Leleplezte a kormány a stratégiáját, de Brüsszel szerepe nem kérdés

Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter pár napja egy előadásában külön ismertette a magyar kormány külföldi közvetlentőke-befektetésekkel (FDI) kapcsolatos stratégiáját. A GDP-arányos beruházási ráta nagyjából 30 százalék körüli, ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy „nyitott, kicsi gazdaság vagyunk, ez a mostani krízis alatt sem változott. Továbbra is ez a magyar gazdaság pillére” – hozzátéve azt is, hogy a magánberuházások folyamatosan növekednek. Ugyanakkor volt egy érdekes megjegyzése is, miszerint a külföldi tőkebefektetések jóval hatékonyabbak, mint a brüsszeli pénzek (ha érkeznek).

A tárcavezető elismerte, hogy jelenleg az uniós támogatások komoly szerepet töltenek be, hiszen a gazdaság 11 százalékát adják, ám emlékeztetett arra is, hogy érkezik még további 20 százalék FDI – további kétharmadnyi beruházás hazai forrásokból valósul meg. Ha összegezni szeretnénk a kormány álláspontját, akkor az talán így hangzana: Az FDI arányát folyamatosan növelni kell, mert nemcsak hatékonyabb, de különösebb politikai feltételeket se szab. Mielőtt ennek a két forrásnak a hatékonyságát összehasonlítjuk, fontos leszögezni: a két tőke természete teljesen más, ezekkel a megvalósítandó célok is eltérőek, de hatékonysági szempontból fontos ezeket mérlegre tenni.

Nem GDP-növekedést akartunk?

Sebestyén Géza, az MCC Gazdaságpolitikai Műhely vezetője érdeklődésünkre rávilágított: a képlet egyszerű, hiszen Brüsszel nem csupán hatékonysági szempontokat figyel a források kiosztásánál. Vannak környezetvédelmi, szociális, infrastruktúra-fejlesztési szempontok is.

A járulékos és egyéb szempontok annyira érdeklik a külföldi tőkét, amennyire a nyereségre visszahatnak. „Ez abból fakad, hogy a vállalati vezetőknek el kell számolniuk a tulajdonosok felé, és ott is az értékteremtés az a mérce, amivel a teljesítményüket értékelik. Így az FDI-beruházások átlagosan magasabb nyereséget termelnek, több GDP-t is állítanak elő, mint az uniós forrásokból megvalósuló projektek” – húzta alá Sebestyén Géza.

Ugyanakkor fontos arra is kitérni, hogy az uniós forrás jellege eltérhet: az European Aid to the Most Deprived (FEAD) a szociálisan leginkább rászorulókat segíti, itt nincsenek anyagi, megtérülési célok. Ugyanakkor a European Regional Development Fund (ERDF) programnál fontos szempont a versenyképesség növelése, bár itt is szerepelnek kevésbé anyagi jellegű célkitűzések – hívta fel erre a figyelmet az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője.

Tekintettel arra, hogy a modern világban a GDP-termelés lett a legfőbb mérőszám – az egy gazdaságfilozófiai kérdés, hogy ez helyes vagy helytelen –, így fontos kijelenteni, ebből a szempontból egyértelműen az FDI teljesít jobban. Az uniós források társadalmi, szociális jellegű projektekre alkalmasak, vagyis olyanokra, mint például az egészségügy vagy az oktatás fejlesztése. Azonban a befektetések üzleti hatékonyságából vizsgálva egyértelműen a működő tőke az erősebb. Sebestyén Géza szerint pontosan ez a lényeg, hiszen ebből egyértelműen az következik, hogy az FDI ne kiváltsa az uniós forrásokat, hanem kiegészítse.

Pénzügyi szempontból persze beszélhetünk kiváltásról. Az államnak mindegy, hogy uniós vagy FDI-beruházás termel neki adóbevételt. A lakosságnak is mindegy, hogy uniós vagy FDI-pénzből megvalósult projekt ad munkát. A devizatartalék szempontjából is elhanyagolható, hogy a dollár vagy euró FDI vagy uniós támogatás formájában érkezett. Azonban a nem piaci szektort az FDI nem fogja megfinanszírozni. Így mindent meg kell tenni, hogy Magyarország mielőbb megkapja a neki járó támogatásokat az Európai Uniótól

Továbbá a szakértő rámutatott egy kiskapura: az FDI-projekt által generált adóbevételekből a magyar állam tud szociális beruházásokat megvalósítani. Az elmúlt negyedévekben a beáramló FDI a magyar GDP 10 százaléka körül mozgott. Az uniós források (ha érkeznének) a GDP 3-4 százalékát tennék ki. Így jól látszik, az FDI potenciális GDP-növelő és munkahelyteremtő hatása magasabb, mint az uniós pénzeké.

Bár kockázat mindenhol van, azonban magáncégek esetében általában kisebb a veszély. Sebestyén Géza szerint egyértelműen a kiegészítésen van a hangsúly: „semmiképpen sem helyettesítésre vagy kiváltásra kell itt játszani. Ahogyan a magyar kormány stratégiája is mutatja, mindkét forrástípus esetében érdemes erőfeszítéseket tenni. Ám az is lényeges, hogy ha az egyik csatorna rajtunk kívül álló okok miatt nem működik úgy, ahogy várjuk, akkor ez felértékeli a másik csatorna szerepét” – összegezte.

Brüsszel előbb-utóbb nem segít

Szintén végigsöpört a sajtón a gazdaságfejlesztési miniszter azon kijelentése is, mely szerint „úgyis EU-forrás nélkül fogunk működni”. Bár könnyű lenne azt gondolni, hogy az unióval zajló politikai vitákra értette, azonban valójában nem erről van szó, nem a most hazánknak járó forrásokról kell lemondanunk, sőt szerinte ezekről nem is szabad lemondani – egyébként a Világgazdaság által készített interjú kontextusa ezt igazolja, hiszen a miniszter teljes válasza így hangzott:

Közép- és hosszú távon a magasabb fejlettség mellett úgyis EU-forrás nélkül fogunk működni, egy bizonyos fejlettségi szint felett törvényszerűen nettó befizetővé válunk.

Így inkább az az alapvető kérdés, hogy az FDI-beáramlásokkal hogyan lehet ezt megoldani? Regős Gábor, a Makronóm Intézet vezető elemzője szerint komoly probléma, hogy a felzárkózással a kohéziós források nagysága mindenféle vitától eltekintve csökken, azaz szerencsés esetben egy idő után (paradox módon minél rövidebb idő alatt)

Regős Gábor azt is hozzátette, hogy mindkettőnek van előnye és hátránya. Az uniós forrás részben vissza nem térítendő támogatásokat jelent, azaz közvetlenül nem áramlik vissza más országokba (csak közvetve, például az eszközbeszerzéseken keresztül), míg az FDI-beáramlás egy befektetés, ami után a befektető profitot szeretne realizálni, és azt részben vagy egészben hazavinni.

Az FDI esetében a pénzt biztosan olyan beruházásra fordítják, ami megéri a beruházó cégnek, azaz megtérül. Az uniós forrásnál ez nem garantálható, ez azonban mutatja a probléma összetettségét is: az uniós források kapcsán sok vállalatnál kialakult egy függőség, értve ezalatt, hogy csak akkor hajt végre beruházásokat, ha ahhoz kap támogatást.

A Makronóm Intézet elemzője szerint ez viszont nem egy normális működés, hiszen beruházást nem azért kell végrehajtani, mert azt támogatják, hanem azért, mert megtérül, és segíti a cégek fejlődését. Ugyanakkor a vállalatok hatékonyságnövekedésére a gazdasági felzárkózáshoz szükség van. Különbséget jelent az is, hogy míg az uniós forrásokból a hazai tulajdonú cégek bőven részesülnek, az FDI-beáramlás jellemzően azt jelenti, hogy nemzetközi nagyvállalatok érkeznek ide, akiknek a hazai gazdasághoz való kapcsolódásuk gyengébb.

„Az az optimális, ha ezen fejlődési pálya végére rendelkezésre áll egy erős, hazai tulajdonú vállalati réteg, amely már önmagától, piaci alapon is tud fejlődni, növekedni. Az addig az átmeneti időszak feladata, hogy a magyar tulajdonú vállalatok elérjenek erre a szintre, sőt legyen közöttük számos olyan, amely már nemzetközi színtéren is jelen van – nemcsak exporttal, de leányvállalatokkal is” – mondta Regős Gábor.

Fontos arra is kitérni, hogy valamennyi pénzt beletehet az állam a gazdaságfejlesztésbe, ahogy ez most is történik, de ezek a források végesek. Sőt, az is igaz, hogy számos területen (például tőkeági finanszírozás) forrás ugyan bőven van, azonban az ötletek minősége, a tőkeági forrásokat igénybe vevő vállalkozások száma alacsony.

„Ez tehát ezt jelenti, hogy nem csak 1-2 forrástípusban (FDI, uniós forrás) kell gondolkodni, hanem figyelembe kell venni a teljes palettát a hitelprogramoktól kezdve a tőkeági finanszírozáson át ennek egyre modernebb formáiig. Ez a cégek részéről jelent egy felkészülést és egy szemléletváltást is, illetve ebben az esetben még inkább igaz az, hogy a beruházásnak, a fejlesztésnek olyannak kell lennie, amihez egy piaci vagy részben piaci befektető is szívesen ad forrást” – ismertette az Indexnek a Makronóm Intézet vezető elemzője.

(Borítókép: Papajcsik Péter / Index)