Szabina
-2 °C
15 °C

Tokió meghozta a várt áttörést a magyar parasportban

BP-6084
2021.09.23. 20:55
Túl minden idők egyik legsikeresebb magyar paralimpiai szereplésén, felvetődik a kérdés, hol tart most a parasport ismertsége és elismertsége Magyarországon. Szabó László, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke szerint mostanra hatalmas áttörés történt ezen a téren, azt szakmailag viszont továbbra is indokoltnak tartja, hogy vannak anyagi különbségek az ép és a fogyatékos olimpiai bajnokok és helyezettek jutalmazásában. Interjú.

A mostani volt a magyar paralimpiai csapat második legsikeresebb paralimpiája. Hogy értékeli a Tokióban nyújtott teljesítményt?

Korábban valóban csak egyszer közelítettük ezt meg, 1984-ben, amikor közösen rendezte a paralimpiát New York és Stoke Mandeville, ám az még egy másik korban volt. 1988 óta rendezik egymás után az olimpiát és a paralimpiát ugyanabban a városban, így a paralimpiák újkori történetében a tokiói volt a legsikeresebb szereplésünk. Talán az érmek számánál is jobban megragadja a lényeget, hogy a nemzetek rangsorában a 18. helyen végeztünk, ami azért kimagasló, mert az előttünk lévő országok közül egyedül Hollandia lakossága mérhető a miénkhez, a többiek, például Kína, az USA, Oroszország vagy Ausztrália mind más dimenzióban mozognak. Kilenc európai ország végzett csak előttünk. Éppen ezért százszázalékosnak értékelem a magyar paralimpiai csapat teljesítményét.

Összesen 16 érmet nyert Tokióban a magyar paralimpiai csapat 7 arany, 5 ezüst és 4 bronz leosztásban. Ön szerint minek köszönhető a nagy ugrás azután, hogy Rióból öt éve egy arannyal tértünk haza?

Az egyik fontos összetevő, hogy évek, évtizedek sportszakmai fejlesztése mostanra érett be. A fogyatékos élsport egy speciális terület, amely külön szaktudást igényel. Aki például ép úszókkal dolgozik, nem biztos, hogy ugyanolyan sikeresen tud parasportolókat edzeni. Hosszú évek óta biztonságos, megnyugtató költségvetési hátteret biztosítunk a fogyatékos sportolóink és az őket felkészítők számára. Biztos, hogy még ennél is több pénzt, eszközt, edzőtábort, ösztöndíjat, utazást is lehetne adni, a sportolók viszont pontosan tudják, hogy mire számíthatnak. Az pedig plusz motivációt adott a paralimpiai csapatnak, hogy a sportolók érezték, érzik az emberek, az egész ország szeretetét, egyben elismerését.

Talán még ennél is nagyobb siker, hogy a parasportolóink valóban egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek. Például Illés Fanni mára igazi influenszerré vált. Ön is így látja?

Önmagában ma már nem elég a kimagasló sportteljesítmény, mellé kell tenni a profi kommunikációt is. Szerencsére a parasportolóink ezt örömmel teszik, nem szégyellik a fogyatékosságukat, akkor sem, ha esetleg bántások érik őket ezért. Egyetértek, most valóban tényleges áttörés történt. Nyilván ennek fontos összetevője, hogy Tokióból ilyen szép eredménnyel jöttünk haza, másfelől a paralimpikonjaink egytől egyig szerethető, szimpatikus emberek, akik jól beszélnek, tudnak és szeretnek is szerepelni a nyilvánosság előtt. A fogyatékos sport Magyarországon nem megosztó kérdés, nem merül fel, hogy kell-e őket támogatni, kell-e nekik jutalmat adni.

Ezek szerint korábban egyfajta csökkentértékűséget, szégyenérzetet éltek meg a parasportolóink?

A szégyenérzet erős kifejezés. Inkább talán valamiféle csökkentértékűség volt érezhető abban, hogy egy parasportoló úgysem tudja felvenni a versenyt ismertségben és elismertségben az ép sporttársaival. Hála istennek, ennek egy jelentős része mára elmúlt. Ebben nagy szerepe van annak is, hogy az ép sportolók közül egyre többen vállalnak igazi közösséget a parákkal, ráadásul paralimpikonjaink közül sokan az épekkel közel azonos körülmények közt tudnak felkészülni.

A parasport világában van valami misztikus, természetfelettien megfoghatatlan. Az ember érez valamiféle ijedt tiszteletet közben.

Mert egy kicsit misztikus és megfoghatatlan is. Hadd mondjak egy példát! Minden évben rendezünk Egerben kerekesszékes vívó világkupát, ahol hagyományosan helyi középiskolás önkéntesek segítik a munkánkat. Amikor belép egy osztálynyi 15-16 éves diák a vívóterembe, és meglát a falnak támasztva 80 műlábat, nos, annak a pillanatnak van egy bizonyos lelkisége. A látvány és ami mögötte van, az bizony megüti őket. Másnapra viszont teljesen természetessé válik számukra, hogy ők így versenyeznek, és ugyanolyan emberek, akik ugyanúgy nevetnek vagy épp vitatkoznak egymással, mint bárki más. Annyi, hogy a sportoló a versenynap végeztével felcsatolja a lábát és úgy megy vacsorázni.

Vannak nézettségi adataik arról, hogy mennyien nézték a paralimpiai közvetítést? A számok is bizonyítják ezt a bizonyos áttörést?

A közmédia nézettségi adatait nem ismerem, a közösségi oldalainkra viszont rálátok. Csak pislogtunk, mert a paralimpia kezdetétől annak végéig az Instagram és Facebook aktivitásunkkal kétmillió embert értünk el összesen. Volt olyan posztunk, ami önmagában milliós elérést produkált. Mindeközben minimális összegért hirdettünk, de különösebben nem is volt rá szükség, mert fut magától a szekér.

Sokan kérdezték, miért nem közvetíti végig élőben a közmédia a paralimpiát. Az orosz közmédia csatornáin már egész hosszú műsorblokkokat szenteltek a paralimpiának, patetikus kommentárokkal.

Én is olvastam ezeket a kommenteket. Én nem vagyok elégedetlen a paralimpia magyar média megjelenésével, hiszen egy fontos médiumban most is épp erről beszélgetünk. A közmédia egyébként annál a prózai oknál fogva nem közvetíti az egész paralimpiát, mert aligha érdeklődnek tömegek például az egyébként rendkívül látványos Irán-Indonézia ülőröplabda mérkőzés iránt. Mert egyébként azt sem tudják, hogy ez a sportág létezik. Ez egy folyamat, amiben lépésről-lépésre érdemes haladni.

Az orosz példa egyébként azért is érdekes, mert az 1980-as moszkvai olimpia után a Szovjetunió nem volt hajlandó paralimpiát szervezni, mondván, a Szovjetunióban nincsenek mozgássérültek. Nem volt ez olyan régen. Innen jutott el Oroszország mára odáig, hogy hihetetlenül büszke a parasportolóira, akik az egyik legnagyobb küldöttséget alkotva vettek részt a tokiói játékokon, és végül a negyedik helyen végeztek.

Beszélgessünk egy kicsit a finanszírozási kérdésekről, mert máig adódnak különbségek az ép és a paralimpiai bajnokok jutalmazásában. Ugye itt most végig az adófizetők által befizetett közpénzről beszélünk.

Kezdjük az olimpiai-paralimpiai életjáradékkal, ami 35. életévük betöltésétől életük végéig jár az olimpiai és a paralimpiai érmeseknek, valamint 45 éves koruktól az edzőiknek és a szövetségi kapitányaiknak is. Egy olimpiai és egy paralimpiai arany-, ezüst-, és bronzérem utáni életjáradék fillérre ugyanannyi, ami mindig is így volt. Ha valakinek több érme is van, a havonta kapott összeg ennek megfelelően szorzódik. Például Kozák Danuta hatszor fogja kapni az aranyérmei után. 

Korábban abban is volt különbség, hogy valaki egyéniben, párosban, négyesben vagy csapatban nyert érmet, ám mára ezt eltörölték. Így például a bronzérmes női kerekesszékes vívócsapatunk tagjai nem kapnak majd kisebb életjáradékot, mint az egyéniben bronzérmes Szvitacs Alexa, Varga Kata vagy Dávid Kriszta. És természetesen ez így van az olimpikonoknál is.

Akkor nézzük az egyszeri jutalmat, amiben viszont máig vannak különbségek. Pontosan hogy alakulnak az összegek?

Egy olimpiai aranyéremért most 50 millió forint, egy paralimpiai aranyért pedig 25 millió forint jár, és a nyolcadik helyig arányosan csökkennek lefelé az összegek, mind a paralimpikonoknál, mind az olimpikonoknál. Látszólag játék a számokkal, mégis fontos, hogy a kormányrendelet, amelyik tartalmazza ezt a két listát a jutalmak összegeivel, már nem köti össze a paralimpiát és az olimpiát. Már nem azt mondja, amit korábban, hogy az olimpiai arany x millió forint, míg a paralimpiai arany annak a fele.

Az aktuális paralimpiai jutalmak, nettóban, forintban:

  • aranyérem - 25 000 000;
  • ezüstérem - 17 850 000;
  • bronzérem - 14 250 000;
  • IV. Helyezés - 10 750 000;
  • V. Helyezés - 7 150 000;
  • VI. Helyezés - 5 700 000;
  • VII. Helyezés - 2 850 000;
  • VIII. Helyezés - 1 400 000.

Laikusként ez számszakilag továbbra is azt üzeni, hogy a magyar állam szemében például llés Fanni teljesítménye fele annyit ér, mint Milák Kristófé. Mi indokolja, hogy a paralimpiai bajnokok javadalmazása még mindig a fele az épek sportjának?

Maximálisan megértem és elfogadom, ha kívülállóként úgy tűnik, hogy a paralimpikonok nincsenek kellően elismerve. A paralimpiai bizottság elnökeként természetesen azért küzdök, hogy a saját sportolóink a lehető legjobb körülményeket és a legtöbb pénzt kapják. Csakhogy ennek a vitának van egy szakmai része is, ami arról szól, hogy a paralimpiai és az olimpiai eredményeket sosem lehet összehasonlítani egymással, mert a kettő egészen más világ, a két rendszer teljesen eltérő logika szerint működik.

Index életjáradék
Fotó: Csorba Dániel / Index

Itt van például az egyik úszónk, Adámi Zsanett, aki a világ egyik legkedvesebb és legcsodálatosabb embere. Ám abban a sérültségi kategóriában, amiben ő a paralimpián versenyez, a világon összesen úsznak tizennégyen. Zsani erről természetesen nem tehet, ő azokat győzi le, akiknek vele hasonló a sorsuk és kész. De, és ezt most nagyon óvatosan, nagy tisztelettel és minden bántás nélkül mondom, hogy ez nem vethető össze Milák Kristóf teljesítményével, akinek a száz pillangóját a világon versenyszerűen egyszerre több ezer, vele hasonló kvalitásokkal bíró férfi ússza.

A rögzítendő tényekhez tartozik, hogy a 25 milliós paralimpia arany és a többi éremért járó összeg sosem volt ilyen magas. Kilobbizták?

Tettünk érte. Idén februárban hozta meg a kormány a döntését arról, hogy nettó 17 és fél millióról megemeli 25 millióra a jutalmat, ami igen jelentős előrelépés. Ezek után nem lehet azt mondani, hogy a magyar kormánynak, az államnak ne lennének fontosak a parasportolói. Főleg azok után, hogy az idősebb paralimpiai bajnokok mesélik, hogy a kilencvenes években legfeljebb egy nylonzacskóban kaptak egy kulcstartót, egy sapkát meg egy sörnyitót. Ez volt a gratuláció, amikor hazaértek a paralimpiáról.

Magyarországon ma jellemzően kiből és hogyan lesz parasportoló?

Most részben vadásszuk a leendő bajnokainkat. Rehabilitációs intézetekben, szegregált iskolákban, ahol tudjuk, próbáljuk a szülőknek és a gyerekeknek elmondani, hogy jöjjenek sportolni. Sok olyan versenyzőnk is van, aki autó- vagy motorbaleset által vált fogyatékossá, ami egy igencsak jellemző történet. Közben persze sokan maguktól is jelentkeznek, amiben a paralimpia rengeteget segít. Meglátják Ekler Lucát, Kiss Péter Pált, és azt mondják, ilyet lehet?! Én is ilyen szeretnék lenni! Ennek ellenére a jelenleginél még mindig bőven sokkal többen vannak, akiket meg lehetne nyerni a parasportnak, amivel, ha valaki igazán elkötelezett, egy egzisztenciát is meg lehet már alapozni.

A Magyar Paralimpiai Bizottsággal a jövőben terveznek lépéseket tenni ennek érdekében? Nem is beszélve a sport terápiás szerepéről, főleg egy betegség és traumás baleset után.

Igen, ezen a téren bőven van még mit fejlődni. Jó lenne, ha eljutna a magyar társadalom és a politikai döntéshozatal oda, hogy mikor feltűnik egy fogyatékos ember, vagy azért, mert úgy született, vagy mert azzá válik, akkor kötelezően bejelezne az egészségügyi és/vagy a szociális rendszer a számunkra, természetesen szenzitív adatkezelés mellett. Így a paralimpiai bizottság például azonnal értesülne arról, hogy a nyíregyházi kórház rehabilitációs osztályán fekszik egy frissen lábamputált 22 éves fiatalember, akihez elmehetünk, és megkérdezhetjük tőle, hogy akar-e sportolni. Akarja-e a sportot az önkifejezése eszközéül választani? És ha igen, akkor mi pedig elmondjuk, hogy az ő sérültsége milyen sportot és hol tesz lehetővé, amihez megadjuk a kellő támogatást és segítséget.

(Borítókép: Szabó László. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)