Tonnaszám égetik a saját ruháikat a divatcégek. De miért?
További Gazdaság cikkek
- Orbán Viktor először tárgyalt a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara új elnökével
- Parragh Lászlót újabb fontos pozícióból váltották le
- Hamarosan érkezik a levél, új lehetőség nyílik a lakásvásárlásra
- Így segítenek kiutat találni a bankok a hitellabirintusból, de vigyázat: nem önzetlenül teszik
- Magyar műholdakat bocsátanak fel az űrbe, és ez csak a kezdet
Szeptember elején bejárta a világsajtót, hogy a Burberry luxusruhamárka bejelentette, nem égeti el többet az el nem adott termékeit. „Miért, eddig elégette?” – kérdezték erre olvasók ezrei, akik nem ismerték a ruhaiparnak ezt a sötét, kicsinek egyáltalán nem mondható titkát.
Pedig az el nem adott ruhák, cipők, táskák, órák elégetése, módszeres széttépkedése vagy egyszerű elásása annyira hétköznapi része a globális divatiparnak, hogy külön kis iparágak épültek ki ennek a perverz igénynek a kiszolgálására.
De miért égetik el sorra a saját termékeiket a divatcégek az olyan luxusmárkáktól kezdve, mint a Burberry, a Louis Vuitton vagy a Michael Kors, az olyan cégekig, mint a Nike vagy a H&M?
Első ránézésre ez a viselkedés teljesen abszurd, hiszen miért tenné tönkre egy cég azt, amit megtermelt? Pedig nem is kis mennyiségben teszik ezt.
A saját kis botrányát kirobbantó jelentésében a Burberry azt írta, hogy 2017-ben több mint 36 millió dollár, vagyis mai árfolyamon csaknem 10 milliárd forint értékben semmisítette meg a saját áruját, a H&M pedig 2013 óta 60 tonna ruhát égetett el vagy semmisített meg egyéb módon.
De nemcsak a ruhák pusztulnak, az el nem adott ékszerek és órák is a szemétdombon végzik: a Cartier, Piaget és Baume & Mercier márkákat tulajdonló Richemont cég nemrég beismerte, hogy az elmúlt két évben 563 millió dollár értékben semmisített meg órákat és ékszereket.
Az amerikai Vox hírmagyarázó portál szeretett volna utána járni, hogy mi a magyarázat a pusztításra, ezért megkérdezték erről Timo Rissanent, a New York-i Parsons School of Design divatipar és fenntarthatóság kapcsolatát kutató professzorát. Rissanen szerint
a tömeges árupusztításra több magyarázat is van, a luxusmárkák és a fast fashion cégek más-más okokból égetik el a készleteiket.
Inkább az újat vedd
A fast fashion cégek, mint a H&M leginkább azért pusztítják el az el nem adott dolgokat, hogy minél hamarabb kijöhessenek az új kollekciókkal, és a vásárlóknak véletlenül se jusson eszébe nem a legújabb termékeket megvásárolni.
A divatipar az ilyen olcsó termékeket áruló láncok elterjedésével borzasztóan felgyorsult: míg régebben leginkább évszakonként jött ki új kollekció a boltokban, ennél most már sokkal gyorsabban cserélik a termékeiket a ruhaláncok. Ezzel együtt az is megváltozott, hogy az emberek mennyi ruhát vásárolnak: pár éve még évente átlagosan húsz ruhadarabot vásároltak az emberek az USA-ban, ez mára megközelíti az évi hetvenet. Éppen ezért a cégek abban érdekeltek, hogy minél gyorsabban kisöpörjék az üzleteket, és hozzák a következő kollekciót.
És miért kell ehhez elégetni a régi cuccokat? Egyrészt azért, mert annyi ruhát gyártanak ezek a cégek, hogy nincs nagyon hová rakni, és mivel eladni már nem akarják, ezért nekik jobb, ha inkább megsemmisítik.
Elméletileg ugyan újra lehetne hasznosítani a ruhákat, de a sok kevert alapanyag miatt ez elég nehézkes, egy vegyes poliészter-gyapot ruhát sokkal nehezebb újrahasznosítani, mint ami csak az egyikből van vagy csak a másikból. A gombokat, cipzárokat, egyéb kiegészítőket leszedegetni nagyon babramunka, ennél egyszerűbb és olcsóbb egyben elégetni vagy bezúzni a ruhákat.
Olcsóbban eladni nem nagyon lehet ezeket a termékeket, hiszen alapból nagyon olcsók. Adományként rá lehetne önteni a harmadik világra, ahogy ezt sokáig tette is sok cég, mára azonban a fejlődő országoknak is elegük lett az ilyen cuccokból. Például Kenya és Uganda egyenesen megtiltotta a second hand ruhák importját, mert ez teljesen ellehetetlenítette a helyi ruhaipart.
Így marad exkluzív
A luxusmárkák nem annyira a polctisztítás miatt pusztítják a méregdrága cuccaikat, hanem azért, hogy megőrizhessék azok exkluzivitását, és hogy más ne adhassa el olcsóbban, ezzel csökkentve a termékek értékét. Pontosabban azt az értékét, amit a reklámkampányok és a márkák körüli puccparádé ad a termékeknek, egy egyszerű szép ruhadarabból igazi luxusterméket kreálnak.
Az áruk gyártási költsége nem túl magas, Rissanen szerint egy 1200 dolláros Chanel ruhát nagyjából 100 dollárból ki lehet hozni, a többi marketing. Éppen ezért a divatcégek nem is nagyon égetik a pénzüket a ruhákkal együtt, mert csak a fizikai termék semmisül meg, ezzel viszont megóvják a sokkal nagyobb szellemi befektetést.
Ruhából energia
Konkrétan mi történik a fölösleges ruhával? Egy részüket erőművekben égetik el, hogy ráfoghassák, hogy energiaként hasznosítják újra a ruhákat.
Egy svéd szénerőmű például szép lassan szinte teljes egészében arra akar átállni, hogy szén helyett H&M ruhákkal generáljon energiát,
ezzel „zöldítve” a működést (hiszen már nem csúnya fosszilis üzemanyagot pöfékelnek). Csakhogy ez a zöldítés csak félig-meddig igaz: a ruhák ma már 60 százalékban poliészterből, vagyis műanyagból készülnek, ami szintén olajból van, így ezeket elégetni nem sokkal kevésbé környezetkárosító, mint a szénégetés. Ráadásul a ruhagyártásban rengeteg olyan vegyszert használnak, ami füstként árt az atmoszférának. Emellett pedig nem igazán mondható zöldnek az, hogy rengeteg energiabefektetéssel és környezetszennyezéssel előállítunk valamit,hogy aztán elégessük. A divatipar az egyik legszennyezőbb iparág a világon.
Megvarrják, majd ugyanazok szétvágják
Ami nem ég el, azt módszeresen szétszabdalják és kidobják ugyanazokon a helyeken, ahol elő is állítják a termékeket. Például Indiában, ahol egy ilyen üzemről egy kis dokumentumfilm is készült. Ebben látható, hogy indiai asszonyok hogyan vagdossák a ruhákat körfűrészekre emlékeztető eszközökkel vagy tépkedik kézzel, miközben azon gondolkodnak, hogy az európaiak miért is dobják ki ez a sok jó ruhát. Az egyik nagyon elkeserítő megfejtés szerint, amivel az egyik ruhadaraboló előállt,
az lehet az ok, hogy Európában olyan drága a víz, hogy nem éri meg kimosni a ruhát, ezért pár hordás után inkább kidobják őket.
A valóságban viszont a ruhák nagy részét, amit Indiában tönkretesznek, soha nem hordta senki.
Persze lehetne mást is kezdeni ezekkel a ruhákkal, de környezetvédők szerint leginkább az egész ruhaipari termelési láncot át kellene szabni úgy, hogy ne keletkezzen ennyi eladatlan áru. Rissanen is azt mondta a Voxnak, itt az ideje, hogy az egész iparág átbeszélje, milyen értékeket is képvisel. és hogyan tudna felelősebben működni. Erre szerinte el is jön a lehetőség, mert a Burberry példáját más márkák is követhetik, ha elég nagy a közfelháborodás. Addig is, Rissanen szerint aki bűntudat nélkül szeretne öltözködni, az vásároljon second hand ruhát.
Borítókép: Burberry-üzlet a londoni Reegent Streeten. Fotó: Henry Nicholls / Reuters.