16:00, December 10.
Marokkó 0
Portugália 0
al-Tumama Stadion Negyeddöntő
20:00, December 10.
Anglia 0
Franciaország 0

Megmenteni a cigány lelkeket az első ezer napban

DSC2685
2021.08.02. 10:36
A nyomorban csak a pillanatnyi szükség számít – ezt az életszemléletet szeretné felszámolni a 300 legszegényebb magyar település felzárkóztatásával megbízott miniszteri biztos. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöki posztját is betöltő Vecsei Miklós évtizedek óta a hajléktalanok tisztességes ellátásával és a romák felzárkóztatásával foglalkozik – az íróasztal mögött és terepen is. Jelszavai a diagnózis, a jelenlét, a közösség és a minta. Sok más egyéb mellett arról faggattuk, miért probléma, ha a putriba született kisgyermek elhajol a felé dobott labda elől, hogyan hatott a Covid a mélyszegénységben élőkre, és mi történne, ha a dizájnerdrogok eltűnnének a leszakadó falvakból. Interjú.
  • A szegénység még leírható valaminek a hiányával, a mélyszegénység már nem – helyette már inkább nyomorról beszélhetünk.
  • A gyerekek sorsa már jóval az iskola előtt, életük első ezer napjában eldől.
  • A lényeg a jelenlét: azokon a településeken vannak jelen, ahol a legsúlyosabbak a problémák.
  • A kábítószer csak egy tünet, ha a drogot sikerülne száműzni, lenne helyette más.
  • Az iskolákban nem lehet megszüntetni a szegregációt a szülők akarata ellenére.
  • Átoltottság terén drámai a helyzet: a 300 legszegényebb településen nagyjából az országos átlag harmada van beoltva.
  • Pintér Sándortól minden segítséget megkapnak.

2030 az ön képzeletbeli határidőnaplójában egy kulcsfontosságú év, jól tudom?

Így van.

Legfeljebb tíz évünk maradt arra, hogy a leszakadó térségek településeit elindítsuk felfelé – így foglalható össze, amit a Magyar Kurír online kiadásának mondott tavaly. Mi történik, ha kudarcot vallunk?

Ha addig nem történik komoly változás a felzárkóztatásban, akkor tényleg nagyon nehéz lesz. A 300 legszegényebb települést a KSH adatsora alapján a kormány jelölte ki 2019-ben. Ezeken a településeken annyian laknak, mint Komárom-Esztergom megyében. Csakhogy itt kétszer annyi gyermek születik, mint ott, a nyolc általánost végzett emberek aránya negyedannyi, és még sorolhatnánk az eltéréseket. Az ország leggazdagabb és legszegényebb települése között nagyjából olyan mértékű a különbség az élet csaknem minden területén, mint egy Benelux-állam és egy szegény balkáni ország között.

Ez szétszakítja az országot, és csak azért vagyunk nyugodtak, mert a legtöbben nem ismerjük alaposan a helyzetet.

Ha az itteni gyerekeink nem érnek el minimális sikert a tanulmányaikban, a társadalmi beilleszkedésükben, akkor az nagyon sokba fog kerülni az országnak. Erre utaltam az interjúban.

Tisztázzuk az elején: mi a szegénység és a mélyszegénység közti különbség?

Szerintünk az, hogy a szegénység még leírható valami hiányával. A hatvanas években a nagyszüleink szegényen éltek, de voltak céljaik. A kiskertből kijött annyi, hogy a gyereknek vehettek új cipőt, ha a házon javítani kellett valamit, eljött az egész utca segíteni. Megvoltak az értékek, figyeltek a holnapra, és közben apró lépésekkel, de haladni is tudtak. A másik állapot nem ennek egy erősebb, mélyebb változata, hanem az élet egy teljesen más minősége. Ennek kifejezésére nem a mélyszegénységet használjuk, hanem nyomorról beszélünk. A nyomorban csak a pillanatnyi szükség számít, semmi más. Így történhet meg az, hogy egy téli éjszakán eltüzelik a bútort. Mert nem érdekes, hogy holnap hiányzik majd, és talán soha nem lesz helyette másik, csak az számít, hogy a hidegben valamivel be kell gyújtani.

2019-ben indult a 300 legszegényebb magyar település kormányzati felzárkóztatási programja, ön ennek a feladatnak a miniszterelnöki biztosa – a Máltai Szeretetszolgálat alelnökeként. Van 5 vagy 10 éves távlati cél?

Muszáj kitűznünk, magunk miatt is.

És azért, mert ez egy kormányprogram, csak úgy jön pénz, ha van mit számonkérni, nem?

Így van, ugyanakkor látni kell, hogy ezt a munkát nagyon nehéz előre tervezni. Felkészült kollégákkal érkezünk a helyszínekre, de nem tudjuk előre megmondani, hogy a településeken mi vár ránk. Kicsit olyan ez, mint amikor a mentős egy baleset helyszínére siet. Számtalan helyzetre felkészült, de amíg nem látja a sérülteket, nem tudja megmondani, hogy milyen beavatkozásra lesz szükség. Mi is ezzel küzdünk, vannak jó szakembereink, világos diagnózist tudunk felállítani, de nálunk hosszú idő eltelik, mire körül tudjuk határolni, mennyi társadalmi sebet tudunk begyógyítani, mondjuk, 5 év alatt. Hisz

a lehetőségeket ezer dolog befolyásolja, nem mindegy, van-e iskola, pap vagy lelkész a településen, átmegy-e a falun a vonat, van-e kapcsolat a mezőgazdasággal, nem beszélve arról, hogy milyen a polgármester.

Sok puzzle-darabnak kell a helyére kerülnie, hogy eredményt tudjunk elérni. Ha mégis sommázni kell a célokat, a megérkezésünk első évében el kell érni, hogy egyetlen gyermeket se tévesszünk szem elől, kísérjük az útját, lássuk a problémáit. A másik, 5–10 éves távlatban, hogy minden négyzetméter földet meg fogunk művelni. Ha nem tudjuk termőre fordítani, akkor vesztettünk. A harmadik nagy cél, hogy a lakóházak állaga, környezete nem romolhat tovább, a lakhatás minimális biztonságát meg kell teremteni.

Egyetlen gyermeket se tévesszünk szem elől, kísérjük az útját” – mondja. Korábban is többször hangsúlyozta az első 1000 nap szoros felügyeletét, miért?

Azok a gyerekek, akik telepi környezetből mennek iskolába, sok esetben eleve sajátos nevelési igényűnek számítanak. Sorsuk már jóval az iskola előtt, életük első 1000 napjában eldől. Gyakori például az, hogy a csupasz betonpadlóra nem teszik le, így nem tanul meg kellő időben mászni. Van egy kísérlet, hogy az éppen ülni tudó kisgyermek miként reagál a felé dobott labdára: elkapja, elüti vagy elhajol előle. Ez megmutatja, később hogyan reagál majd a váratlan problémákra, elhajol előlük, vagy megoldja őket. A telepeken élő kisgyermek sok esetben egyiket sem csinálja, csak ordít, és eldől, néha még azelőtt, hogy a labda eltalálja. És ugyanígy viselkedik majd felnőttként is, amikor a probléma leteríti őt: ordítani vagy ütni fog tehetetlenségében. Ezért kell ott látnunk már a legkisebbeket is, mert mire óvodások lesznek, már késő.

A diagnózis felállítása az adott településen visszatérő elem az interjúiban. Hogy néz ez ki, hogy fest az információs láncolat, kinél kezdődik, és hogyan fut végig?

A lényeg a jelenlét, ez a programunk alapja. Oda érkezünk meg a településen, ahol a legsúlyosabbak a problémák, ott alakítjuk ki a Jelenlét Pontot, minden onnan indul. Alapelv, hogy először mi integrálódunk, olyan házat veszünk, mint amilyenben a helyiek élnek, ide érkezik két kollégánk. Az épület nyitva áll, oda bárki bármilyen problémával bejöhet. Mindenekelőtt az otthon lévő anyukákkal találkozunk, általában velük indul a program, és később is ők a legerősebb támaszaink.

Az első időszak a bizalomépítésé. Nagyon fontos a védőnő támogatása, hiszen ő áll legközelebb a kisgyermekes családokhoz. Ahogy haladunk a feladatainkkal, a helyben dolgozó kollégák közvetítésével a településre tudjuk hozni a nagy karitatív szervezetek tudásait is, így érkezhetnek gazdaságfejlesztő vagy lakhatási programok például, de építkezhetünk a kapcsolatrendszerükből, támaszkodhatunk az intézményeikre, és még sorolhatnánk. Ha a munkatársaink jól teszik a dolgukat, az információcsere nagyon gyors lesz, nálunk nincsenek hosszú határidők. A programban közreműködő nagy szervezetek térségenként fogják össze a munkát, bizonyos településcsokrokban a Katolikus Karitász, máshol az Ökumenikus Segélyszervezet vagy a Református Szeretetszolgálat jelenléte erős.

Mennyibe kerül mindez?

A program automatikusan finanszírozza a jelenlét költségeit, a kisebb beavatkozásokat a helyben felállított diagnózisok alapján, egy-egy településen évi maximum 30 millió forintig. Ezenfelül lehetnek a kiemelt programok fejlesztési költségei, ezek eseti döntés nyomán, bonyolultabb úton jutnak el a megvalósításig.

A települések lakói hisznek abban, hogy jó az irány?

Az aktív jelenléten alapuló szociális munkát több mint két évtizede kezdte el a Máltai Szeretetszolgálat, a mostani program előkészítése 2011 óta tart. Balogh Zoltán még államtitkárként kért meg bennünket, hogy kezdjünk el kidolgozni egy tervet a legszegényebb járások felemelésére, majd 2015-ben azt javasoltuk, válasszunk ki két települést, Tiszabőt és Tiszaburát, s nézzük meg, hogyan érdemes nekilátni a munkának. A kormánynak tetszett, amit ott elértünk, így elindult a 2019-es program; az első két körében a települések kevésbé bíztak a projektben, most, a harmadik körben már jönnek a telefonok a polgármesterektől, hogy ők mikor kerülhetnek sorra. Bizonyos helyszíneinken, így például Tiszaburán és Tiszabőn már látszódnak az első eredmények, bár fontos leszögezni, hogy a siker mértékegysége nálunk más. Öt év után még nem engedhetjük el egyik település kezét sem.

Mit látunk a 300 kiválasztott településen, mitől haladnak a szakadék széle felé?

Háromszáz különböző helyzettel találkozunk, van, ahol fejlett településrészeket is találunk, mások egészben nyomorba süllyedtek, van, ahol objektív körülmények hátráltatják az előrelépést, máshol az elszántság vagy a tudás hiányzik hozzá. Amikor a legszegényebb járásokban dolgoztunk, akkor figyeltünk fel arra, hogy bizonyos falvak nem tudnak élni a rendelkezésre álló lehetőségekkel. Kiderült, hogy számos közös jellemzőjük van, a munkalehetőségek hiányától az alacsony iskolázottságon át a magas gyermekszámig. Az összegyűjtött szempontok alapján a KSH összesítette az adatokat, így alakult ki a 300 település listája. A kimutatás szerint

a legszegényebb magyar településen például 72 háztartás van, ebből kettőbe van hivatalosan bevezetve a víz, és húsz háztartásba legálisan az áram.

A villany persze mindenhol ég. És persze rengeteg társadalmi tünettel találkozunk, ilyen, hogy a nők 16-18 évesen szülik meg az első gyermeküket, a kismamák csaknem mindenhol dohányoznak a várandósság alatt, a települések jelentős részén több a kóbor kutya, mint a gyerek. Hosszan folytathatnánk, hogy mi látszik a településeken az érkezésünkkor. A megoldáshoz mindennek a mélyére kell néznünk. A dilemma pedig az, hogyan beszéljünk erről úgy, hogy ne a sztereotípiákat erősítsük, mert ha nincs lehetőségünk kifejteni az összefüggéseket, a felületes közlés első hallásra nagyon ijesztőnek tűnhet.

Akkor hát ijesztgessünk, hisz ez vihet a megoldás felé!

A lényeg az, hogy a probléma mélységét megértessük, és méltó választ tudjunk adni.

Például olyan településvezetőket, akik uzsorázás, sikkasztás után ültek, és ezt követően választották őket polgármesterré? Hány ilyen emberrel kellett már leülnie beszélgetni?

A polgármesterek döntő többsége kiváló partner. A nyomorúság ugyanakkor ezen a szinten is megtermi a gyümölcseit, beférkőzik az uzsora, a modern kori rabszolgaság, a végtelen kiszolgáltatottságot megjelenítő prostitúció. Vannak olyan települések, ahol a település vezetőjével történő megismerkedés után komoly fejtörést okoz már az indulás is. De ha ez a helyzet nehéz, akkor mennyire lehet nehéz az élet ezeken településeken? Az ott élők miatt kötelező, hogy csináljuk.

Ilyenkor a távolabbi székre ül le, vagy felülemelkedik a múlton a jó cél érdekében?

Teljesen más Budapesten, értelmiségi körben beszélgetni egy ilyen tárgyalásról, és más, amikor ott vagyunk a helyi irodában. Ezeken a településeken olyan helyzetekkel találkozunk, amelyek máshol nem fordulhatnának elő, mert a társadalom megakadályozná. Itt viszont valóság. Az egyik településen például húsz éve narancssárga hosszabbító segítségével lopják az áramot a vezetékről, s ezt simán látni szabad szemmel. Ezen a településen járva született az áramlopási technikát látva egy új terminus is…

…hadd találjam ki: az áramlopási monopólium.

Igen. Amikor a település polgármestere itt ült bent nálam, a Belügyminisztériumban, megkérdeztem tőle: „Polgármester úr, ez tényleg megtörténik? Segítesz ebben az embereknek?” Rám nézett, és azt mondta: „Miklós, én mindent megpróbáltam.” Elment az áramszolgáltatóhoz, de a faluban totálisan rendezetlenek a tulajdonviszonyok.

Valaki lakik egy másik ember házában, aki akkora tartozást halmozott fel, hogy kikapcsolták a villanyt. Az ügyintézéshez kellene a korábbi tulaj aláírása, valakinek ki kellene fizetni a tartozást, a polgármester itt feladta. Nekem pedig azt kell mérlegelnem, hogy a vezeték másik végén, a túlsó házban gyerekek alszanak.

Velük mi lesz, ha most bejelentem az esetet? Na ezek azok az ijesztő helyzetek, amelyek akkor kerülnek elő, ha mélyre kezdünk ásni. 30 év segítő munka után is szembesülök újdonságokkal, miközben tudom, hogy ez csak diagnózis, nem a probléma gyökere.

És a diagnózisra hogy lehet gyógyírt találni?

Leültünk az áramszolgáltatóval, és átbeszéltük a lehetőségeket. Több helyszínen is előrefizetős mérőórákat szereltünk fel, ezzel megszűnik az áramlopás, és nincs több eladósodás. És egy új modellt is bevezettünk, Tiszabőn megépítettük az első szociális naperőművet. A falu határába egyhektáros napelemparkot telepítettünk, ez annyi áramot termel, amennyi elég arra, hogy a három év alatti kisgyermekek otthonaiban a szobát telefüstölő kályhákat elektromos norvég fűtőpanelekkel kiváltsuk. Ez azért fontos, mert a kályhákban rengeteg egészségre káros anyagot, PET-palackokat, rongyokat is eltüzelnek. A naperőmű bevételeiből viszont mi megvásároljuk az áramot, és az előre fizetős órákra havonta kiadott feltöltő kódokkal kiosztjuk a családok között. Túl vagyunk az első télen, nagyon jól bevált, terjeszteni fogjuk.

Ki állja a cechet?

Egyelőre a Belügyminisztérium forrásaival dolgozik a program, a jövőben számítunk európai uniós forrásokra is.

Visszatérve az uzsorázásra: ezeket a helyi kiskirályokat ismeri a közösség, így biztosan önök is. Velük le tudnak ülni beszélgetni a segítők vagy akár ön, rá lehet venni őket, hogy változtassanak?

Legális jövedelemmel igen. Az uzsora tág fogalom, az uzsorások egy részét is rá lehet venni arra, hogy legális úton jusson jövedelemhez. Másfelől, ha az emberek jutnak nagyobb jövedelemhez, csökken a kiszolgáltatottságuk.

Persze, de itt jórészt a közfoglalkoztatásra gondolhatunk, ahol nettó 56 ezer forint a plafon, míg a szakképzett garantált bérnél 73 ezer. Ez nem fogja pótolni a kieső, irgalmatlan kamatra kért kölcsönöket.

A közfoglalkoztatás a kormány szerint és a mi felfogásunkban is átmenet. Sok tranzitprogramot kell létrehoznunk, ami átvezet a munkaerőpiacra, ugyanakkor tudjuk, hogy nem mindenki vezethető vissza, tehát a közfoglalkoztatás hosszú távon is megmarad. Nagyon komoly sikereket értünk el már az első években. A dolgozni képes férfiakat felszívta a munkaerőpiac a Covid alatt is, az építőipar nem állt le. A program lehetőségei az asszonyokban rejlenek, akik nagyon komoly eredményekre képesek. Ezt kell elhitetnünk a befektetőkkel is, hiszen

az igazi áttörést nem a szociális munka, hanem a piaci szereplők megjelenése hozza.

Az első fecskék meg is érkeztek. Friss siker, hogy a Moholy-Nagy-egyetem telephelyet nyit nálunk, ez nagyon komoly lehetőség lesz a környező falvak felemelkedésében.

Említette a nőket és a prostitúciót, amelynek gyökere ugyanott ered, mint az uzsora, és hasonlóan nehéz kiirtani. Ha egy mélyszegénységben élő nő havi 150 ezerért kiárusítja a testét, hogy várható el, hogy a kert műveléséből és a közmunkából származó pár tízezer forinttal megelégedjen?

A felnőttekkel sokkal nehezebb megértetni, hogy miért éri meg új irányt szabni az életüknek. Szeretettel próbálunk gyógyítani, de téríteni nem tudunk.

Szóval azt lehet mondani, hogy fájó szívvel, de időnként el kell fogadni, hogy akármekkora erőfeszítést is tesznek az alapítványok, missziók munkatársai, vannak, akiknek kvázi el kell engedni a kezét, és helyettük a még nem elveszett kicsikre összpontosítani?

Azért nem mondunk le a felnőttekről sem. Sok helyen a kollégáink annyira a közösség részévé válnak, hogy képesek mintát adni, és a felnőtteknél a minta követése az egyetlen esély. Ha közösen főzünk, együtt műveljük a kertet, közösen keresünk munkát, ha velük együtt fogalmazzuk meg, hogy féltjük a gyerekeket a drogtól, akkor van esély a változásra. Ezt nem lehet életminőség javító tréningeken elérni, ez csak akkor működhet, ha a kollégákat elfogadják, tekintélyük lesz, és személyes példájukkal hatni tudnak. Ehhez azonban ki kell érdemelnünk az ott élők bizalmát. Az integráció első lépése az, hogy mi integrálódunk.

Korábban azt nyilatkozta, a hazai cigányság több száz éves felzárkóztatása során a jelenlegi kormány alatt született meg először a gondolat, hogy helyszíni vizsgálatok és tapasztalatok alapján kell diagnózist felállítani, s eldönteni, mire menjen pénz. Komolyan azt mondja, hogy az elmúlt évtizedekben, a Medgyessy-kormány telepfelszámolási terveit megelőzően, a cigányság felzárkóztatására szánt Phare-támogatások utalása előtt ez nem merült fel, nem volt előzetes vizsgálat, „hatástanulmány”?

Ezeken a településeken nem feltétlenül működik az, ami máshol jó volt, nincsenek univerzális gyógymódok. Rendkívül alapos diagnózisra törekszünk, és valakinek vállalnia kell a felelősséget azért, hogy ott megváltozik az élet. Nem múlhat egy település jövője azon, hogy valakik jó pályázatot adtak be, vagy nem. Ezt jelenti a diagnózis alapján végzett munka. Ez szerintünk eddig hiányzott. Egyébként a Ferge Zsuzsa nevéhez kötődő, 2007-ben megjelent „Legyen jobb a gyermekeknek!” Nemzeti Stratégiában megfogalmazott célok alig-alig különböznek a mieinktől. A célokkal azonosulunk, még ha az eszközeink különböznek is. És Ferge Zsuzsa szavaira azóta is nagyon figyelek.

Az Inforádiónak pár hete azt mondta a 300 leginkább leszakadt településről, „választási év van, hihetetlen politikai hullámzások tudnak lenni, nagyon furcsa erők tudnak megjelenni egy-egy ilyen településen”. Milyen erőkre kell gondolni?

A nyomorúság nemcsak a hétköznapokban tesz kiszolgáltatottá, hanem az ilyen különleges alkalmakkor is. Azt képviseljük, hogy mindenért meg kell dolgozni, ezért választások előtt elhangzó ígéretek nagyon megnehezítik a munkánkat. De megtörténik, hogy egy jelölt, induljon bármilyen színekben is, 95 százalékkal győz.

Ha az egyik daganattípusnak az uzsorázást tekintjük a telepeken, a másik a drog: a szegregátumokban könnyen elérhető, olcsó a herbál vagy a kristály és a többi, bizonytalan összetételű dizájnerdrog. A civil szervezetek önkéntesei, a szociális munkások szerint az utolsó utáni órában vagyunk, a rendőri fellépés szerintük csak tüneti kezelés. Ilyen környezetben lehet egyáltalán hatékonyan küzdeni a probléma ellen?

A kábítószer valóban csak egy tünet.

Ha a drogot sikerülne száműzni, lenne helyette más, visszajönne például a tablettás bor örömforrásként.

A nagy kérdés inkább az, hogy azt a fiatal generációt, amellyel most találkozunk, tudjuk-e olyan kilátással kecsegtetni, hogy ellenálljon a kísértésnek, és válassza inkább a játékot, a sportot vagy épp a zenét. Boldogan jönnek, ha jó a csapat, megnyerő a Jelenét Pont munkatársa vagy egy pedagógus, még a lányok is jönnek focizni. Ma ott tartunk, hogy bizonyos településeken a korábbi sportoló diák tartja a labdarúgóedzést. Aki táncot, karatét választana inkább, erre is van lehetőség. Akik megélik a közösségi élményt, azok a gyerekek sikerre vannak ítélve, rövid idő alatt is rengeteg közös fellépés, utazás, tábor van már mögöttünk.

Az oktatást minden valamirevaló tanulmány a mélyszegénység felszámolásához vezető nulladik lépcsőfokként jelöli. Ám nálunk az elmúlt 30 évben még mindig C osztályokról jönnek hírek, iskolai szegregációról, a putrikban cseperedő cigány gyerekek fogyatékosnak nyilvánításáról. Ma sok esetben maguk az iskolák kérik, hogy a deviánsan viselkedő kicsiket nyilvánítsák magántanulónak. Ezen a téren mi az irány, az orvosság?

Leginkább az, ha egyszer leülnénk, és jó alaposan, őszintén, kényszerek nélkül végigbeszélhetnénk: a kormány, a szülők, az iskolában tanító pedagógusok, a jogvédők, a karitatív szervezetek. Alapelv, hogy a szabad iskolaválasztás visszavonhatatlan jog, és nem csak a jólétben élőknek az. Senkire sem lehet rákényszeríteni, hogy olyan iskolába járassa a gyermekét, ahol sokan vannak a számára deviánsnak tűnő srácok.

Az, hogy sokan nem akarják a cigánytelepekről érkező gyerekekkel egy iskolába járatni a gyermekeiket, létező probléma, tanulmányokban vagy például L. Ritoók Nóra Láthatatlan Magyarország című könyvében is olvasni erről, de a gyöngyöspatai szegregációs per körüli felzúdulás is jelzi, hogy meg kellene valahogy állítani ezt a folyamatot. Miért késik ez a beszélgetés, amit említett az előbb?

Általában könnyű egyetérteni hangzatos célokkal, de amikor a saját gyermekeinkről kell dönteni, akkor leghangosabbak is a másik iskolát választják. A döntéshozókból időnként ki lehet kényszeríteni bizonyos döntéseket, de ha egy ilyen horderejű ügy mögött nincs nagyon komoly társadalmi támogatottság, akkor nem lehet lépni. Egyébként a leszakadó településeken is vannak remek ovik, ahol vegyesen vannak cigány és nem cigány gyermekek, sőt az alsó tagozatos iskolákban is sok helyen jól működik a rendszer. A felsőben viszont már jönnek a komolyabb problémák, a nagyon különböző családi hátterek egyre erősebben éreztetik hatásukat, és emiatt egyre több szülő dönt úgy, hogy elviszi a gyermekeit. Az egyik legerősebb törekvésünk, hogy ezt a folyamatot megállítsuk. Nem a szülők elleni fellépéssel, nem kötelezésekkel, hanem lépésről lépésre haladva.

Lehetne például magasabb bért ígérni, ám az életpályamodellben rögzített sávos fizeti rendszer ezt nem engedi.

Abban elég széles az egyetértés, hogy az oktatásra ráférne egy ráncfelvarrás, és vele a fizetések rendezése. Ha ezzel megvagyunk, én lehetőséget és szabadságot adnék a vezetőknek.

A kormányzati program része a munkahelyteremtés, a munkához jutás segítése is, ám bizonyos településeken azok sem tudnak elmenni dolgozni, akik szeretnének, mert egy nap egyszer közlekedik a busz, és legfeljebb a külföldi gyárak gyűjtik be minibusszal a környékbelieket. Önök tudnak megoldást ilyen helyzetre?

Reálisan nézve a tömegközlekedés ezt nem fogja tudni megoldani. Az elmúlt években nagyon sok falugondnoki szolgálat jött létre a településeinken, és a falugondnoki szolgálatoknak van busza. Ez kezdetben jó. Néhány hónap elteltével azonban megjelennek az első használt Suzukik, és a dolgozók a benzinpénzt megosztva azzal járnak munkába.

A 300 legszegényebb település lakóit hogyan érintette a Covid foglakoztatási, egészségügyi szempontból?

Az első hullámot szinte egyáltalán nem érezték, a másodikat részben, a harmadikat már inkább. A nyomorban élőkhöz egyébként lassabban ér el a piac hullámzása.

Egyes hírek szerint a kétkezi munkások közül sokan hazatértek a városokból a leszakadó településekre a járvány alatt. Ők nem estek ki a munkaerőpiacról?

Sokan jöttek haza a falvakba külföldről, a nagyvárosokból, de nekik jórészt volt annyi tartalékuk, hogy túléljék a helyzetet. A legtöbben közfoglalkoztatottak, kevesen veszítették el a munkájukat. Sokan az építőiparban dolgoznak, és az építőipar nem állt le hosszú időre. Ennél sokkal drámaibb a helyzet az átoltottság terén.

Mennyire?

Nagyjából az országos átlag harmada van beoltva a 300 településen. Iszonyatos munkával regisztráltuk az embereket, megszerveztük az oltóbuszt, de mire odaért, a faluban újabb hírek terjedtek, megjelentek az összeesküvés-elméletek, és már hiába jött a busz. Az egyik településen az első oltás után egy nappal valaki megbetegedett és meghalt, utána az egész környéken senki nem volt hajlandó beoltatni magát. Most arra készülünk, hogy odamegyünk, meggyőzzük az embereket, és az egy oltással védettséget adó vakcinával beoltatjuk őket.

Jól tudom, hogy szombatonként Pintér Sándorral átbeszélik a felzárkóztatási program fejleményeit?

Nagyon komoly figyelmet kap az ügy, különösen belügyminiszter úrtól, aki minden szombaton akár több órát szán arra, hogy a fejleményeket átbeszéljük. És minden segítséget megkapunk.

Megfogta a kezét, s elvitte egy-két cigánytelepre, hogy megmutassa, miről is beszélgetnek itt a minisztériumban?

Nem kellett invitálnom, többször is eljött, sajtó és kamerák nélkül.

Más kormánytag is nyitott volt erre?

Sokan jöttek, könnyebb lenne felsorolni azokat, akik legalább egyszer nem csatlakoztak.

Hordja még a „Mid van, amit nem kaptál?” feliratú pólót?

Tegnap egész nap abban voltam, gondolkoztam, hogy ma is abban jövök.

Mi az üzenete a pólónak?

Az egyik legfontosabb bibliai üzenetet hordozza, a gyerekeimnek azt szoktam mondani, ha erre a kérdésre jól válaszolnak, akkor van esélyük normális életre. A mondat azt üzeni, hogy időnként mindegyikünknek végig kell gondolni, honnan jött és hová tart. Nem nehéz megbirkózni a feladattal, hogy belássuk: alkatunkat, tehetségünket fizikumunkat, születési helyünket, országunkat, nemünket nem választottuk. Innét már csak egy kicsi ugrás azt belátni, hogy mást sem. Ha valaki azt gondolja, hogy ez naivitás, hát nem az. Kizárólag így van esély. Valahogy így kellene működni annak a közösségnek, amit társadalomnak hívunk.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)



  • Hírek
  • Hírek