Trükkös pénzgyár épült ki a lakossági állampapírokkal

Ki ne álmodna csodálatos pénzszaporítási módszerekről, pénzügyi perpetuum mobiléről? Magyarországon nem csak álmodni lehetett erről az elmúlt években, olykor elég volt lehajolni a kockázatmentes szuperhozamokért. Nem mindenkinek volt erre lehetősége, inkább csak a hozzáértőknek, a pénzügyeseknek, a leggazdagabbaknak.

Vázoljuk fel a nagy módszer három pillérét!

1. A bankok az elmúlt években a legjobb adósoknak már 1-1,5 százalékos kamattal is adtak hitelt.
2. Az állam bizonyos lakossági állampapírokra, legyen a példánk a 12 hónapos 1MÁP, 2,5 százalékos kamatot is fizetett.
3. Ráadásul a bank korábban 1 százalékos jutalékot is kapott egyes lakossági állampapírok eladásáért (mára ez a jutalék nagymértékben csökkent).

Kell ennél jobb üzlet? A banktól elkérem 1,5 százalékon a pénzt, majd beteszem az államhoz 2,5 százalékon.

Nem akármilyen sztori, csak éppen túlkapások, konfliktusok lettek belőle. Jó ideje a fenti helyzet miatt zajlik egy egészen különös adok-kapok a magyar adósságfinanszírozás kulcsszereplői között, amit korábban a Portfolio.hu is bemutatott. Az adósságkezelésért felelős állami cég, az Államadósság Kezelő Központ (ÁKK) és a bankok komoly fegyverarzenált sorakoztattak fel.

A bankok egy része innovatív ötletekkel kereste, hogy miként találja meg a kiskapukat a lakossági állampapírok rendszerében, az ÁKK pedig egy idő után elkezdte megváltoztatni a szabályozókat, önkéntes önmérsékletet kért, levelet írt, volt, akit négyszemközti találkozókon dorgált, gentleman agreementeket ajánlott.

A nagy konverziós hadművelet

De kezdjük a történet elején! Magyarország, konkrétan a Magyar Nemzeti Bank (MNB), illetve az ÁKK a 2010-es államcsődközeli állapot idején megtanulta, hogy nem jó, ha az adósságszolgálat nagyon koncentrált, ha ki van téve a devizában finanszírozó külföldi intézmények kényének-kedvének. Ennek hátulütőit most éppen Törökország tapasztalhatja meg.

Megszületett a jelszó: önfinanszírozás. Az állam elhatározta, hogy átalakítja a magyar adósság szerkezetét, és japán, cseh, vagy éppen olasz mintára nagyobb szerepet szán a belföldieknek, főleg a lakosságnak.

Ha baj van, a sok magyar lakossági befektető nem szalad el egyszerre, ráadásul, ha sikerült a piacépítés, vagyis a lakosság megismeri és megkedveli az állampapírokat, akkor a tapasztalat szerint odaszokik, nem lesz annyira kamatérzékeny.

Zéró kamatok

Az állam akkor kezdett a hadműveletbe, amikor a piaci kamatszint zéró közelében volt, a bankok nem nagyon fizettek kamatot a betétek után. Az állam viszont szerette volna megnyerni a magyar lakosságot az állampapírok vásárlására, ezért a piacinál érdemben kedvezőbb kamatot kínált nekik, 2-3-4 százalékot – konstrukciótól függően –, gyakorlatilag jóval magasabbat, mint amennyiért a bankok ki tudták helyezni ebben az időben a forrásaikat.

Az önfinanszírozási akció végül sikeres volt, a lakosság valóban szépen vette a különböző kincstárjegyeket, lakossági államkötvényeket, változó kamatozású konstrukciókat, négy év alatt megnégyszereződött a lakossági állampapírok mennyisége, és 2018 közepére 7355 milliárd forintra duzzadt az állomány.

A bankok is jól jártak

Igen ám, de az ÁKK olyan vonzó paraméterrendszert hozott létre, hogy a bankok elkezdték keresni azokat a módszereket, hogy ők is részesüljenek a kedvezőre árazott konstrukcióból.

Kérdéseinkkel megkerestük a nyolc vezető lakossági bankot és az ÁKK-t is, írásban inkább csak szűkszavú, sokszor hárító válaszokat kaptunk, így a történetet inkább háttérbeszélgetések alapján dolgoztuk fel. Sok bankárral beszéltünk, és ők teljesen eltérően ítélték meg a saját szerepüket.

• Az, aki nyakig benne volt a bizniszben, azt magyarázta, hogy az állam versenyt támasztott a bankok betétgyűjtésének, erre reagálni kellett, és ami nem tilos, azt miért ne lehetne megtenni?

• Aki pedig szándékoltan kimaradt ebből az üzletből, azzal érvelt, hogy a bankok és az ÁKK partnerek, nem ellenségek, ő megértette az ÁKK és az MNB céljait, és nem próbált meg bátor innovációval nyerészkedni a lakossági állampapíron.

Mindenesetre végül nagy hadakozás lett, az állam megpróbálta elkergetni a bankokat a piacról, de ők azért elég rafináltak voltak.

A termék

Az állam a magas kamatot kínáló lakossági állampapírokat bankok közvetítésével adta el magánszemélyeknek, alapítványoknak és önkormányzatoknak. A bankok ugyan közvetlenül nem vehettek maguknak lakossági állampapírt, de közvetve igen. A bankoknak ugyanis a szerződéses kötelezettségeik szerint másodpiaci árjegyzést is kellett kínálni az ügyfeleiknek.

Így az ügyfelek a lakossági állampapírok lejárata előtt is visszaadhatták a papírjaikat, amennyiben a pénzükre szükségük volt a lejárat előtt. Ha a bank megint eladta volna ezeket a visszavett papírokat, arra már nem kapott volna jutalékot, de nem is akarta értékesíteni, hiszen így nála ketyegett a piacinál magasabb, 2,5 százalékos kamat.

Nézzünk meg pár trükköt számokkal is. Emlékeztetőül: az egyéves piaci kamat 0,5 százalék körül volt, vagyis a bankok ilyen betéti kamatot fizettek, a mindenki számára megvehető diszkontkincstárjegyek is ennyit tejeltek, viszont az állam 2,5 százalékot fizetett a lakossági papírok után.

Egyes számú trükk: vedd meg, add el!

Tételezzük fel, hogy a bank maga is örülne, ha lenne 2,5 százalékot fizető papírja. Ezért megkér egy „baráti” magánszemélyt, vagy egy „baráti” alapítványt, hogy a bank hiteléből vásároljon ilyen állampapírokat. Majd miután az illető megvette a papírokat, adja el a banknak, hiszen a másodpiacon a bank már vehet lakossági állampapírt. A baráti közreműködő ezek után visszafizeti a bank hitelét, az egész ügyletért valami pénzt megtart, a bank viszont nagyon jól jár.

• Egyrészt 1 százalékos jutalékot is kapott az állampapírok különös értékesítéséért.
• Másrészt a futamidő alatt az ő könyveiben ketyegett a 2,5 százalékos kamat.
• Összességében tehát a példánkban használt egyéves papíron 3,5 százalékos hozamot realizált, pedig a piacon csak 0,5 százalék volt a kockázatmentes hozam.

A bankok szerint ez a fenti gyakorlat nem volt tömeges, de azért sokan hallottak arról, hogy egyesek kifejezetten pénzszerzési céllal hoztak létre olyan alapítványokat, amelyek jegyezhettek az állampapírokból, majd azt eladták a banknak.

Kettes számú trükk: a lombardhitel

A következő módszerrel leginkább a leggazdagabb banki ügyfelek jártak jól. Ha egy jó adósnak a bankja 1 százalékon ad kölcsönt, de ő abból 2,5 százalékos biztos hozamot tud elérni, annyi hitelt érdemes felvenni, amennyi csak a csövön kifér. A hiteleknek azért van némi önerőszükséglete, de a bankok és a privátbanki ügyfelek kitaláltak egy remek módszert a nagy kaszálásra.

A gazdag privátbanki ügyfél vett 100 millió forintért piaci kamat felett fizető lakossági állampapírt. Ez eleve nem volt rossz befektetés, de ha a megvásárolt állampapírokat odaadta a banknak hitelfedezetként, akkor erre a kiváló fedezetre (az állampapír nem kockázatos) kapott akár 80 százaléknyi (80 millió forintnyi) lombardhitelt. Ebből a hitelből is állampapírt vett. A hitel kamata csak 1-1,5 százalék volt, az ügyfél 2,5 százalékos kamatozású állampapírt vett, amit akár újabb hitel fedezeteként is odaadhatott. Nem folytatjuk,

A bank pedig jó adósnak, jó fedezettel nyújthatott hitelt és még minden állampapír-eladás után jutalékot is kapott.

Ez az igazi pénzügyi perpetuum mobile. A bank is, és az ügyfél is kockázatmentesen keresett a piacinál magasabb kamatot. Minél mohóbb volt valaki annál többször megtehette, hogy a frissen megvásárolt állampapírokat hitel fedezetéül adta, és abból is papírt vett.

Az ÁKK megelégelte

A bankhitel kamata alacsonyabb volt, mint az állampapír hozama, a bank is jól járt, a csókos ügyfél is jól járt. Az állam ugyan nem járt annyira jól, de mivel ő maga alakította ki a saját feltételrendszerét, végül is tudatosan vállalta ezt a költséget az önfinanszírozás célja miatt. Ám egy idő után, 2017 elején elszakadt valami, az ÁKK elkezdte megelégelni ezeket a mechanizmusokat. Talán azért, mert

• rájött, hogy amennyiben a lakossági papírok tömegesen vannak a bankoknál, ráadásul olykor külföldi bankoknál, akkor megint kialakul a koncentrált adósságkitettség;

• esetleg a politikát zavarta, hogy az ÁKK milyen sok jutalékot fizet a bankoknak;

• vagy visszajutott hozzá, hogy a fél piac arról beszél, hogy milyen trükkökkel nyerészkednek az ügyesebbek a magyar adósságkonverzión.

Innentől, gyakorlatilag az elmúlt másfél évben az ÁKK mindent megtett azért, hogy a pénzcsapokat elzárja.

1. Az ÁKK bejelentette, hogy az önfinanszírozási terv sikeres volt, a lakossági állampapírok állománya már elérte a kívánatos szintet. Csökkentette a bankoknak fizetett jutalékokat, a korábbi 1 százalékok helyett még a hosszabb papíroknál is legfeljebb 0,8 százalékot fizet, a rövidebb papíroknál még jobban levitte a banki jutalékokat.
2. Határozottan megkérte a bankokat, hogy hagyjanak fel a lombardhitelezéssel, majd erre egy formális szabályt is hozott, a bankok ügyfélkörében található lakossági állampapír-állomány legfeljebb 10 százalékát fogadhatták be a bankok hitelfedezetként.
3. Az alapítványokat, önkormányzatokat vagy teljesen kitiltotta az aukciókról, vagy ahová még jelentkezhettek, ott nem fogadta el az ő vásárlási szándékaikat.
4. A banki forgalmazóknak leveleket írt az ÁKK, amelyben azt kérte, hogy a bankok „önként és dalolva” építsék le a saját számlás állományaikat. Egyes bankok jelezték számunkra, hogy korábban éppen az ÁKK nem adott lehetőséget arra, hogy a bankok visszaadják az ÁKK-nak a náluk landoló lakossági állampapírokat.
5. Volt némi ellenállás, egyes bankok nem fogadtak szót maguktól, ahol az ÁKK vonakodást tapasztalt, ott a treasury-vezetőkkel négyszemközt is elbeszélgettek az ÁKK-ban.

Egyes bankok korábban 50-100-200 milliárd forintos állományt is felépítettek lakossági állampapírokból, most ezt elkezdték leépíteni. A banki vezetők szerint az ÁKK kéréseinek ugyanis illik eleget tenni, hiszen senki nem akarja a jó kapcsolatokat kockáztatni. Az például mindenkinek nagy üzletvesztés lenne, ha kiesne az állampapírok elsődleges forgalmazói köréből. De a bankok nem azért vannak tele okos pénzügyesekkel, hogy ne találjanak ki továbbra is jó megoldásokat.

Hármas számú trükk: a háromlépcsős ügylet

Ahogy az egyik bankár mesélte, üzleti elképzeléseket azért mindig lehet arra építeni, ha olcsóbb a hitel, mint a vele elérhető biztos hozam. Hallgassuk őt:

Adott egy neves vállalati ügyfelem, akinek örömmel nyújtok akár 6 milliárd forint forgóeszközhitelt is, amiért 1 százalékos kamatot kérek. A vállalkozás kölcsönadja ezt a pénzt a saját magánszemély tulajdonosának, 1,5 százalékos kamaton. Végül a magánszemély vállalkozó már megveheti a lakossági állampapírt 2,5 százalékos kamaton.”

Minden feltétel teljesült, nem kerültek be a papírok a banki könyvekbe, a bank nem lombardhitelt nyújtott, mert az ügylet három lába eltünteti a valós szándékot.

Közben mindenki jól járt és senki, semmilyen kockázatot nem futott, de mind a bank (ne feledjük, ő ha kisebb jutalékot is kap már, de azért kap), mind a vállalkozás, mind a vállalkozást birtokló magánszemély zsebre vágott pár tízmilliót.

Ki fizeti a révészt?

Magyarország feltalálta a pénzcsinálási perpetuum mobilét? Vagy azért van valami bökkenő ebben a sok nagy nyereségben? Van bizony, mégpedig az, hogy

Csak ki állítja le a rendszert? Amíg van olyan befektetés, ami garantáltan 2,5 százalékot hoz, és van olyan ügyfél, aki 1-1,5 százalékon tud hitelt felvenni, addig valamiképpen találkozni fog a hitel és a befektetés, és innen már tényleg csak a képzelet szab határokat annak, hogy mennyi pénzt keressenek a szerencsések.

A bulinak akkor lesz vége, ha a lakossági állampapírok kamata már nem haladja meg a piaci kamatokat. De egyelőre ez nem látszik, sőt, a nyáron 50 ponttal éppen kamatot is emelt az ÁKK a példánkban használt 1MÁP esetében. Ha rápillantunk a friss adatokra, ma Magyarországon az egyéves 1MÁP 2,5 százalékot fizet, míg az egyéves piaci referenciahozam, a D190731 diszkontkincstárjegy hozama 0,52 százalék. A különbség majdnem 200 bázispont.

Borítókép: Máthé Zoltán / MTI.