Putyin átlépett egy határt, a szemünk láttára alakul ki egy új világkereskedelmi rend

Oroszország a világ legnagyobb területű országa, ami 2021-ben 496,6 milliárd dollár (majdnem 200 ezer milliárd forint) értékben exportált különböző nyersanyagokat és termékeket. A legfontosabb kiviteli cikkek a kőolaj, a földgáz, a szén, az arany, valamint a vasból vagy ötvözetlen acélból készült áruk. Világelsők a búza-, kőolaj-, a finomított kőolajolaj- és a szénexportban.

Egyáltalán mennyi van belőlük?

A nyersanyagforrások Oroszországban olyan mértékben terülnek el, hogy nem tudni, hogy egyáltalán mennyi van belőlük. Ráadásul ezek olyan nyersanyagok, amik a globális kereskedelemhez elengedhetetlen és nélkülözhetetlen termékek. Kontinentális megoszlásban: Moszkva exportértékének több mint felét európai országokba szállította, 39,8 százalékot pedig ázsiai importőröknek értékesítette. 

Moszkva szerepét a globális kereskedelemben hosszasan lehet sorolni, végül a konklúzió ugyanaz lenne: a történelem által kialakított kereskedelmi láncokban eddig az Orosz Föderáció megkerülhetetlen volt.

Ez egy olyan hatalmi lépés volt, ami felett a globális kereskedelmet befolyásoló szereplők, mint a multinacionális vállalatok vagy a politikusok nem hunyhatnak szemet. Ezért alapjaiban fog megváltozni a globális kereskedelem, azon belül is a globális nyersanyag-kereskedelem.

Lesznek országok, akik továbbra is élénk kereskedelmet folytatnak majd Moszkvával. Így arra lehet számítani, hogy Oroszország nem marad ki a kereskedelmi láncokból, de ezeknek a szerkezete, amit a történelem alakított ki, meg fog változni. Most az ukrajnai háború következtében az energiabiztonság ismét előtérbe került, és az éghajlatváltozás mellett a politikai döntéshozók egyik nagy problémája lett. Ez a két prioritás együttesen át fogja alakítani a nemzetek energiatervezését – az energiakereskedelmi áramlásokat és a tágabb értelemben a világgazdaságot is. A háború egyes országoknál protekcionista gazdasági válaszokat idézett elő, ami teljesen ellentétes az eddigi piaci működésekkel, amit a globalizáció igényelt.

Nagyjából négy évtizedig az európai országok importálták ezeket a forrásokat, a termelésben nem vettek részt. A nyugati kormányok most felismerték: egyre nagyobb szerepet kell játszaniuk az infrastruktúrák kiépítésében is. Hogy a kormányok hogyan reagálnak majd ezekre az új kihívásokra, évtizedekre meghatározza majd az új energiarendszert és az egész eddigi kereskedelmet.

„Alapvetően egyre inkább terjed az a nézet, hogy Európa nem tud visszatérni oda, ahol volt. Az energiakereskedelemben ez a Kelet–Nyugat tengely meg fog változni. Itt azok az EU-n kívüli országok fognak jól járni, akik energiaexportőrök” – nyilatkozta az Indexnek Gaál Gellért, a Concorde energetikai szakértője. Emiatt például 2022-ben egyébként a legnagyobb lng-exportőr Amerika lesz.

Az elemző szerint a nyersolaj tekintetében a Közel-Kelet is jól fog járni, és ide lehetne illeszteni Iránt is, de ők jelenleg szankcionálva vannak. Ráadásul szerinte az egyik legnehezebb feladat az, hogy rövid távon összeegyeztesse az energiabiztonságot a klímapolitikával, de felhívta a figyelmet arra is, hogy ez nem jelentheti azt, hogy az éghajlatvédelmet fel kell adni.

A témával kapcsolatosan megkerestünk egy másik elemzőt is. Pletser Tamás, az Erste Bank olaj- és gázipari elemzője úgy látja, hogy „Európa le akar válni az orosz energiahordozóról, de ennek van egy nagyon komoly anyagi és időbeli vonzata is – jelenlegi helyzetben mindkét fél a vesztes, Oroszország is és a Nyugat is. Más-más a leválási idő a különböző nyersanyagok tekintetében. „Egyelőre szerintem az nem látszik, hogy ténylegesen cél-e a teljes leválás, vagy inkább az lényeg, hogy ne legyen az orosznak politikai zsarolási potenciálja” – tette hozzá.

Mostani nehézségek

A Forreign Affairsnek nyilatkozó nemzetközi elemzők úgy vélik, két piaci hiányosság mutatkozott most meg az energiabiztonságban:

1. A profitorientált cégeknek nincs elég motivációjuk ahhoz, hogy kiépítsék az infrastruktúrát az energiabiztonsághoz. A legtöbb nyugati országnak most ebben komoly hiányosságai vannak – vezetékek, lng-terminálok –, és azok, amik vannak, azokat se a magánszektor építette ki. Ennek elsődleges oka, hogy az infrastruktúra fejlesztése olyan mértékű beruházás, ami egy nem állami cégnek sosem térül meg.
2. A piaci szereplők jól láthatóan nem érdekeltek abban, hogy drágább, de környezetkímélőbb energiaforrásokat használjanak. Ez jól látható abból, hogy pillantok alatt reagáltak, és az amerikai lng-t választották. Ezeknek az ideszállítása soha nem látott mértékben terheli majd meg a környezetet: egyes számítások szerint 100 egységnyi lng ideszállításához 25 egységnyi fosszilis tüzelőanyag kell még legalább, és akkor még a repesztéses eljárásról, amit Amerikában alkalmaznak a kitermeléséhez – ez Európában egy tiltott technológia, a földrengések miatt – nem is beszéltünk.

A szabad piacok gyakran jó munkát végeznek, hiszen a fogyasztók többféle lehetőség közül választhatnak. Most viszont az energiabiztonság elérése érdekében a kormányzati beavatkozásokon a sor, ugyanis a profitorientált cégek többek között a mostani okok miatt nem szeretnek infrastruktúrába fektetni. Így a multinacionális cégek egyértelműen nem kezelik prioritásként az energiabiztonságot. Nem akarják viselni a társadalmi viszontagságokat. A Concorde energetikai szakértője szerint a legnagyobb tőzsdén jegyzett termelők nem dinamizálják az olajkitermelői beruházásaikat – kivétel a palaolaj-kitermelés –, egyrészt a klímaváltozás kijelölt céljai miatt. Másrészt, ahogy korábban említésre került, a legtöbb ilyen beruházásnak nagyon hosszú a megtérülési ideje, és mivel nagyon beindult az elektrifikáció, így nem tudják, hogy mennyire lehet megtérülő a beruházás.

A földgáz esetében viszont vannak olyan beruházások, amit nem biztos, hogy egy magáncég megtenne, de az államnak jó, ha megteszi. Az ellátásbiztonságban tényleg jó példa az lng-terminál, ami megfelelő arra, hogy ha valami baj van a vezetékes kapacitással, akkor ez be tud lépni. De az szerintem érthető, hogy egy piaci szereplő nem akar építeni egy olyan lng-terminált, amit ritkán használ.

– mondta lapunknak Pletser Tamás. Összességében az orosz–ukrán háború hatása az új globális energiarendszerre valószínűleg az lesz, hogy a kormányokra nagyobb szerepvállalás hárul. Ebben aktív államra lesz szükség, pontosabban azok az országok nyerhetnek, akik erős és gyorsan reagáló állammal rendelkeznek. Itt fontos figyelembe venni azt, amire Hernádi Zsolt is reflektált: „A tengerpart nélküli országokat nem lehet egy kalap alá venni más államokkal. Tudomásul kell venni, hogy Közép-Európa speciális helyzetben van”.

Pletser Tamás szerint is állami beavatkozásra van most szükség, de ennek van egy nagy veszélye is, hiszen a 1970-es években sok mindent elrontottak, amikor ezt megtették. Úgy látja, a klímacélokban egyértelműen jelentős állami beavatkozás kell, hogy azok sikerüljenek: „szerintem nem erősebb, hanem aktívabb állam kell”. Hiszen minél erősebb egy állami kontroll egy olajipari cégen, annál kevésbé számítanak a befektetők: Lengyelországban most az ottani három nagy céget összevonják, nem látszik, hogy ez a kis befektetőket szolgálná – emlékeztetett erre Pletser Tamás.

Új kialakuló nyersanyag-kereskedelmi láncok

Számtalan nemzetközi és hazai elemző párhuzamot akar vonni az 1970-es években tapasztalt olajválsággal, de lényegi különbségek vannak. Az energiaellátási láncok ma már stabilabbak: először is, a világgazdaság kevésbé energiaigényes – a gazdasági növekedés meghaladta az energiafelhasználás növekedését, azaz ma a világnak már sokkal kevesebb energia kell egy egységnyi GDP előállításához. Másodszor ma sokkal több vállalat forgalmazza az olajat, mint az 1970-es években. Harmadszor most nemcsak fosszilis tüzelőanyag-válságról beszélünk, hanem az energiaforrás és globális kereskedelem változik meg – gondoljunk csak az orosz gabonára és az atomerőművekre.

Azzal, hogy embargó alá vették az orosz olajat, adódik a kérdés, hogy ki fogja megvenni. Gaál Gellért szerint India és Kína esetén vezetékes infrastrukturális korlátok miatt nehézkes. Így mindenképpen tankerhajókkal kellene szállítani az oroszoknak, viszont erre nincs elég kapacitásuk, ráadásul most tankeren kéne hosszú távon szállítani. Az elemző szerint az biztos, hogy ezek az „országok közel fognak kerülni egymáshoz, az egy nagy kérdés, hogy Amerika meddig fogja ezt engedni”.

Az embargó az olajpiac kínálati oldalát érintette, és az importőröknek megoldást kell találniuk erre – más országoktól kell beszerezni a nyersanyagokat. Keresleti oldalról pedig egyre inkább teret kellene adni az elektrifikációnak, vagy a keresleti oldalnak alkalmazkodnia kell az új piaci helyzethez – gáz esetében egyik megoldás az elektrifikáció, a másik az energiaszükségletek csökkentése lehet (például az olyan hatékonysági fejlesztések, mint a szigetelés).

A palaolaj-kitermelés számomra nagy kérdés. Ebben van még a potenciál, hogy a kínálatot fel tudják pörgetni. 2014-ben sokkal dinamikusabban visszajött a palaolaj-kitermelés, most ebben bőven lenne potenciál, ha a szabályozási környezet és a befektetők megengedőbbek lennének

– nyilatkozta az Indexnek Gaál Gellért, a Concorde energetikai szakértője.

Pletser Tamás ezt a helyzetet úgy látja, hogy a gáz esetében Oroszország rövid távon rugalmatlan vagy Európának adnak el, vagy senki másnak. Nyersolajban viszont szerinte az a helyzet, hogy limitáltak a lehetőségei, és külön felhívta arra a figyelmet, hogy Nagy-Britannia és Európa között van egy egyezség, hogy az összes európai biztosító szankció alá teszi az orosz tankerhajókat, így meglehetősen nehéz lesz Kínának tankerhajókkal szállítani.

Amikor a háború véget ér, a szankciókat feltehetően szépen lassan fel fogják oldani. De most egyszerre döbbent rá egész Európa, hogy milyen jelentős az orosz nyersanyagkitettség. Feltehetően az ukrajnai háború egyik öröksége egy új kereskedelmi és energetikai rend lesz. Az elemzők szerint jobb lenne, ha maradna a globális kereskedelemi rend, hiszen a mostani helyzet mindenkinek rossz, mert teljesen ellentétes az eddig kialakult nyersanyag-útvonalakkal.

(Borítókép: Andrey Rudakov / Bloomberg / Getty Images)