Többet keresünk, és ez a Fidesz érdeme vagy bűne

Az átlagos magyar munkavállaló ma érdemben többet keres, jobban él, mint nyolc éve, és ez jelentős részben a Fidesz intézkedéseihez köthető.

A masszívan infláció feletti bérnövekedés (2015-ben 4 százalékkal, 2016-ban 6 százalékkel, 2017-ben 13 százalékkal emelkedtek a bruttó bérek), az alacsonyabb adók és a kevésbé fájó devizahitelterhek miatt az emberek joggal érzik úgy, hogy több pénzük van. Három fő tényezőt érdemes kiemelni:

• Alacsonyabbak az adók, ez egyértelműen kormányzati intézkedéseknek köszönhető.
• Munkaerőhiány alakult ki, részben azért, mert több százezer aktív magyar Nyugaton vállalt munkát, a kevesebb hazai munkavállaló drágábban adhatja el a munkaerejét. Alighanem ez a trend sem független a Fidesztől, bár ez már sokkal inkább negatív folyamat.
• Végül nagyon nagy a nemzetközi kereslet. A vállalatoknak sok a megrendelésük, a munkájuk, ami részben megint lehet kormányzati siker is, de ebben azért vastagon benne van a nemzetközi konjunktúra és a sok uniós forrás generálta kereslet is.

Mindebből jól látható, hogy a gazdaság jelen állapota legalábbis bérszempontból alapvetően pozitív, jövőbeli kivetítése már inkább vegyes megítélésű.

Tényleg pozitívum, hogy erős a bérszint növekedése, emiatt az emberek többet is fogyasztanak, a gazdaság nő, az egyensúlyi mutatók stabilak, nagyon alacsony a munkanélküliség. (Részletkérdéseken, statisztikai módszereken természetesen mindig lehet vitatkozni, hogy számoljuk a közmunkásokat, egyáltalán a sok külföldre szakadt hazánkfiát, de a matek azért összességében nem hazudik.

A negatívumok kicsit sejtelmesebbek: a verseny, avagy az egyenlő esélyek hiánya, a kontraszelektív előrejutás egyes ágazatokban (nem az kerül feljebb, akinek a gazdasági képességei erősebbek, hanem aki a politikai hűségeskükben megbízhatóbb vagy gátlástalanabb). Illetve szintén nehezebben átélhető, hogy a lehetőségekhez képest eléggé fejlődött-e a gazdaság.

Mennyire számított a gazdaság a választásnál?

Azt nem könnyű megítélni, hogy az emberek miért szavaznak így vagy úgy. Ebben rengeteg érzelmi elem számíthat, sok szavazónak fontos a demokrácia állapota, egyes szakpolitikák, de

Amikor ugyanis valaki a „gazdaság” állapotáról beszél, leginkább arra szokott gondolni, hogy ő milyen helyzetben van, ő mennyit keresett a legutóbbi időszakban.

Bár ez a cikk alapvetően arról szól, hogy a nagy Fidesz-fölényt mutató szegényebb kistelepülések mellett a fejlettebb régiókban miért a Fidesz a legnépszerűbb, valójában a fordított kérdésnek is lenne létjogosultsága:

A gyors bérnövekedés miatt érthető, hogy sokan személyes sorsuk miatt támogatták a Fideszt, de mivel érte el a párt, hogy a „vesztesek”, akiknek nem javult az életszínvonaluk, még nagyobb arányban szavaztak rá?”

Vélhetően inkább nekik kellettek a riogató migránshíradók, Soros György, Brüsszel és az ENSZ potenciális kerítéslebontási terveivel kapcsolatos propaganda, illetve egy fontos gazdasági fogás, a legszegényebbeket is segítő rezsicsökkentés. Ezekre sok, amúgy elégedetlen ember is bemozdult.

A fejlett városokban is tarolt a Fidesz

A 2018-as parlamenti választáson mindössze három nem fővárosi választókerületben nyert ellenzéki jelölt. Az egyes körzetek eredményeit átböngészve ugyan valóban van összefüggés a települések mérete és gazdagsága és a választási eredmény között, de

Az erős gépipari központokban, illetve a nyugati országrész gazdagabb településein, Győrben, Székesfehérváron, Sopronban, sőt még a Budapest környéki agglomerációban is ugyanúgy az országos eredményeknek megfelelő szavazati arányt kapott a Fidesz–KDNP.

Vagyis az átlagosnál képzettebb és tájékozottabb szavazók is inkább a kormánypártban látták a jövő garanciáját. Ha egyetlen monológban megpróbálnánk leírni egy ilyen szavazó átlagos gondolatait, talán jellemző ez a mondat, amit egy Budapest közelében dolgozó német multi hazai középvezetőjétől hallottam:

Vannak hibák, nagy a korrupció, taszító a negatív kampány, de a gazdaság most jobban teljesít, és nekem, négy gyerekkel nagyon tetszik a családok támogatása is.”

Az, hogy a magasabb bérek segítenek stabilizálni a hatalmat, természetesen nem új felfedezés. 1956-ban a Kádár-rendszer egységes morális elutasítással indult, de vélhetően nem csak a pártállam elnyomó mechanizmusai tartották életben, hanem tényleg sikeresen építette konszolidációját a javuló életszínvonalra, a Trabant, Wartburg, balatoni nyaraló elérhető képeire alapozva.

Az elmúlt időszak hazai bérnövekedése is természetesen örömteli, az a kérdés, hogy a folyamatok miképpen hatnak a jövőnkre, a versenyképességünkre, illetve

Az uniós forrásokról

A béreket megemelő nagy megrendelésállományban mindenképpen fontos kormányzati lépés volt, hogy a Fidesz rengeteg uniós forrást hívott le gyorsított ütemben, elsősorban 2017-ben és 2018-ban. Ez rövid távon sok munkát adott, főleg az építőiparban, ahol a leginkább elszálltak a bérek. A jövőbeli hatásukat tekintve voltak olyanok közöttük, amelyek érdemi kapacitásokat hoztak létre (jövőt alapoztak meg), de voltak olyanok is, amelyik csak téglába és betonba, illetve átmeneti építőipari munkákba öntötték az eurókat és a forrásokat.

Az uniós források felhasználásának legfontosabb ismérve, hogy azok révén keletkezik-e új magyar „kereskedelemre alkalmas” termék. Ez így nem hangzik túl jól, de az angolszász tradable–non-tradable megkülönböztetés arról szól, hogy a végtermék az előállítási helyétől távol is versenyképes áru marad-e.

Magyarország a magas autóipari részaránya miatt összességében nem áll rosszul a tradable termékekkel, de ez inkább a német cégek érdeme, az uniós források felhasználásával már nem olyan rózsás a kép. 

A jövőbeli hatások nagyon különbözőek lehetnek, az ellopott forrásokból nem lesz termék, de nagy különbség lehet beton és beton között is:

• az útépítés a jobb logisztika miatt jövőbeli gazdasági teljesítményt alapozhat meg;
• míg a kihasználatlan stadionok a későbbi fenntartási költségek miatt inkább jövőbeli feladatokat dekódolnak.

A kincsek átka

Az uniós források elképesztő külső lökést adnak a gazdaságnak, ami nagy áldás is lehet, de veszélyeket is hordoz. Erről szól a közgazdaságtanban a „kincsek átka” modell. A gazdag arab olajországokban volt jól megfigyelhető az a folyamat, amikor különösebb hatékonyságjavulás és termékfejlesztés nélkül rászakadt az országra egy csomó pénz.

Például Szaúd-Arábiában a magas olajárak idején felfutó olajkitermelés mindent finanszírozott. Az ország elkényelmesedett, amikor aztán az olaj ára leesett, vagyis némileg megcsappant a pénz, hirtelen nagy bajba került a költségvetés.

Ugyanezt a hatást lehetett megtapasztalni a gyorsan uniós forrásokkal megtámogatott görög, délspanyol, délolasz és portugál gazdaságokban is. Itt is nagyon sokat segített a hirtelen jött fejlesztési aranyeső, de amikor ezeket elvágták, óriási koppanás lett a folyamat vége. 

Kitántorgók

Van a bérnövekedésnek egy olyan aspektusa is, amelyik alapvetően szomorú: ez az elvándorlás.

A nemzetközi tapasztalatszerzés pozitív, ahogy azt is öröm látni, hogy a magyar munkaerő globálisan is megállja a helyét, de az semmiképpen sem kedvez a jövőbeli kilátásainknak, hogy 3-400 ezer olyan ember elment itthonról, aki vállalkozó szellemű, aki valamit akart az életétől.

Minden kelet-európai országra, sőt a nyugat-európai országokra is jellemző a külföldi munkavállalás, amelyben elsősorban a jobb megélhetés a fő szempont. De azért Magyarországon közrejátszik sokaknál az is, hogy úgy érzik, a politikai bizalmi hálóval átszőtt gazdaságunkban kevésbé érdemes és esélyes érvényesülniük.

Ahogy sokan azt is mondják: nem akarják, hogy a gyerekeik is feudális viszonyok között, esetleg fokozódó uszítás, törzsi torzsalkodás mellett nőjenek fel. Ez összességében baj, mert a jó agyak, a független polgárok hiányozni fognak az országból. Még akkor is, ha rövid távon javítják a távozásukkal a munkaerőpiacon aktív itthon maradottak helyzetét.

Előre tudnak lépni

Körülbelül ezek a pozitív és ezek a negatív olvasatai annak, hogy tényleg „jobban élünk, mint nyolc éve”, ha kifordíthatunk így egy korábbi kampányszlogent. A kormánypártiak joggal lehetnek arra büszkék, hogy a 2010 és 2018 közötti időszakban, vagyis a friss elmúlt nyolc évben a magyar gazdaságpolitika jobban lovagolt meg egy nagy külső forrást és egy nemzetközi konjunktúrát, mint 2002 és 2007 között, amikor a világgazdaság hasított, de mi csak sodródtunk, eladósodtunk és hatalmas hiányt halmoztunk fel.

A magyar gazdaságban most nemcsak a rendszer által kijelölt házi tőkésosztálynak, a NER-lovagoknak megy jobban, de mellettük is kialakult egy olyan erős középosztály, például az említett Budapest környéki, győri, székesfehérvári dolgozók, akik azt érzik, hogy a gazdasági folyamatok haszonélvezői. Ők nem lettek milliárdosok, de ha az elmúlt években megfeszítve dolgoztak a kkv-jukban, vagy egy német cég alkalmazottjaként, akkor bőven volt munkájuk, amiből jutott új Octaviára, évi egy síelésre, de még egy nyaralásra is. Ezek az emberek nem politikai analfabéták, nem pusztán a traktorról szemlélik a Soros-plakátokat, ahogy egyesek elképzelik a vidéki szavazókat.

Mérsékelt hírétvágy

A szélesedő középosztály valamennyire tisztában van a pártok nevével, nem tájékozatlan, de azért a médiára vélhetően nem sok ideje jut. A korrupció sokkal kevésbé zavarja őt, mint azt a pártok, az újságírók, a Londonban dolgozók vagy a civilek megélik.

Magasan van már az ingerküszöb, a magyar üzleti életben nevelkedettek találkoztak már a hivatali, a hatósági, az önkormányzati korrupcióval, tőlük lehet azt hallani, hogy „itt így mennek a dolgok”, vagy „úgyis mindenki lop.”

Biztosan vannak közöttük, akik többet várnának el a politikától, egyenlő esélyeket, szabad versenyt, számonkérhetőséget, következményeket, transzparenciát, de ez az érzés nem erősebb, mint az öröm a biztonság és az anyagi gyarapodás miatt.

A láttatás művészete

És természetesen a propaganda befolyásolja azt is, hogy az ország mennyire érzi sikeresnek a gazdaságot. Az átadásokról, termelési sikerekről tudósító híradók segítenek abban, hogy úgy tűnjön: most nagyon megy a gazdaság. A Kétfarkú Kutya Párttól elcsent mondat, a „több mindent, kevesebb semmit!” tényleg nagyon fontos.

Az állampolgár szeret jó híreket hallani. 2010 előttről arra emlékezik, hogy az aktuális miniszterelnök elmondta, hogy meddig ér a takaró, milyen megszorítás kell, mi az ami közgazdaságilag racionális, és lám, jött a kellemetlen 300 forintos vizitdíj az egészségügyben. Pénz azóta sem került elég az egészségügybe, de legalább nincs róla szó. Amúgy meg egyáltalán soha nem hallani olyat, hogy nincs rá forrás, hanem mindig arról szólnak a bejelentések, hogy jut erre is, arra is.

Mintha mindenre lenne fedezet, mindenkinek jutna egy stadion, minden határon túli magyar közösség milliárdokra pályáztathat, amelyik hazai városban csak felbukkan a miniszterelnök, még lejegyzetelni sem könnyű a sok ígéretet. Lehet ilyenkor hitelesen arról beszélni, hogy a kontraszelektált, a versenyelőny helyett politikai bizalmi alapon megbízásokat szerző, pályázatokra optimalizáló hazai gazdaság háza táján nagyon sok mindenre oda kellene figyelni?

Ha jól gazdálkodunk, akkor a kincsnek talán nem is jön el az „átka”. De a hét zsíros esztendő idején kell felkészülni, a biztosan megérkező, extra forrásokban már nem bővelkedő szűk időszakra.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)