Túl jól élünk. Olyan jól, hogy az már veszélyes

A Föld lakóinak élelmezése összetett termelési, technológiai, logisztikai, gazdasági, olykor humanitárius feladat. Ma is minden kilencedik ember, 800 millió ember éhezik, közöttük sok gyerek. Hogy ne így legyen, ahhoz sokak összefogása szükséges, szupranacionális szervezetek, kormányok, vállalatok dolgoznak a kihíváson, de nem elhanyagolható a magánemberek felelőssége sem.

Van egy közkeletű vélekedés, miszerint a „zöld” cikkek így kezdődnek, vagyis kellemetlen olvasmányok, mert katasztrófahangulatot árasztanak. Mindig arról szólnak, hogy közeledik a vég, alapjaiban kellene megváltoztatni a jól megszokott, szeretett életvitelünket, különben nem élünk túl.

Szakítsunk most ezzel a hagyománnyal, és kezdjünk inkább egy kicsit messzebbről, és kezdjünk egy nagyon optimista bevezetővel (máris jelezzük azért, hogy ebből is lehet majd problémákra ráfordulni)!

jobb mint volt, már csak arra kell figyelni, hogy ne legyen jobb, mint amilyen hamarosan lesz. (lásd erről Hans Rosling Factfullness, vagy magyarul Tények című könyvét). Az élelmezésen belül utóbbi nagy feladat így szól: állítsunk elő sokkal több élelmiszert, de kevesebb erőforrásból és kevesebb környezeti ártalommal!

Gazdagodunk, falatozunk!

Az emberek tehát egyre gazdagabbak, tovább élnek, jobb egészségügyi ellátást kapnak, finomabb ételekhez jutnak. Itt azért gyorsan közbe kell vetni, hogy mindez összességében, azaz átlagosan lehet igaz, de nem szeretnénk az egyéni, vagy regionális tragédiákkal szemben érzéketlenek lenni, 800 millió fő, vagyis minden kilencedik embertársunk ma is éhezik.

Na, de vissza az optimista vonalhoz: az emberek ma sokkal több információt érnek el, ezzel megnőtt az esélyegyenlőség is. Thomas Watson Jr., az IBM elnöke 1958-ban azt prognosztizálta, hogy a világnak összesen öt szuperszámítógépre lesz szüksége. Ahogyan ő értette, úgy ma mindenkinek ott lapul egy a zsebében, mert egy mai okostelefon nagyobb teljesítményű.

Kevesebb a szegény, az írástudatlan, a kezeletlen, de gyógyítható betegségben szenvedő ember, még az is kijelenthető, hogy politikailag is sokkal demokratikusabb lett a világ (hagyjuk az egyedi, ellenkező tapasztalatokat!)

A hátulütők

Természetesen egy ilyen globalizált csodavilág negatívumokkal is jár.

A világ sérülékenyebb is lett, egyetlen gyorsan terjedő vírus, gonosz hekker, felelőtlen bróker, őrült politikus sokkal nagyobb bajt képes okozni, mint korábban. A nagy cél természetesen mindig az, hogy miként lehet a fejlődés vívmányait úgy élvezni, hogy eközben a negatív kísérőjelenségeket ne szenvedjük el nagymértékben?

Mivel ez a cikk alapvetően élelmiszerekről, élelmezésről szól, az egyedi kérdések valahogy így merülhetnek fel.

• Az egész világon szeretnénk tengeri herkentyűt és szusit is enni, mert az finom, de nem szeretjük a vírusokat!
• Ha már hála a fejlődésnek, mi is középosztálybeliek lettünk, akkor szeretnénk áramot használni, marhahúst, tejtermékeket fogyasztani, de nem kérünk a negatív klímahatásokból!
• Beköltöztünk a városokba, és csalogató, hogy annyi a jó étterem, mi is kérünk egzotikus kajákat, de valaki oldja meg, hogy a nagy kereskedelmi hajók, a szállítmányozás ne pusztítsa tovább a bolygónkat!

Az élelmezés nagy kihívásai

Amikor roskadoznak a nyugat-európai boltokban a polcok, amikor a magyar tejtermelők a boltok elé öntik a tejet, mert nem tudják jó áron eladni az árujukat, vagy az unió dotálja az élelmiszereket előállító francia gazdákat, csak ne termeljenek már annyit, akkor nehezebb beleképzelni magunkat a globális élelmezés fő kérdéseibe, de fogadjuk el: vannak ilyenek.

A cél nagyon egyszerű, mindenkinek jusson elég élelem. A kihívások, a nehézségek sem bonyolultak, maguktól értődőek, de azért soroljuk fel pár pontban őket:

1. Többen vagyunk, többet eszünk.
2. Új fogyasztási szokásaink alakulnak ki.
3. A globális felmelegedés miatt változik, alapvetően csökken a termőterület.
4. Az élelmiszer nem egyenletesen áll a rendelkezésünkre, konfliktusok robbannak ki miatta, illetve konfliktuszónákban nehezebb a civilek élelmezése.
5. Rengeteget élelmiszert pazarlunk el, a gyártók, a raktározók, a kereskedők és a háztartások szintjén is.
6. Szűkös a víz és a jó minőségű talaj.

10 milliárd éhes száj

A következőkben nem szeretnénk didaktikusan végigmenni az amúgy is ismert problémákon, de azért vessünk fel pár gondolatot!

A világ online népességi barométere alapján e sorok írásakor 7,8 milliárd ember él, de az adat természetesen gyorsan változik. A különböző előrejelzések mást és mást mutatnak, de az ENSZ World Population Prospects tanulmánya alapján 2050-ben már 9,7 milliárdan is lehetünk.

de ezen kijelentéshez érdemes pár adalékot is hozzátenni.

Nem mindegy, hogy az élethez szükséges kalóriákat hogyan visszük be, hogy mennyi a pazarlás (vagy azzal, hogy többet zabálunk, mint amennyit kéne, vagy azzal, hogy élelmiszert termelünk, de azt végül kidobjuk).

Ha egy helyen alapvetően az adott régiókra jellemző alapvető élelmiszerekből fogyasztanak, annak nincs akkora környezeti terhelése. Ilyen nálunk a gabona, Indiában a rizs, Írországban a burgonya, Mexikóban a kukorica, de még olyan helyek is vannak, ahol a manióka, a szójabab, egy gyökér, vagy az édesburgonya a meghatározó alapélelmiszer. Sokkal nagyobb a környezeti terhelése (energia-, vízigénye) annak a fogyasztásnak, amikor mindenki importcikkeket és marhaszeleteket fogyaszt.

A hamburger-effektus

A globális mezőgazdaság egyelőre bírja, de azért az elmúlt években rohamosan változó népességet és rohamosan változó fogyasztási szokásokat kellett kiszolgálnia. Az a kisebb probléma, ha Afrikában, Indiában és Pakisztánban és még néhány szegényebb térségben intenzív maradt a lakosság gyarapodása. Viszont az élelmiszerigények szempontjából erősebb hatás, hogy a szélesebb középosztállyal és az egyre több városi lakossal leírható Kínában, Indiában és Indonéziában meg is változnak a fogyasztási szokások.

Maradjunk továbbra is az örök negatív példánál, vagyis szegény szarvasmarháknál! Hamburger-effektusnak nevezik azt a hatást, ahogyan a gazdagodó ázsiai államok felveszik a nyugati fogyasztási szokásokat. A világszerte növekvő burgerfogyasztással az a baj, hogy az állattenyésztésnek általában is, de a marhaágazatnak különösen is nagy a vízigénye és az üvegházhatású gáz-kibocsátása.

A legnagyobb marhahús-fogyasztók, nevezetesen Uruguay, Argentína és Hongkong ma még tízszer annyi marhahúst esznek meg fejenként és évente, mint a kínaiak, de ha 1,4 milliárd kínai tovább növeli a fogyasztását, annak komoly negatív hatása lehet a vízkészleteinkre, vagy a klímára. Márpedig Kína mindenben jön fel, és végül is miért lenne egy kínai ízlése más, mint egy hongkongié? Ezek azért elgondolkodtató terhelési veszélyek.

Abban talán bízhatunk, hogy az indiaiak továbbra sem fogyasztanak majd sok marhát, de képzeljük el, hogy miközben az amerikaiak, vagy az ausztrálok fejenként megesznek egy évben 100 kiló húst, addig egy indiai, vagy bangladeshi ma még csak 4 kilót. Közelíteni fognak, ez egészen biztos.

Jé, az osztrákok mennyit esznek

Bármennyire is meglepő lehet nekünk, a magyarok ugyan valóban sokat esznek, de nincsenek a világ éllovasai között. Évente fejenként a legtöbb kalóriát, napi 3800 kilokalóriát az amerikaiak viszik be. Valószínűleg kitalálhattuk, gazdagok, ráadásul imádnak hatalmas adag pop-cornnal és egy literes kólával mozizni.

Meglepetésre az európai éllovasok, az osztrákok 3750 kilokalóriával követik őket, mi magyarok tíz százalékkal kisebb éves fogyasztással csak a 17-ik vagyunk a világon, a románok is megelőznek minket.

Ki tudja miért, de az európai államok közül Montenegróban fogyasztanak a legszerényebben az emberek."

Világszinten sok afrikai országban csak feleannyit esznek, mint a magyarok, 2000 kilokalória alatt van Eritrea, Burundi és vagy féltucatnyi szegény sivatagi állam. A legkevesebbet fogyasztó, nem afrikai állam a koldusszegény Haiti, nem véletlen, hogy amikor pár éve megemelték a cukor árát, éhséglázadás tört ki az országban (igaz volt ilyen mostanában Iránban, de még a szomszédos Szlovákia Tőketerebes nevű városkájában is.

A kínaiak és a vaj

Ahogy a kínaiak rákaptak a gyorséttermekre, úgy más termékeknél is átalakult az ízlésük és felvehettek nyugati fogyasztási szokásokat. Minden terméket nem fogunk végigvenni, de a tejtermékfogyasztás e körben nagyon fontos.

A kínaiak régen alig ettek vajat, csokit, nem ittak tejet. Aztán az elmúlt évtizedben rákaptak, természetesen még sehol sincsenek például vajfogyasztásban a bajnokokhoz (dánok, franciák, norvégok) képest, de a fogyasztásuk révén a világ vajpiaca így is felrobbant. Sorra indultak meg a brutális méretű, fagyasztókonténerekkel megpakolt tankerek Új-Zélandból, Hollandiából, Dániából a távoli ázsiai kikötőkbe, elsősorban Kínába, a vaj ára négyszeres lett.

A fejlett világban nem jellemző az áruhiány, ez sem tartott sokáig, Ma már nincs európai vajhiány, de az árak négyszeres szinten stabilizálódtak. Meglepő magyar hatás, hogy az itthoni tejes gazdák tönkremennek az alacsony tejárak miatt. Ahol ugyanis zsírosabb a tej (mert több az eső, jobb a fű), a gazdák olyan jól keresnek már a vajjal, hogy magát a sovány tejet, mint valami mellékterméket, elég olcsón tudják adni.

Természetesen a fordított hódítás is létezik, három évtizede nem voltak Budapesten ázsiai éttermek, ma minden sarkon van már kínai, de sok a thai, a japán, vagy a vietnami étterem is.

Éljen a változatosság, mert az gyönyörködtet, de a világ élelmiszer-kereskedelmének robbanása azért nyilván negatív mellékhatásokkal is jár, elég ha a tankerek szennyező üzemanyagaira gondolunk.

Az alapvető élelmiszerek visszaszorulnak

A fogyasztási szokások alapvető megváltozása mindenesetre egyszerre örömteli, de nagyon költséges és nagyon szennyező. Gondoljunk csak bele, a mi kultúránk gabonaalapú, kenyeret, pogácsát, tésztát, sütit eszünk, de még a szeszes italaink is sokszor ilyen alapanyagokból készülnek. Ez máshol is jellemző, Japánban sem csak szusi, vagy köret a rizs, hanem italok, édességek alapanyaga is.

Ennek sem túl sok nemzetközi kereskedelmi, sem energiaigénye nincsen.

Amikor azonban a világban rohamosan nő a húsfogyasztás, és minden ijesztő kór, a kergemarhakór, az afrikai sertéspestis és a madárinfluenza ellenére is a gazdagodás legfontosabb fogyasztási következménye az állati eredetű fehérjebevitel emelkedése, akkor sokkal, de sokkal nagyobb lesz a mezőgazdaság vízigénye.

A víz tényleg para

Ez sokkal tudományosabban is el lehetne magyarázni, de kevesebb víz kell a kukoricaföldek öntözéséhez, ha minden magyar kukoricát rágcsál, mintha hurkát eszünk. Ahhoz ugyanis a sertést egy életen keresztül kell etetni és itatni, és ugyanúgy kell az állati takarmányként felszolgált kukoricát is locsolni.

Érdekesség egyébként, hogy Magyarország a kukoricatermelésben a világ 15 legnagyobb termelője között van, pedig, ha belegondolunk annyira sok kukoricát nem fogyasztunk, még akkor sem, ha a majonézes kukorica saláta mellett a mindenféle feldolgozott terméket (corn flakes, popcorn, vagy a mexikói éttermekben elfogyasztott lepényeket) is számba vesszük.

A víz azonban tényleg para, mert pótolhatatlan. Ha nem lesz szenünk, vagy olajunk, akkor majd mással termelünk energiát, mással hajtjuk az autókat, de élet víz nélkül?

Ma már évi 4-5 ezer köbkilométerre nőtt a világ vízfogyasztása, ez ötszöröse (!) a 20 évvel ezelőtti értéknek, és sajnos a krónikus vízhiány már nem csak valami kilátástalan polgárháborútól sújtott elvetélt hely, Szudán, Afganisztán és Jemen sajátja, de Mexikó, sőt, akár a hipergazdag Kalifornia is érintett. Márpedig a vízfogyasztásban továbbra is a mezőgazdaság a messze legnagyobb felhasználó, bár az ipari fogyasztás és a magánfogyasztása is emelkedik.

Drágulnak az élelmiszerek?

Tegyünk most egy pillanatra egy fontos közbevetést! Láttuk a kínaiakat és a vajat! Ha egyre több az ember, ha ilyen szűkös a föld, a víz, a munkaerő, akkor a kaja biztos egyre drágább. Jól gondoljuk? Nos, nem.

A vaj inkább a kivétel, de

A mezőgazdaságban elképesztő a hozamfokozás, a gépesítés, a tervezés, a műtrágya, a génmódosítás és még ki tudja hányféle ijesztő technológia pozitív hatása. Meglepő, de igaz, a hektáronkénti kihozatal olyan gyorsan nőtt az elmúlt évtizedekben, hogy nemcsak az élelmiszer-kereslet növekedését, de még a globális felmelegedés azon hatását is ellensúlyozni tudta, hogy sok korábban mezőgazdasági termelés alá vont terület, elsivatagosodott. Érdekes adalék, hogy a szankciók miatt egyre jobban önellátásra berendezkedő, „hideg” Oroszországban a globális felmelegedés inkább segített.

Az élelmiszeripari termények mindenesetre nem nagyon drágulnak. A sztenderdizált árupiaci termények hosszú idősorai alapján az alapvető élelmiszerek, a húsok, a gyümölcsök, az élvezeti cikkek zöme nem most van a csúcspontján (egy évtizede magasabbak voltak például az árak) és a hosszú idősorok alapján sincs érdemi élelmiszeripari drágulás a világban.

A pazarlás

Ha akarom rossz hír, ha akarom jó hír, de az élelmiszerekből rengeteget elpazarlunk. Ebben a pazarlásban valójában legfeljebb az a jó hír, hogy amennyiben értelmesebben fogyasztanánk élelmiszert, akkor tényleg mindenki jól lakhatna, van tartalék a szisztémában.

Rémisztő adatok ismertek. A megtermelt kalória egynegyede (más becslésekben egyharmada) nem jut el az emberi, vagy állati szájakba. Ez évente 1,3 milliárd tonna kidobott, megromlott élelmiszert jelent.

Ha végigmegyünk a láncon, mindenhol lehet veszteség.

• A termelő, a gyártó nem tudja eladni a terményeit.
• A bolt nem jól tervezi az árukészleteket, megromlik az eladatlan áru.
• A pékség délután 5 után fél áron kiárusít, ne száradjon rá a stangli, de mi lesz azzal az áruval, ami így sem megy el?
• És persze a háztartások. Mindig legen otthon kenyér, nem olyan drága, legfeljebb kidobjuk, ahogy a spájz, a frigó, vagy a fagyasztó átfésülése is mindig elővarázsol egy zacskónyi lejárt, vagy már penészes élelmiszert.

És ez csak az el nem fogyasztott élelmiszer. Az elfogyasztott élelmiszereken belül is bőven van pazarlás. Sokkal több kalóriát fogyasztunk, mint amire szükségünk van, a 7,8 milliárd emberből legalább a negyede, de talán a harmada is túlsúlyos. A kétmilliárd kövér ember bolygója lettünk!

A bio veszélyei

Külön írást érdemelne, de a ma még roskadozó polcok láttán arra is gondolhatunk, hogy milyen trendek vannak a fejlett világ élelmezési láncaiban.

A nagy bolti kínálat, a sok megmaradt étel lehet, hogy a fiaink, unokáink jövőjét emészti fel. Lesz-e még nekik elég termőterületük? Lesz-e jó minőségű talajuk? Vagy kizsigereljük azt a műtrágyaigényes tömegtermeléssel?

Viszont, ha megnézzük a modern élelmiszeripar rendkívül szimpatikus trendjeit, a természetességet, a „házi” szeretetét, a szociális érzékenységet, a kisvállalkozások preferálását a nagyüzemekhez képest, az eredet-vizsgálatot, a farmshopokat, felmerül a kérdés, hogy

Van-e jogunk, van-e lehetőségünk elfordulni a nagyüzemi mezőgazdaságtól (az évi 100 millió tonna globális műtrágya-felhasználástól) és áttérnünk a bióra, az organic, vagy natural foodra, ha azzal a világ szegényebbik fele nem jut, vagy nem jut megfelelő áron kajához?

Tudatos fogyasztók

Egyáltalán van-e olyan, hogy „mentes”, vagy a víz és a talaj nagy rendszerében minden összeér, és a permetezésmentes háztáji sem sokkal egészségesebb, mint a brazil nagyüzemi génkezelt?

Az emberi észben és a kutatás-fejlesztésben azért lehet bízni. Az étkezésekben kezd elterjedni a hosszú távú egészségoptimalizáció célja. Nem a kampányszerű diétákról szólnak ma már a műsorok, hanem a hosszú távú egészségmegőrzésről.

Bejött a csipszadó, a cukoradó, világszerte magasak az egészségtelen termékekre (alkohol, cigaretta) kivetett adóük és már tényleg kevesebbet is fogyasztunk belőlük.

Vannak tudatos emberek, akik felkeresnek olyan boltokat, ahol nincs csomagolás, vagy lebomló a zacskó.

Igaz közben, akár tudtunk nélkül szennyezünk is az új trendekkel. Az emberek gazdagok, kinyílt a világ, lebomlottak a határok, rengeteget utazunk, nem ritkán az evés miatt. Van, aki kifejezetten egy-egy Michelin-csillagos étterem miatt kel útra, de másnál is fontos hajtóerő a jó étel. Aztán persze majd az Ermitázsról mesélünk és mutatunk fotókat, de közben az igazi pelmenyi és pirogélményért keltünk útra. A nyitottság más kultúrék iránt szimpatikus, de ez is szennyező mulatság.

A magánember felelőssége

A világot eteni kell, és sok okos ember gondolkodik kisebb, vagy nagyobb újításokon.

• A tengerben, vagyis a tengertől elvont területen végrehajtott sótűrő rizstermesztéstől,
• a műhúson keresztül,
• az úszó tehénfarmokig.

Ezek között lesznek olyanok, amelyek érdemben hozzátesznek a bolygó megetetéséhez, mások inkább csak a színes hírekbe kerülnek be, majd elfelejtjük őket.

És, bár ez valóban minden zöld cikk zárógondolata, lehet, hogy kicsi az a tégla, amit mi teszünk hozzá, de mégis minden ezen múlik, vagyis nagyon nagy az egyén felelőssége. Annak a háziasszonynak, aki szokott a konyhában sürgölődni, sokféle öröme lehet.

Az is klassz, amikor rogyásig van finomságokkal az asztal, és minden vendég áradozik, hogy igazán nem kellett volna, mekkora túlzásokba esett a vendéglátó. Ám egy család esetében az is élmény lehet, ha jó volt a tervezés, ha elfogytak a marékok, ha pont annyi kaja volt az asztalon, hogy mindenki jóllakott, senki sem maradt éhes, de nem is kellett kidobni semmit. A nagy cél az lenne, hogy globálisan is inkább ez utóbbi élményre kapjunk rá.

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)