Európa új függőségek felé vágtázik, az alárendeltség borítékolható

Hortay Olivér szerint az elmúlt év energetikai folyamatai alapján két fő kockázati csoport azonosítható: azok az országok, amelyek a korábbi nagyarányú orosz vezetékesgáz-kitettségüket túlságosan gyorsan próbálják meg kiváltani más beszállítókkal. Ezzel csak korlátozott számú forrásországtól, hosszú távú szerződések keretében tudnak vásárolni. A váltással érintett államok a korábbi orosz dependenciát új, tipikusan amerikai függésre cserélik. 

Másrészt a gázárak drasztikus emelkedése már-már valamennyi tagállamban felgyorsította az alternatív energiahordozókra történő átállást – osztotta meg lapunkkal a szakértő, majd hozzátette:

Amellett, hogy több országban megemelkedett a szénfelhasználás – és ez visszavetette a klímavédelmi törekvéseket –, az új helyzet a korábbiaknál nagyobb lendületet adott a zöldtechnológiákba történő beruházásoknak. Az unió kitettsége azonban ezeknél a technológiáknál is igen nagy: például a globálisan előállított napelempanelek többségét Kína állítja elő.

Emlékeztetett, az unió kínai kitettsége jelentős, a rugalmassági igények biztosításához szükséges hidrogéntechnológiához és akkumulátorokhoz felhasznált ritkaföldfémekben is. A tendenciák alapján, Európa a zöldátállással új – igaz, más típusú – függőségi viszonyt alakít ki.

Amerika köszöni szépen, kifejezetten jól van

Az Amerikai Egyesült Államok cseppfolyósföldgáz-exportja 2020 óta több mint kétszeresére növekedett. A tendencia a már megkötött hosszú távú szerződések miatt a következő években tovább folytatódik. „Ráadásul a gázárak emelkedése miatt az amerikai termelők nemcsak az értékesítési volument, de az eladási árat is képesek voltak drasztikusan növelni. Így az ágazat rövid idő alatt képes volt a többszörösére emelni az árbevételét, amivel az energiaválság és az orosz–ukrán háború egyik legnagyobb nyertesévé vált” – tette hozzá Hortay Olivér.

Bár az Európai Unió – elsősorban klímavédelmi megfontolásból – közép-, illetve hosszú távon drasztikus mértékben csökkentené gázfogyasztását, egyelőre úgy tűnik, még sok évig stabil és jövedelmező piacot jelent az Egyesült Államok számára. Sokatmondó: az elmúlt másfél évben az amerikai adminisztráció és vállalatok előtti legnagyobb kihívást nem a gáz értékesítése jelentette, hanem hogy hogyan képesek a leggyorsabban és legnagyobb mértékben növelni a kitermelést.

Az orosz–ukrán háború kirobbanását követően az első hosszú távú cseppfolyósítottgáz-vásárlási (LNG-) megállapodást az Európai Bizottság kötötte Amerikával, a tavalyi év tavaszán (érdekesség, hogy már az energiaszállításokat érintő szankciók elfogadása előtt). Hortay Olivér szerint „azóta több európai ország követte Brüsszel példáját: az oroszokról elsőként leváló Lengyelországnak már évi 9,5 milliárd köbméterre vonatkozó hosszú távú amerikai LNG-szerződésállománya van”.

A lengyelek éves gázigénye körülbelül húsz milliárd köbméter, aminek a felét korábban Oroszországtól vásárolták. Kijelenthető, az orosz függést szinte egy az egyben amerikaira cserélték. Az elmúlt évben Németország két nagy volumenű hosszú távú szerződést kötött, és viszonylag friss hír, hogy az egyik legnagyobb brit energiavállalat aláírt az amerikaiakkal, de ezeken felül számos más európai szereplő is kötött kisebb-nagyobb megállapodásokat.

Hogy ezeknek a kétoldalú, hosszú távú ügyleteknek mekkora részét hozzák nyilvánosságra, a feleken múlik. A leggyakoribb, hogy a szerződött volument publikálják, az árképletet viszont nem.

Egyáltalán nem biztosabb az amerikai gáz

Hortay Olivér kiemelte: a kétoldalú ügyletekre általánosságban igaz, hogy a felek a feltételeket viszonylag rugalmasan alakíthatják, de talán a legfontosabb különbség a vezetékes és a cseppfolyósított gázra vonatkozó hosszú távú szerződések között, hogy utóbbinál a vevő könnyebben módosíthatja az átvétel helyszínét.

Így leszögezhető, az ilyen típusú új szerződések kevésbé javítják Európa ellátásbiztonságát. Mert előállhat olyan helyzet, amelyben jobban megéri a nyersanyagot más régióba szállítani, annak ellenére, hogy arra Európában is szükség lenne. Ugyanakkor ennek a fordítottja történt tavaly ősszel: az európai gázpiacon tapasztalható árrobbanás miatt számos, eredetileg ázsiai piacra szánt szállítmányt az unióba irányítottak.

Az energiaszuverenitás erősítésének két szintje létezik: a belső kitermelés növelése és a külső beszerzések diverzifikációja. Az energiaválság következményeképpen az európai országok a korábbiaknál nagyobb hangsúlyt fektetnek a belső kapacitásaik fejlesztésére, ami üdvözlendő, javítja a közösség alkalmazkodóképességét.

A Századvég energetikai divíziójának vezetője úgy véli, az unió nem rendelkezik kellő mennyiségű erőforrással ahhoz, hogy energiaigényeit saját maga versenyképesen fedezze, szükséges az import. Az energiaválság arra mutatott rá, ha a külső beszerzések túlságosan nagy arányban egyetlen szereplőtől érkeznek, az kockázatos – teljesen függetlenül attól, hogy az amerikai vagy orosz, mert a függőségen a hangsúly. Az elemző úgy véli, hogy a beszerzési forrásokat érdemesebb inkább diverzifikálni, és ebben talán minden döntéshozó egyet is ért.

„A véleménykülönbség inkább a hogyanban van. A szankciópártiak amellett érveltek, hogy a legnagyobb beszállítóval (Oroszországgal) kötött ügyletek tiltásával a piaci szereplők új eladók után néznek, és a probléma automatikusan megoldódik. A szankciókritikusok szerint azonban ehhez előbb meg kell teremteni annak a lehetőségét, hogy kellő mennyiségű eladó és infrastruktúra álljon rendelkezésre a domináns beszállító mellett, és utána a diverzifikáció magától elindulhat” – szögezte le Hortay Olivér, aki azt is kiemelte:

Azok a tagállamok, amelyek az orosz gázszállításokról történő gyors leválás mellett döntöttek, új, számos szempontból a korábbiaknál is súlyosabb függőségi helyzetbe kényszerültek. Hortay Olivér hozzáfűzte: a másik példa az olajembargó, ami nem azt eredményezte, hogy Európa levált az orosz beszerzésekről, hanem hogy olyan új ellátási útvonalak alakultak ki, amelyekben Európa továbbra is orosz olajat vásárol, csak közvetítőkön keresztül és természetesen drágábban.

„A tapasztalatok egyértelműen rámutatnak, hogy az energiaszektor egy infrastruktúra-intenzív, robusztus ágazat, amiben a nagy átalakításokhoz idő kell. Ez különösen igaz a jelenlegi szűkös kínálat mellett. Tehát nem célszerű irreális, azonnali célokat hajszolni, mert azok a korábbiaknál is súlyosabb problémákat idézhetnek elő” – mondta Hortay Olivér, aki végezetül arra is rávilágított, ha az Európai Unió nem kívánja drasztikusan csökkenteni versenyképességét, szüksége lesz külső energiabeszerzésekre, ezek diverzifikációjához azonban infrastrukturális beruházások kellenek, amelyek időigényét és költségét figyelembe kell venni.

(Borítókép: Kiyoshi Ota / Bloomberg / Getty Images)