Nóra, Lili
19 °C
34 °C
Index - In English In English Eng

Nem érdekel a bolygó, veszek egy autót

ejszakai  2020 06 13 0591-1.png
2020.06.24. 06:58 Módosítva: 2020.06.24. 07:17

Már negyedik órája vártam a fél tizenegyes vonatot Nagyatádon, bejártam a temetőt, két étteremben is megpróbáltam ebédelni, de mindkettőben egy órát kellett volna várni, ugyanis aznap pont ballagás volt. Ekkor azt tettem, amit bármelyik józanul gondolkodó ember tett volna a helyemben: bementem a kocsmába.

Nem hétköznapi várakozás volt ez, mint amikor ücsörögni kényszerül az ember egy dohányboltos kapucsínó fölött, mert valami szaggatott robothang bemondta, hogy a Balatonhogyishívjákon, Balatontudjaafenén át közlekedő S-kitudjahányas személyvonat előreláthatólag százhúsz percet késik. Nem, az én helyzetem nem ilyen egyszerű.

Elhatároztam, hogy részt veszek a vonatra várakozás ultramaratonján,

és megvárom a 22:30-as Nagyatád-Somogyszob járatot, az egyetlen vonatot, ami minden 24 órában megáll a településen. 

Nem érdekel, megverek mindenkit, elegem van

– riaszt fel a merengésemből egy kocsmába betérő helyi. Felteszem, ő nem a vonat miatt volt dühös, de féltem megkérdezni, hogy mi generált ennyi haragot benne. A többi vendég sem firtatta, hogy miből van elege a felbőszült nagyatádinak, egy férfi is csak kicsit lebiggyesztette az ajkát, és kifújt egy rövidet, azaz a „hát igen, így megy ez, nincs mit csinálni, ilyen az élet” egyezményes jelét adta.

De mi ez az egész, hogy Nagyatádon csak naponta egyszer áll meg a vasút?

Ez nem az a település ugyanis, ahol látszólag megtűrnének bármiféle bohóckodást. Például elszórtan a városban alumíniumpóznákon apró táblák állnak, és rajtuk piktogram jelzi, hogy tilos a dohányzás. Először nem értettem, hogy mi az oka annak, hogy látszólag véletlenszerű pontokon nem szabad Nagyatádon rágyújtani, aztán rájöttem, hogy bár az iskolának nincs kerítése, de a helyiek megalkuvásmentes pontossággal mégis kimérték azt a zónát, ahol a törvény bötűje szerint tilos a dohányzás.

A fű mindenhol milliméterre pontosan le van vágva, sehol egy kósza gaz, az egyetlen falfirka, amit láttam, pedig egy „Tumblr Girl” felirat volt gyöngybetűkkel az állomás falán. De hiába az atádiak minden igyekezete, hogy mintaszerű település legyenek, a sors, illetve az illetékes minisztérium, mégis megtréfálta őket azzal, hogy a rendszeres vasúti közlekedést a járványra hivatkozva pótlóbuszra cserélték, és csak egy árva vonatot hagytak meg, ráadásul azt is egy meglehetősen funky időpontban.

Persze nem csak Nagyatádot érte el az Innovációs és Technológiai Minisztérium kaszája, sőt, ha igazán őszinték akarunk lenni, az összes közül talán ez a legjelentéktelenebb vonal, ahol járatot ritkítottak, alig pár kilométer, itt aztán tényleg nem oszt nem szoroz, hogy busszal vagy vonattal megy az ember.

Mégis, mint a részeg borbély, meghagytak egy kósza tincset, azt a fránya 22:30-ast, hogy gúnyolódjon a településen.

Most ott van minden, a bakterház, a bakter kerékpárja, a bakter dagi keverék kutyája, no meg a maga a bakter, és együtt várják az esti vonatot Somogyszobról. Felkeltette a kíváncsiságomat ez az árva 22:30-as nagyatádi vonat, az egészben van valami feszültség, valami eszkatologikus, szóval 

elhatároztam, hogy megnézem magamnak ezt a kósza éjjeli járatot.

Gondoltam, úgy lesz a legautentikusabb, ha vonattal megyek, amúgy is ha csak tehetem, mindig a kötöttpályás közlekedést választom, legyen az villamos, HÉV, metró, vonat, fogaskerekű, pedig nem vagyok vonatfanatikus, nem ismerem a nyomtávokat, nem tudok meglepő tényeket a monarchia vasúti közlekedésről, de valahogy sokkal kényelmesebbnek találom, nem lesz rajta tengeribeteg az ember, fel lehet állni, és jellemzően a vasút közvetlenül keresztülvág a tájon, sokkal jobban lehet róla nézelődni, mint az autópályáról. A vonat ablakától jellemzően alig pár méterre már kezdődnek a kukorica- és búzatáblák. Mindig nagyon megnyugtatónak találtam a fasorokkal tagolt mezőgazdasági területek látványát, a nyári tájat traktorral, kombájnnal, no meg a gólyákat, ölyveket, vércséket, stb.

Lelkesen léptem ki a házból 5:50-kor az indulás napján,

azonban már a nulladik ponton majdnem elvéreztem, ugyanis nem volt nálam maszk.

Végül egy szúrós gyapjúpulóvert kötöttem az arcom elé, hogy egyáltalán a villamosra felszállhassak. Három perc után izzadtam, viszkettem, fulladtam. Egy nálam merészebb néni levette a maszkját, de a villamosvezető résen volt, és rögtön benyomta az automata figyelmeztető üzenetet, mire a rendbontó is észhez tért.

A délinél van egy éjjeli-nappali, ez volt a néhai lakótársammal, legjobb cimborámmal, a törzshelyünk egyetemistaként, naponta legalább háromszor megjártuk minden látszólagos indok nélkül, vizsgaidőszakban talán többször is. 

most sem hagyott cserben, potom 2500 forintért sikerült vennem maszkot. Sőt, egyből tizet.

A tízes csomag sebészi maszkkal a kezemben megmagyarázhatatlan magabiztosság fogott el, elképzeltem, ahogy egy szomorú öreg bácsi, vagy egy bajba jutott hajadon maszk híján nem tud felszállni a vonatra, én pedig, mint Ryan Gosling a Drive-ban, sokatmondó tekintettel, de némán odalépek, és átnyújtok nekik egyet. Azonban csak én voltam ilyen fogalmatan, hogy maszk nélkül indultam el, a teljes út alatt senki sem szorult a segítségemre.

Röpke öt és fél órával és két közlekedési eszközzel később meg is érkeztem a napsütötte Nagyatádra, a vonatra várakozás Mekkájába.

Ez óránként olyan 40 km/órás átlagsebességet jelent az egész útra levetítve, ha azt vesszük alapul, hogy közúton 220 kilométerre van Nagyatád. Hozzá kell tenni, hogy személyvonattal mentem, IC-vel 40 perccel gyorsabb lett volna az Elvira szerint, viszont a Keleti olyan 20 perccel messzebb is van tőlem. De nem siettem, az a veszély nem fenyegetett, hogy lemaradok utazásom céljáról, a 22:30-as vonatról. Végül délben értem Nagyatádra, volt még 10 órám a vonatig. 

Az utazás eseménytelenül telt. A dombóvári személyvonat a laikus szemnek ugyanolyan, mint a váci, csak ezen nincs áram tölteni a telefont, szóval maradt az ablakból mozizás. Jó, néha egy kis Facebook is becsúszott, meg egy ponton annyira elérzékenyültem a táj szépségtől, hogy elolvastam az ír függetlenség mártírjának, Patrick Pearse-nek az Utazó című versét. Hevenyészett fordításban:

A világ szépsége szomorúvá tett,

ez a szépség egyszer odalesz.

Olykor nagy öröm rázta meg a szívemet,

mikor mókust láttam ugrani a fán,

vagy piros katicát a szárakon,

vagy kisnyulakat az esti mezőn

a lemenő nap sugaránál,

vagy zöld lankákat, hol árnyak futnak,

csöndes dombokat, hol hegyi emberek szórták ki a magot,

s aratnak nemsoká – közel a mennyek kapuja –,

vagy mezítlábas gyermekeket apálykor

a homokban, vagy Connacht városkáiban

az utcán játszadozva,

fiatalságot láttam és boldogságot.

Majd így szólt hozzám a szívem:

ezek mind elmúlnak majd,

elmúlnak, átalakulnak, meghalnak, és örökre odalesznek,

legyenek bármilyen zölden ragyogóak, fiatalok s boldogok.

És tovább indultam,

tele bánattal.

Az is segített elmerülni a melankóliában, hogy a helyközi közlekedésen az emberek állandóan az egészségügyi beavatkozásokról beszélnek. Három telefonbeszélgetést hallgattam végig, mindegyikben arról volt szó, hogy a főorvos úr, meg az osztály, levágta, felnyitotta, kivezette, megbénult, félrediagnosztizálta, nagyon szenved, rosszabbul van. (Legalább az út végén engem egy csinos kis üdülőváros várt, és nem egy brit kivégzőosztag, mint Pearset.)

Kapcsoljátok már ki ezt a fost, nehogy már a faszom gázszerelő FC-t kelljen nézni, az Orbán csapatát!

– riasztott fel az ábrándozásomból egy helyi, ugyanis miközben én a kocsmában a söröm fölött az odautamon merengtem, a tévében véget ért a Fradi-Kisvárda (1-0), és a Puskás Akadémia lépett a gyepre a DVSC ellen.

Visszasétáltam inkább a nagyatádi pályaudvarra, gondoltam, a mélyebb átélés jegyében még egy kicsit elidőzöm ott. Kockás csempe, bádogkagylós falikút, az állomás mögött a bakterház udvarán viaszosvászonnal letakart asztalka, rajta öngyújtó és egy West cigarettát hirdető hamutál. Bent az állomáson megcsörrent a telefon.

Hosszan csöngött. Gyönyörű nap volt. A bakter kutyája a falnál szunyókált, és amikor felverte a fényképező zaja, odajött egy kicsit barátkozni a kerítéshez. Ekkor vettem észre, hogy két helyi középiskolás valószínűleg már percek óta azt figyeli, hogy az állomást nézegetem, meg hogy a kutyával spanolok, erre kicsit zavarba jöttem és eloldalogtam. Amúgy a városban mindenki megértő sajnálattal nézett rám, mint valami jóindulatú őrültre, ahogy le-föl járkáltam az utcákon, meg az állomást kerülgettem.

Az sem javított a helyzeten, ha elmondtam, miért jöttem, akkor már csak úgy néztek rám, mint egy sima őrültre.

Azt a pár helyit, akikkel sikerült beszélnem a vonatról, úgy tűnt, nem izgatja túlságosan, hogy naponta egyetlen járat maradt, 

többen azt mondták, ha tehetik, már régóta inkább kocsival vagy távolsági busszal járnak, mert a vonat amúgy is megbízhatatlan és lassú.

Csak azt furcsállta mindenki, hogy miért tartják fönn azért az egy szem járatért a busz mellett párhuzamosan a teljes vasúti infrastruktúrát. Úgy tűnik amúgy, nem hozta meg az emberek kedvét a vonatozáshoz az sem, hogy megszüntették a rendszeres vasúti járatot, pedig az ITM a járatritkításról szóló hivatalos közleményében az áll, hogy:

A kormányzat stratégiai-szakpolitikai céljai változatlanok: a társadalom közlekedési igényeinek kielégítése, a közösségi közlekedés versenyképességének növelése az egyéni gépkocsizással szemben, elsősorban a környezetkímélő, biztonságos vasút térnyerésének támogatásával.

A nagyatádiak beszámolóiból az szűrődött le, hogy a közszolgáltatásokba vetett bizalom megőrzésének ez a meglehetősen unortodox módja egyébként is megkésett, mert

aki csak megtehette, már rég lemondott a vasútról.

Amikor a kocsmába visszatérve egy kisunikum és egy újabb sör mellett próbáltam arra terelni a szót, hogy milyen jó is kirándulni menni vonattal, meg előadtam a kis monológomat a búzakalászos tájról, meg a gólyákról, ismét csak aggódó pillantásokat kaptam, és 

biztos vagyok benne, hogy amikor elmentem vécére, volt olyan is, aki a mutatóujjával a halántékánál körözve jelezte, hogy a fővárosi gyerekkel valami nem oké.

Lassan teltek az órák, és én kezdtem kicsit becsípni. Először előjött a politika, aztán a régi szép idők, végül a szerelemre került a sor. 

Ültem a kocsmában, vártam a vonatot.

Arról magyaráztam egyre hevültebben, hogy egyszer randevúztam egy nagyon gazdag magyar-kínai lánnyal, aki BMW-vel jött értem, majd a második randin közölte, hogy nem lehet közöttünk semmi komoly, ugyanis a szülei sohasem adnák áldásukat rá, hogy szegény férje legyen.

Világ életemben a tömegközlekedés harcos védelmezője voltam, bár 18 éves korom óta van jogosítványom, de mióta külön költöztem, nem vezetek, nem vágyom saját autóra, és felhevülten prédikálok a közösségi közlekedés mellett.

Mégis eszembe jutott ott a kocsmában ülve, ahogy begördült az albérletem elé a fekete BMW, beültem, szólt a zene, és hasítottunk a városon át éjfélkor, a lány nem viccelt, keményen húzatta az autónak, index nélkül szlalomozott a sávok között.

Mielőtt használhatatlanra ittam volna magam, inkább otthagytam a kocsmát, gondoltam, vacsorázok valamit, meg lezuhanyzok, ugyanis bérelnem kellett egy ágyat, mivel 22:30-kor már nincs vonat Budapestre. Eredetileg úgy terveztem, hogy a várva várt esti vonattal átmegyek Somogyszobra és ott szállok meg, de ott nem találtam hirtelenjében szállást, maradt hát Nagyatád. Beültem az első helyre, és megrendeltem a legolcsóbb pizzát, mellé egy pohár sört, meg egy kávét. A kávé meg a pizza kicsit helyrerántott, megtisztálkodtam, és visszaindultam a pályaudvarra.

Megint üresen találtam a várót, már csillagos volt az ég, kicsit nyaraláshangulatom lett, miközben kószáltam az állomásépületben.

A zajra megjelent a pénztáros, én lüke vigyorral felé biccentettem, valószínűleg szóltak már neki a fényképezős fura fickóról, aki a várost járja, mert csak visszabiccentett, és eltűnt. Leültem kint arra a kapuszerű vas sorompó izére, amivel a használaton kívüli vágány van lezárva, és a fényképezőt próbálgattam. 

Telik az idő.

Cipőtalp alatt recsegő homok hangját hallom, valaki járkál mögöttem, úgy csinálok mintha nem venném észre, már csak 10 perc az érkezésig, nem érek rá most magyarázkodni. 

A sorompót figyelem.

Állvány híján a fényképezőt a vas sorompó-izére támasztom, úgy lapítok a sötétben, mint Kittenberger Kálmán egykor Afrikában, várom a felbukkanó vadat. Hirtelen a sorompó ereszkedni kezd, a szívem hevesen ver, a tenyerem izzad, fél szemem a síneket figyeli.

És megjön a vonat. És nem szállok fel.

Kapkodok, nyomkodom a beállításokat, egyszer beteges sárga fényben ragyog a szerelvény a képen, máskor csak sötét körvonalat rögzít a gép. Végül leeresztem a fényképezőt, és inkább próbálom magamba inni az élményt. Egyetlen utas száll föl, de a vasúti személyzet ugyanúgy végigcsinálja a teljes procedúrát. 

Így az egész inkább valamilyen ceremóniára emlékeztet, aminek már mindenki elfeledte az eredeti értelmét.

Aztán zöld fényt kap a vonat, az ajtók záródnak, és elindul.

Ennyi volt.

Egy teljes fordulatot kell tennie a Földnek, mire ismét visszatér. Kábultan nézek utána, majd gyorsan észbe kapok, és megpróbálom megörökíteni, ahogy elmegy. 

Azonban az idegességtől remeg a kezem, és táncoló lidércfényektől ölelt szellemvonatot fényképez a gép. Ennyi volt. Egyszerre volt megrendítő és antiklimatikus. 

A szállásadóm éppen kerti partit tartott, mikor visszaértem. Megbeszélhették a fura vendéget, amíg én a pályaudvaron voltam, mert az egyik asszony odajött hozzám, és megkérdezte, hogy sikerült-e lefényképeznem a vonatot. Megmutattam neki a képeket, nem igazán leplezte a csalódottságát, amikor meglátta őket, majd arról kezdett beszélni milyen gyönyörű Magyarország, és mennyire szeret a környéken kirándulni.

Ez kicsit felvidított, ismét előhozakodtam vele, hogy mennyire szívesen utazok vonattal, azonban ezt ő is elengedte a füle mellett, és azt javasolta, utazzak inkább lakókocsival, majd a magyar lakókocsis közösségről kezdett áradozni. Megígértem neki, hogy utánanézek a lakókocsis közösségnek, és lefeküdtem aludni.

Reggel a vonatpótló buszon valaki magyar nótát hallgatott a telefonján, az emberek pedig arról beszélgettek, hogy nagy vihar, jég lesz aznap. Dombóvárnál valaki törölközőkkel fedte le a Škodáját hogy be ne törje a szélvédőt a jég. 

Nagyon szép autó volt.

Kelenföld felé elkezdtem számolgatni, az elmúlt 36 órából több mint tizennégyet utazással töltöttem, ennyi idő közlekedéssel a 220 kilométer oda-vissza, valamint olyan 10 ezer forint ment el. Lehet, csak azért szeretem a vonatot, mert nem muszáj vele utaznom? Mire fél egy körül beért a vonat a Délibe, már szakadt az eső, a pályaudvar frissen felújított álmennyezetének kockái között folyt le a víz, az aluljáróban beázott a cipőm. 

Amikor megláttam a Nagyenyed utcánál vesztegelni a villamost sárgán villogó fényekkel, már tudtam.

Vártam még egy kicsit, reménykedtem, a BMW-re gondoltam, a lakókocsira gondoltam, a Škodára gondoltam. 

(Borítókép: Záborszky Ede / Index)