pedig kiderült, hogy a legkönnyebben megoldható modellek a tökéletesen racionális emberrel működnek. Mondjuk, ha iderajzolok egy kört, és elmondom a sugarát, utána megkérdezhetem az embereket, hogy szerintük mekkora a területe. Ez egy elég egyszerű modell, van rá egy jó válasz, de ha az emberek szisztematikusan többet vagy kevesebbet becsülnek, akkor valami nem működik jól. Egy másik példa: ha megkérdezem a diákjaimat, hogy a fegyveres gyilkosságok vagy az öngyilkosságok száma magasabb-e az USA-ban, azt válaszolják, hogy sokkal több gyilkosságot követnek el. Pedig nagyjából kétszer annyi az öngyilkosság.

Valószínűleg nálunk is a fordítottjára tippelnének, pedig Magyarországon nagyjából tízszer annyi az öngyilkosság, mint a gyilkosság.

Ezt hívják a közgazdászok elérhetőségi heurisztikának. Itt konkrétan a média felelős mindezért, mert a gyilkosságok nagy figyelmet kapnak, az öngyilkosságok pedig jóval kevesebbet, a végén pedig az emberek teljesen rosszul becsülnek. De nem elég csak azt mondani, hogy az emberek hibáznak, mert erre bármelyik közgazdász mondhatja azt, hogy ameddig a hibáik kiegyenlítik egymást, addig a racionális emberre épített modell jó. Szóval a viselkedési közgazdászoknak a rendszerszerű, előrejelezhető hibák a lényegesek. Ezt viszont elég nehéz bemutatni, különösen formalizáltan. Emellett a közgazdászok egy része aktívan ellenállt a viselkedési közgazdaságtani ötleteknek, részben azért is, mert elég sokat fektettek már a korábbi világképbe. Ez egy negyven éve folyó vita, ma is tart még. 

Hogyan érvelnek a viselkedési közgazdászok?

Az anomáliák bemutatása a legfontosabb. A tudományfilozófus Kuhn írta, hogy a felfedezés az anomáliák felismerésével kezdődik. A geocentrikus világkép Kopernikusz előtt is elég jól leírta az égitestek mozgását úgynevezett epiciklusokkal, körpályákkal. Csak ahogy az adatok egyre jobbak lettek, úgy egyre több epiciklusra volt szükség, egyre nehezebbé vált toldozni-foldozni az ilyen feltételezésekre épülő modelleket. Pályám elején, a 80-as évek végén cikkekben szedtem össze a racionalitás feltételezésével szembeni anomáliákat, amiket többen mégis különböző elméletekkel próbáltak magyarázni, mint egy-egy újabb epiciklussal. De aztán csak elkezdte meggyőzni az embereket, hogy oda kell figyelni erre az egészre.

Igaz, hogy számos anomáliát közvetlenül az ismerőseitől gyűjtött be?

Lehet ezt mondani, az egyik legkedvesebb történetem például egy tál kesudióról szól. Még egyetemistaként áthívtam pár barátomat vacsorázni, és amíg főtt a vacsora, koktéloztunk, beszélgettünk, és kiraktam egy nagy tál kesudiót az asztalra. Aztán elég hamar rájöttem, hogy ha túl sok kesudiót esznek a vendégek, nem fogják tudni megenni a főételt, szóval visszaraktam a kesudiót a konyhába. Visszajöttem, és mindenki megköszönte, hogy „milyen jó ötlet volt”, „hála az égnek”, hogy elvittem a rágcsálnivalót. De mivel közgazdászhallgatók voltunk, azonnal elkezdtük elemezni is a helyzetet, eszerint pedig nem lett volna szabad örülnünk ennek a húzásnak. Ez ugyanis teljesen szembement a közgazdaságtan egyik alapfeltevésével, hogy a több választási lehetőségnek jobbnak kell lennie. Végül ez a tál kesudió nekem olyan lett, mint Newton almája, utána önkontrollproblémákról akartam gondolkozni. A tál kesudiónál rosszul viselkedtünk volna, sokkal többet ettünk volna az optimálisnál. Ha előző nap megkérdezik, hogy hány kesudiót akar megenni másnap vacsora előtt, akkor egy adott vendég azt válaszolta volna mondjuk, hogy tízet. De biztosan nem azt, hogy 200-at. Szent Ágoston híres mondása is eszünkbe juthat: „[Uram,] adj nekem tisztaságot és önmegtartóztatást, de – még ne!” Ezekkel a történetekkel kezdődött minden, amik persze még – mint az elhízás – nem feltétlenül mind közgazdasági problémák önmagukban. De mondjuk a nyugdíjrendszer már az.

Hogy lehet elképzelni a nyugdíjrendszer problémáját?

A mai közgazdasági elmélet azt mondja, az ember most dönt arról, hogy mennyit fog keresni élete hátralévő részében, aztán hogyan fogja kisimítani a fogyasztását. Mondjuk mintha bemondaná valaki, hogy 65 éves koráig dolgozni fog, 90 éves korában pedig meghalni, szóval 25 évnyi nyugdíjra lesz szüksége. Aztán elkezdené kiszámolni, hogy mennyit fog megtakarítani milyen hozamszintekkel, aztán pont annyit is takarít meg utána, amennyit kiszámolt. Mindezzel két nagy gond van:

• Az egyik, hogy ez a becslés kognitívan is igen nehéz feladat, a legtöbben azt se tudnák, hogyan kezdjenek neki, egy képzett közgazdásznak is elég bonyolult kihívás. 
• A másik, hogy ha meg is tudjuk ügyesen csinálni, és kijön, hogy mondjuk a havi jövedelmem 17 százalékát kell félretennem, akkor jönnek még csak az önkontrollproblémák. 

Néha ugyanis akarunk mondjuk új autót venni, és akkor arra az évre kevesebbet teszünk félre nyugdíjra. De megnyugtatjuk magunkat azzal, hogy sebaj, majd jövőre, mañana (~valamikor a jövőben).

Önhöz kötődik egyebek mellett a birtoklási hatás leírása is, ami egy elég komoly anomália a közgazdaságban kulcsszerepet játszó hasznossági függvénynél. Elmondaná, hogy ez mi?

Képzeljük el, hogy kedvenc zenekarunk koncertezik nemsokára a városunkban, és tegyük fel, hogy nyerünk rá jegyet, mondjuk egy rádióműsorral. Az első kérdés, hogy mennyiért adnánk el azt a jegyet. A második kérdés, hogy mi van, ha nem nyertünk rá jegyet, de még van eladó online jegy, akkor azt legfeljebb mennyiért vennénk meg. A legtöbb embernek a két kérdésre adott válasza meglehetősen különbözik. Ha megvannak a jegyek, kevésbé akarjuk eladni őket, míg ha nincsenek nálunk, kevesebbet lennénk hajlandóak adni érte. És a különbség igen jelentős lehet. Ennyi a birtoklási hatás: ha már van valamink, kevésbé akarjuk kiadni a kezünkből.

A fél világot elgondolkoztató sikerkönyvében, a 2008-as Nudge-ban Sunstein szerzőtársával használják a libertárius paternalizmus kifejezést, ami a politikai kritikák szerint önmagában ellentmondásnak hangzik. A kifejezés arra utal, hogy lehet olyan szituációkat teremteni, ahol az emberek szisztematikus irracionális torzításait fel lehet használni valamilyen kívánt cél elérésére, miközben az emberek választási szabadsága megmarad. De nem veszélyes dolog bárhogy manipulálni az embereket? Pláne, ha az állam vagy a vállalatok rákapnak, és nem egyértelműen jó vagy kizárólag számukra jó célok felé is terelhetik az alanyokat.

Mi nem érezzük ellentmondásnak. Egy ilyen nudge (~enyhe lökés, megbökés) például a kesudió arrébb rakása. Bárki bemehetett a konyhába, és vehetett volna még, ha akart volna, nem titkoltam el, hogy hova vittem. Csak egy egészen kicsit nehezebbé tettem az elérését. Ha egy étterem segíteni akar az embereknek fogyókúrázni, megteheti például, hogy csökkenti az adagokat, de ingyenessé tesz egy második adagot bárkinek, aki kéri. Semmit sem tettünk kötelezővé, de tudjuk, hogy az emberek hajlamosak mindent megenni, ami a tányérjukon van. A könyvvel segíteni akartunk a társadalomnak, hogy okosan, a viselkedési közgazdaságtan elképzeléseire építve tudjon segíteni a tagjainak. Ettől még lehet jóra is és rosszra is használni. Másrészt ezeket a nudge-okat nem mi találtuk ki, mindig is léteztek, amióta emberek léteznek. Odüsszeusz olyan önkontroll-mechanizmust talált ki, hogy odakötöztette magát az árbóchoz. A kísértés Ádám és Éva óta létezik. A csalók, átverésben utazók mindig is ismerték ezeket, ahogy a cégek is, ezért bármikor dedikálom a könyvet, mindig azt írom oda, hogy „Nudge for good” (~használd jóra a bökdösést). Ez pedig egy kérés, nem egy várakozás. Hogy mást ne mondjak, Bernie Madoff is használta a nudge-okat, anélkül hogy olvasta volna a könyvemet. Kevesebb Madoffot vagy kevesebb pénzügyi válságot szeretnénk, de végső soron ez a bizonyos nudge egy eszköz, amit bármire fel lehet használni.

A viselkedési közgazdaságtan kutatóit ugyanúgy érdeklik az ilyen káros nudge-ok is? Csak mert mintha a kutatói világban a pozitív eredményekkel nagyobb sikereket lehetne elérni.

Ha megnézzük a 2008-as pénzügyi válság okait, elég jelentős részt tesz ki az, hogy egyes bankok olyan jelzáloghitelekre nudge-olták a fogyasztókat, amikről a bankok tudták, hogy nem fogják tudni visszafizetni, ha nem emelkednek tovább az ingatlanárak. Tetszőleges elemzésből elég nehéz lenne azt kihozni, hogy a válság kapcsán az összes szereplő racionálisan viselkedett. Meg kell ismernünk az emberek gyengeségeit, ha tudni akarjuk, hogy hol lehetnek manipuláció tárgyai. Itt pedig az állam, a szabályozó szerepe kettős: egyrészt az, hogy megnehezítse a svindlerek dolgát, másrészt hogy valamiféle védelmet adjon az állampolgárainak, mert tudja, hogy maguktól nem feltétlenül tudják ténylegesen jól megoldani az adott feladatot.

És ez a védelem mennyiben lehet az oktatás? Nálunk a válság mellett még a devizahitelezés okozott külön problémát, ahol a korábban olcsóbbnak számító hitelek hirtelen drámaian drágává váltak, miközben rengeteg ember felvette őket. Ekkor volt egy olyan megközelítés, hogy a jövőben meg kell tanítani az embereket arra, hogy képesek legyenek felfogni egy 60 oldalas szerződés összes lehetséges kockázatát. És egy olyan is, hogy inkább kötelezően egyszerűsíteni kéne az ilyen pénzügyi termékeket, hogy könnyen érthetőek legyenek.

Sejthető, hogy én az utóbbi mellett állok, a New York Timesba többször írtam is a pénzügyi ismeretek témájáról. Az érvelésem röviden annyi, hogy lehetetlen megtanítani az embereket ilyesmire. A másik javaslat olyan, mintha azt mondanánk, hogy sokkal olcsóbb lenne az egészségügy, ha mindenki orvos is lenne, és meg tudná operálni magát. A fő kérdés ráadásul itt az, hogy ki tudja jobban viselni az árfolyamkockázatot: a kölcsönadó vagy a kölcsönt felvevő? Itt elég egyértelmű a válasz, hogy a kölcsönadónak van meg a tudása és a hozzáférése ahhoz, hogy fedezze az árfolyamkockázatot. Egy egyénnek, még ha ért is hozzá, sokkal drágább lehet ezt megoldania. Értelmes lehet ezért egy olyan szabály, ami csak az adott ország devizájában engedélyezi a jelzáloghiteleket.

Mennyire általánosak a viselkedési közgazdaságtani eredmények? Ahogy öregszünk, nem leszünk bölcsebbek a saját rendszerszerű torzításainkkal kapcsolatban? Vagy mondjuk ugyanúgy irracionálisak az emberek Japánban is, mint Chicagóban?

Vannak a különbségekkel kapcsolatos kutatások is, de mondhatjuk azt, hogy ezek másodrangúak, mert mindannyian emberek vagyunk. Például a kulturális különbségekről mondhatunk olyat, hogy talán az ázsiaiakra kevésbé jellemző a túlzott önbizalom, de mondjuk az, hogy a veszteségre érzékenyebbek vagyunk, mint a nyereségre, az teljesen univerzális.

Sokszor felmerül az a kritika is, hogy ezek az eredmények gyakran egyetemi hallgatókon végzett laboratóriumi döntési kísérletekkel jönnek ki, így az eredmények nem mutathatnak pontos képet mindenkiről.

Csakhogy ez már nagyjából harminc éve nem igaz. A viselkedési közgazdaságtan azzal indult, hogy pszichológusok laboratóriumi kísérleteiről olvastunk, ahol igazából semmi vagy elég kevés forgott kockán, de már nagyon régóta a világot vizsgáljuk. A Nudge-ban a döntéstervezés kapcsán idéztük a svéd társadalombiztosítási rendszert, ahol 2000 óta a munkavállalók a jövedelmük egy kis részét betehetik egy magánnyugdíjpénztárba, azaz egy befektetési alapba. Van egy olcsóbb, államilag kezelt alap is, ahova azok is kerülnek, akik nem akarnak választani a több mint 450-féle lehetséges regisztrált nyugdíjalap között. A svéd állam reklámokkal ösztönözte az embereket arra, hogy válasszanak nekik tetsző nyugdíjalapot az állami helyett. A magánszektor szintén erősen hirdetett, volt olyan cég, amely Harrison Forddal reklámozta a nyugdíjalapját (bár egyáltalán nem tudom, hogy ő mennyire ért a befektetési alapokhoz). Szóval mindenki nudge-olt az állami alap ellen, és működött is, az emberek kétharmada az állami helyett másik alapot választott. A következő években viszont jöttek új emberek a rendszerbe, a felnövő új munkavállalók és a bevándorlók, évente nagyjából 200 ezer ember. Nekik már az állam nem reklámozta, hogy válasszanak másik alapot, úgyhogy szinte kivétel nélkül mindenki maradt az államiban. Most újra némileg változtatni akarnak a rendszeren, úgyhogy hétfőn megyek a svéd parlamentbe arról beszélni, hogy ha változtatni akarnak, arra milyen jó megoldások lehetnek. Mindez a legkevésbé sem laboratóriumi környezet, csak itt van 17 évnyi adatunk valós üzleti döntésekről. Általában is valós döntéseket vizsgálunk, és az eredményeink beigazolódnak más valós szituációkban is. 

Sok döntéshozó hozza fel, hogy érdeklik a viselkedési közgazdaságtani eredmények, de mennyire érdeklődik ténylegesen a politika?

David Cameron miniszterelnöksége előtt az egyik fiatal tanácsadója elolvasta Nudge-ot. Vett utána még nagyjából tíz példányt, és feltornyozta őket az asztalának azon részén, ami mellett Cameron gyakrabban elsétált, egyszóval nudge-olta Cameront arra, hogy olvassa el a könyvet. Ez be is következett, majd miután megválasztották, hamar létrehozott egy öt-hat fős, Behavioral Insight Team nevű szervezetet, ami inkább a Nudge-egység néven lett ismert. Mára több mint százan vannak, irodáik vannak London mellett Sydney-ben, Szingapúrban és New Yorkban. A Világbank szerint azóta nagyjából hetven országnak van már hasonló szervezete. Szóval azt lehet mondani, hogy a viselkedési közgazdaságtani ötletek felhasználására igen erős az érdeklődés. Ezek a szervezetek arra vannak, hogy a kormányzati célok hatékonyabban valósuljanak meg. Amikor a brit Nudge-egységgel dolgoztam, a mantrám volt, hogy „ha azt szeretnéd, hogy az emberek megcsináljanak valamit, akkor tedd nekik azt egyszerűvé”. 

Mondok még egy példát. Az USA-ban azt szeretnénk, ha minél többen mennének egyetemre azok közül is, akik ezt nem engedhetnék meg maguknak. Vannak állami diákhitelprogramok is számukra. De kiderült, hogy az egyetemi bejutás egyik legnehezebb része ezen hitelek igénylése volt: a formanyomtatványok kitöltéséhez szükség volt például a szülők adóbevallásaira a korábbi évekből. De ha mondjuk elváltak a szülők, és nincsenek jó viszonyban, akkor nem feltétlenül akarják megosztani egymással az adótitkaikat. Ráadásul az államnak meg is vannak ezek az adatok, szóval azt javasoltuk, hogy fordítva működjön a dolog, az állam töltse ki a nyomtatványokat az igénylőnek, akinek utána csak jóváhagynia kelljen, ha egyetért ezekkel. Szóval rengetegszer csak azzal hatékonyabbá válhatnak kormányzati programok, ha egyszerűbbé tesszük őket a megcélzottak számára. 

Hogyan birkózik meg a viselkedési közgazdaságtan az érzelmekkel? Sejtjük, hogy irracionálisan viselkedhetünk tőlük.

Elég sokféleképp előjöhet ez, mondok inkább egy példát. Az USA-ban jött ez a két hurrikán, ilyenkor pedig azt várnánk, hogy bizonyos termékekre és szolgáltatásokra megnő a kereslet, a kínálat nem változik, tehát felmegy az áruk, amíg ki nem tisztul a piac. Az emberek viszont iszonyú idegesek lennének ettől. Képzeljük el, mi lett volna, ha Houstonban a többieket csónakkal mentő szereplők felszámítottak volna ezer dollárt egy ember átlagos megmentésért, ötezret pedig egy veszélyesebb mentésért. Annyit mondhatunk, hogy sok ellenséget szerzett volna egy ilyen vállalkozó. De az ilyesmit nem is kell elképzelnünk, elég ha arra gondolunk, amikor az Uber egy New York-i hóvihar közben tízszeresére emelte az árait, az emberek pedig iszonyú dühösek lettek rájuk. Hogyan érezné magát az, akinek a feleségénél már elfolyt a magzatvíz, hív gyorsan egy taxit, ahol a taxis bejelenti, hogy:

Ó, csak nem egy sürgős szülés? Mert akkor most meg is tízszerezném a tarifát.

Számos államban törvények is vannak arra, hogy bizonyos esetekben ne lehessen kizsigerelni a fogyasztókat. Ezek a törvények érzelmeket tükröznek. Számos cég rá is jött erre, például az USA-ban a nagy kiskereskedelmi cégek, a Wal-Mart vagy Home Depot direkt szükséghelyzetben lényeges eszközökkel teli kamionokat küldött a hurrikán sújtotta területek szélére, hogy amint elmegy a hurrikán, rögtön odamenjenek, és szét tudják osztani a készleteket a rászorulók közt ingyen vagy önköltségi áron. Egyszerre jó állampolgárok így, és hosszú távú barátokat is szereznek.

Mert a hosszú távú profitra optimalizálnak, de nem mindenki teszi ezt.

Vannak valószínűleg más emberek, hívjuk most őket vállalkozóknak, akik megpakolnak egy teherautót furnérlemezzel, aztán a lehető legdrágábban eladják az árut a katasztrófa sújtotta vidékeken. Ők is a hosszú távú profitra optimalizálnak, csak tudják, hogy pontosan egyszer fognak ott furnérlemezt árulni. 

Mit lehet tanácsolni azoknak a közgazdászoknak, akik a régi modelljeikkel dolgoztak mondjuk a pénzügyi piacokon, és kevésbé vették figyelembe a szereplők szisztematikusan irracionális viselkedését?

A Fuller & Thaler befektetési cégünk igazgatója is vagyok, itt a viselkedési pénzügyi tudást felhasználva fektetünk be pénzt, és több mint húsz év után mostanra nagyjából 8 milliárd dollárt (2045 milliárd forintot) kezelünk. Szóval úgy tűnik, hogy ez tud működni. Ha valaki pedig elhiszi, hogy a pénzügyi piacok teljesen hatékonyak, akkor nem is kell neki pénzügyi tanácsadó, hanem vegyen egy tőzsdei indexet, és várjon.  

Szükség van akkor egyáltalán olyan modellekre, amik arra épülnek, hogy hogyan kéne döntenünk, ha igazából úgyse azt csináljuk? Hogyan lehet jól tanítani a viselkedési közgazdaságtant?

Igen, mindkettőre szükség van. Egyáltalán nem hiszem, hogy ki kéne dobnunk a közgazdaságtant az ablakon, de ki kell egészítenünk a tényleges viselkedéssel. Akik viselkedési közgazdaságtannal akarnak foglalkozni, azoknak is először a közgazdaságtant kell megtanulniuk, mert semmit nem lehet úgy kritizálni, hogy előtte nem értjük meg. Alapvetően egyebként közgazdasági tanszékeken is tanították a viselkedési közgazdasági irányokat, de ez kezd megváltozni, üzleti és államigazgatási iskolákban is egyre több helyen tanítják. Én is tartok ilyen kurzust egy üzleti iskolában „Menedzseri döntéshozatal” címen. Ezeken a helyeken nem közgazdászokat képeznek, de az itteni hallgatóknak is tudniuk kell használniuk ezeket az eszközöket. 

Mit kell gyakran hangsúlyozni a jövendőbeli vállalatvezetőknek?

Például az „elsüllyedt költség” megértését: ha valamit egyszer megvettünk, akkor utána már teljesen mindegy, hogy mennyiért vettük, hiszen nem tudjuk visszacsinálni. Ha kérek egy desszertet, ami már túl kiadós, és nincs kedvem teljesen megenni, akkor abban az esetben sem kell megennem, ha nagyon drága volt. Pontosan annyit kell ennem belőle, mintha ingyen adták volna. Azt szoktam mondani a diákjaimnak, hogy „mellőzzétek az elsüllyedt költségeket, de tételezzétek fel, hogy mindenki más az ellenkezőjét fogja tenni”. Nagyjából ez a viselkedési közgazdaságtan.

Mi várható, merre fog fejlődni ez a tudományág?

A közgazdaságtan számos területe még gyakorlatilag érintetlen. A viselkedési makroökonómia még eléggé gyerekcipőben jár, vagy épp a nemzetközi kereskedelemben is alig van ilyen jellegű eredmény, de a viselkedési fejlődésgazdaságtanra is azt lehet mondani, hogy épp erősödik. A doktaranduszaimnak is azt tanácsolom, hogy először legyenek a szakértői valamilyen közgazdasági területnek, aztán dolgozzanak ott. Azt szeretném, ha a hallgatóim a világ, nem pedig a szakirodalom alapján kutatnának, hogyha valódi problémákkal foglalkoznának. Ezekből rengeteg áll a rendelkezésükre.