Gigantikus szocialista üzenetet értelmeztünk Szombathelyen

A szovjet űrhősről elnevezett Gagarin úton zötyögünk a felszabadulási emlékmű felé, mely nevében ugyan a szocializmus dicsőségét hirdeti, de szellemiségét tekintve már se híre, se hamva a proletárdiadalnak. Az 1945-ös feliratot és a vörös csillagot is rég lehámozták a gigantikus betonmonstrumról. Ahogy szembefordulunk vele, nincs olyan érzésünk, mint a Buzludza-hegy tetejére álmodott, bolgár kommunista repülő csészealj vagy a magnyitogorszki integető robot-Lenin-szobor láttán, de kétségkívül uralja a teret.

A múlt század közepén Szombathelynek ezen a részén nemhogy emlékmű, de egy kósza szobor sem állt: a „szomszédban” téglagyár működött, ám a háború után szép lassan csökkent a termelés, az ipartelep bezárt, s az agyagbánya helyén ma a város „zöld szíveként” is emlegetett csónakázótó húzódik, körülötte parkkal. Egy 1942-es várostérképen a bányák melletti kis dombot Urihegyként jelölik, s a következő évtizedekben sem használják másra, mint sétára, illetve némi szánkózásra télvíz idején.

A 60-as évek végén mégis megfogant a szocialista gondolat, hogy emeljenek itt egy építményt a városban az 1945-ös felszabadulás 25. évfordulójára, a tervezéssel Heckenast János építészt és településtervezőt bízták meg, aki 1969-ben Ybl-díjat kapott. Hogy pontosan mit szeretett volna ábrázolni, arról az 1970. április 10-i Vas Népe-interjúban vallott.

A szabadság örömét, az építő munka lendületét, a felgyorsult fejlődést próbáltam formába önteni

– magyarázta az újságírónak Heckenast, majd így folytatta:

az emlékmű lebegő, vasbeton szárnyaiba mindenki mást lát bele, van, aki diadalkaput, olyan is akad, aki két kitárt kart, legtöbben pedig zászlót.

Az eredeti tervek szerint az építmény zászlót ábrázol, de ha egy pillantást vetünk rá déli irányból, ahonnan 1970. április 4-én több ezer lelkes avató tapsolt az avatáson, semmiképpen sem egy lobogó ugrik be először. De lehet, hogy mi tévedünk, és az eseményen gyújtó hangú beszédet mondó Kovács Antalnak van igaza?

Jelkép ez, a forradalmi lobogó alatt előretörő munkáshadsereg jelképe, a szabadságukat kivívott népek proletár nemzetköziségét szimbolizáló ötágú csillagos zászló. Szimbóluma a forradalmi győzelmekben gazdag huszonöt esztendőnek, jelképe az elesettségből felemelkedő, a szocializmus magaslatait ostromló embereknek

– harsogta a mikrofonba a megyei pártbizottság első titkára, majd a Vas Népe tudósítása szerint négy páncélos ágyújából belehasított a levegőbe 25 díszsortűz.

Heckenast nem aprózta el a méreteket: a felszabadulási emlékmű felépítéséhez a korabeli tudósítás szerint mintegy 450 köbméter vasbetont használtak fel, a magassága 29 méter. Ahogy 2019-es indexes cikkében Zubreczki Dávid is írja, az építményt érdemes összevetni más, ismertebb magyarországi emlékmű méretével.

Felépítését követően ellentmondást nem tűrően meghatározta a városképet, sőt a szocialista városvezetés a szombathelyi identitás részévé tette azáltal, hogy még a város címerére is felkerült.

Érdekes kérdés, hogy vajon a helyiek vágytak-e annak idején arra, hogy egy ilyen robusztus betonkolosszus uralja ezt a dombot. A kritikus hangvétellel még véletlenül sem gyanúsítható korabeli Vas Népe-cikk (1970. április 10.) is azt írja, néhány hónapnak, de lehet, hogy néhány évnek is el kell telnie, amíg a megyeszékhely lakói megszokják, szívükbe zárják az emlékművet. „Szokatlan formája, impozáns mérete, lenyűgöző tömegei egyelőre inkább a rácsodálkozást, mintsem a gyönyörködést váltják ki a helybeliekből”.

Katona Attila, Vas megye történetét kutató történész (ELTE-BDPK) egyenesen arról mesélt nekünk, értetlenség, sőt ellenállás övezte egykor az emlékmű építését.

Már akkor sem volt teljesen világos, hogy az emlékmű egy szimbólum vagy esztétikai produktum. Ha utóbbi, akkor logikusabb lett volna egy, a korszellemnek megfelelőbb, női alakot vagy katonát ábrázoló szobrot faragtatni egy szobrásszal, nem pedig egy építésszel terveztetni egy emlékművet. Mit akar kifejezni, miért nem két, hasonló típusú zászló lobog egymás mellett? Jogosnak tűnő kérdések voltak már a hetvenes években is

– sorolta. Aztán megfejtést is ad.

1965 novemberében a szombathelyi Lenin-szobor felavatásakor Komócsin Zoltán, az MSZMP Központi Bizottságának külügyi titkára arról beszélt, hogy az ilyen köztéri alkotásokkal meg lehet mutatni a nyugatról érkező turistáknak, milyen szépen épül a szocializmus Magyarországon. Vagyis a szobor s az öt évvel később felhúzott emlékmű a Központi Bizottság vezetőinek szemében akár ugyanazt az üzenetet hordozhatta: nem az esztétikai minőség a lényeg, hanem hogy kitehessük őket a kirakatba, lássa meg a világ, hogy a magyarok ilyet is tudnak.

Csillag ment, kereszt jött 

Ahogy Sóki kollégával baktatunk felfelé a dombon, s elénk tárulnak a fociultrák monstrum aljára firkált trágár üzenetei, minden eszünkbe jut, csak az nem, hogy ez hiányzik a kirakatból. A szabadidős jelleg annál inkább. Pedig igény lenne rá, ahogy körbejárjuk, fotózzuk az emlékművet, feltűnik egy pár – randevúszaga van a dolognak. A hölgy nem idevalósi, először jár erre, de láthatóan tetszik neki környék, a randi is beindul idővel. A kerékpárral érkező tizenévesek és a kutyát sétáltató, labdát rugdosó család is tovább maradna, ha nem kiégett utcai lámpasort és kietlen placcot találnának a szétmállott 1945-felirat tövében.

De már kapaszkodik fel a parkoló felől emberünk, benne bízunk, hátha jó hírekkel szolgál az emlékmű jövőjéről.

Sok szombathelyi számára ez egy romantikus randihelyszín. Nekem gyermekként a szánkópályát jelentette az Emlékmű-domb, most pedig a leginkább a közösségi szemétszedés jut eszembe róla, vagy épp a május elsejei majális és a Szent Iván-éj. Ha valaki itt megkérdezi az utca emberét, akkor biztos, hogy nem elsősorban az emlékmű s annak emlékezete lesz az, amit említ, hanem a környezetét, ami egy közösségi helyszín. Találkozunk az emlékműnél? – így hangzik a szokványos kérdés

– kezdi Horváth Soma, az Éljen Szombathely! kultúráért és városüzemeltetésért felelős alpolgármestere. Fővárosiként rögtön be is ugrik nekünk a párhuzam: buli előtt a budaiak se a Széll Kálmán térre, a metrókijárathoz beszélik meg a találkát, hanem a „Moszkvára, az óra alá”. Vagyis ahogy az alpolgármester is utal rá, nem az a fontos, hogy a köztér elnevezésével vagy az építménnyel a szovjet nagy testvér előtt tisztelegtünk, hanem hogy milyen emlékeket ébreszt bennünk a környezetében eltöltött szabadidő. Márpedig a szombathelyiek szeretnek, mindig is szerettek ide járni.

Például a 2003-as jubileumi Anima Sound System-koncertre, amelyre megtelt az Emlékmű-domb. (A zenekaralapító, tősgyökeres szombathelyi Prieger Zsolt 2019-ben körbekalauzolta a városban az Indexet, s a dombra is felkapaszkodtak, ahol nagyobb gyerekként ő is szánkóra, később színpadra pattant.) De volt, hogy a leszerelt vörös csillag helyén kereszt lógott, a vértanúhalált halt Brenner János áldozópap boldoggá avatásakor helyezték fel 2018. május 1-jén.

Az időnként orkán erejével feltámadó szélben Horváth Soma megosztja velünk a múltba veszett terveket:

Frissebb, néhány éves ötlet volt az óriáskerék, de a statikai számítások ezt is keresztülhúzták. Világnapokon, például az autizmus világnapján viszont rendre megvilágítják a felszabadulási emlékművet, sőt 2019-ben a Szent Patrik-napon a város csatlakozott a globális „zöldítési akcióhoz”, és zöld színben pompázott a monstrum.

Hogy az elmúlt 9 évben miért nem költött rá az akkori városvezetés, tőlük kell megkérdezni, az uniós, úgynevezett TOP-pályázatokból vagy a Modern Városok Programból lett volna rá lehetőség

– szúr oda egyet a volt fideszes vezetésnek az alpolgármester, de hozzáteszi, ők nem fognak ugyanebbe a folyóba lépni. A soron következő 7 éves (2021–2027) uniós költségvetési ciklusban megint lesznek városfejlesztésre költhető támogatások, és Szombathely készül is olyan tervvel, amely az emlékmű környékét fejlesztené.

Nemény András polgármester ötlete alapján körvonalazódik egy terv, mely rendezvény- és közösségi helyszínként hasznosítaná újra az emlékmű környékét. Cserélni kellene az utcabútorokat, újra kellene rakni az emlékműhöz vezető lépcsősort, rendezni az emlékművet körülölelő teret. Horváth Soma szerint magát az emlékművet is rendbe kellene szedni, ezt akár úgy is meg lehet csinálni, hogy az önkormányzat kiír egy tervpályázatot, amelyre szombathelyi vagy akár más művészek jelentkezhetnek.

Ilyenkor azért szárnyakat kap a kreativitás, pazar ötletekkel lehetne előrukkolni. Többektől hallottam azt is, hogy ha már a város címerében szerepel a kék szín, akár az emlékművön is megjelenhetne

– így Horváth Soma. 

Jól hangzik, de van rá esély, hogy neki is látnak? – szegezzük a kérdést a politikusnak. A válasz diplomatikus: ha Szombathely megkapja a városfejlesztési célra fordítható uniós támogatást, akkor a listán előkelő helyen szerepel az emlékmű és környezetének ráncba szedése.

Kissé átfagyva, ám nyugodt szívvel ülhetünk vissza a kocsiba. Az egyik legnagyobb hazai szovjet emlékmű nem kerül a Memento Parkba, van ott már így is elég felszabadulási emlékmű. Nem vész el, legfeljebb átalakul. Az animás Prieger Zsolt gondolatát kölcsönvéve: állhatna akár Szocsiban vagy Leningrádban is, de nem rossz ez itt. „Nem véletlenül került rá egy német technolemez borítójára is.”

Nem csak oda: cikkünk megjelenése után jelentkezett a magyar Plazmabeat együttes, melynek videóklipjében, és harmadik albumának CD-boritóján is ott virít az emlékmű. 

(Borítókép: Sóki Tamás / Index)