Bemenne a bankba kétezer csákányos, csak érdeklődni

Mit szólna, ha miután befejeztük a beszélgetést, és ki kellene fizetnem a közben megivott kávét, azt mondanám, hogy sajnos nincs nálam pénz, mire a pincérnő elvinne egy gyomormosásra, mondván, a gyomromban lévő kávé az ő tulajdonuk? Támogatná az önbíráskodásnak ezt az egészen abszurd, szélsőséges esetét is?

Nagyon fontos először is azt tisztázni, hogy amit mi csinálunk, az nem önbíráskodás, legalábbis a szó jogi értelmében. Az önbíráskodás büntetőjogi tényállásához elengedhetetlenül hozzátartozik, hogy az személy ellen irányuljon. Márpedig mi emberre sohasem támadtunk, és nem is fogunk.

Felkészült jogásznak tűnik.

A családban van több jogász, és én is igyekszem a jogi lehetőségekről tájékozódni, mert az építőipar kemény pálya. Elolvastam az önbíráskodásnak az egész kommentáranyagát és legfelsőbb bírósági állásfoglalásait, mindennek utánanéztem, amivel minket támadtak, amióta a VÉSZ működik. De a dolognak sohasem a jogi vonatkozása érdekelt, hanem az, hogy mi az igazság.

Én sem a büntetőjogi, hanem köznapi értelemben gondoltam önbíráskodásra.

Ha nem büntetőjogilag, hanem erkölcsi értelemben nézzük a dolgot, akkor sem érzem helytállónak a hasonlatát. A mi ügyeink inkább arra hasonlítanak, hogy ön megkapja a kávét, de azt nem fogyasztja el, hanem átviszi a szomszédos kávéházba, és ott elkezdi árusítani húsz-harminc százalékkal drágábban. No, akkor mondjuk mi, hogy álljunk csak meg, hát az a kávé nem a magáé.

Persze a VÉSZ akciói nem is egy kávéról szólnak.

Igen, itt olyan nagyságrendű tételekről van szó, amelyekbe egy-egy kisebb vállalkozás könnyen belerokkanhat. Mert hogyan működik az építőipar? A tényleges munkát végző cégnek kell megvennie az eszközöket, árukat, kell kifizetnie az élőmunkát, a tevékenységéhez kapcsolódó valamennyi adót és járulékot, majd várhat hónapokig, hogy kifizessék, esetleg belemehet évekig elhúzódó pereskedésekbe vagy bizonytalan kimenetelű felszámolási eljárásba.

Közben a megbízója a megvásárolt terméket nagy haszonnal, munka és kockázat nélkül továbbadja. A mi helyzetünk ebből a szempontból, jogilag egyszerű: az anyagot mi vettük és mi építettük be – akár az eladósodásunk árán is –, és ha van pontos elszámolás, akkor az bizonyíthatóan a miénk is. Illetve pontosítsunk: a tulajdon-visszaszerzési akciót sohasem a VÉSZ mint érdekvédelmi szervezet hajtja végre, hanem az az érintett cég, amelyik megvette és beszerelte. A szövetségünk csak egy nagy, erős, szolidáris segítséget ad.

Mennyire nagyot? Hány tagjuk van most?

Több mint száz cég, ami három-négyezer főt jelent. A VÉSZ szabályosan bejegyzett érdekvédelmi szervezet, tagjai jellemzően az építőiparból kerültek ki, és egyéni vállalkozó vagy társas kis- és középvállalkozás éppúgy van köztük, mint milliárdos árbevételű nagyobb vállalat. 

Az építőipari dominancia, gondolom, nem véletlen. Hiszen azért a kávés párhuzamból is látszik, hogy nem lehet minden ágazatban hasonló eszközökkel élni.

Téved. Módszereink sem az elveiket, sem a gyakorlati megvalósítást tekintve nem ágazatspecifikusak. Szervezetünknek vannak kereskedő tagjai is, és volt már olyan sikeres akciónk, amikor termékgyártó cégnek eladott alkatrészek utáni követelést sikerült eredményesen lezárnunk.

Elmentek a gyárba, és kiszerelték a csavarokat a csapágyakból?

Az adott szituáció mindig hozza a megoldást is, az a lényeg, hogy a szélhámoskodásnak útját álljuk, akármiről legyen is szó.

Ha például a Megyeri híd építői a VÉSZ-hez fordulnának, mit tudnának nekik mondani?

Nem kell a feltételes mód, fordultak ők hozzánk. Harminc-harmincöt cég akart belépni a szövetségbe, tartottunk egy megbeszélést, azon tizennégy-tizenöt cég volt ott. De amikor elérkeztem a feltételek ismertetésekor oda, hogy a szövetség legfontosabb elve a szolidaritás: a bajba került vállalkozások kölcsönösen segítenek egymásnak – hiszen nem mindegy, hogy egy kisvállalkozás öt dolgozója megy egy helyre bontani, vagy sokan, hetven-száz ember, összefogva –, kérdezték, hogy akkor nekik is menniük kell másoknak segíteni, mondtam, hogy igen, nekik ez láthatóan nem tetszett. Végül azt kérdezték, hogy mivel tudom bizonyítani, hogy a szövetség tud nekik segíteni. Mondtam, hogy bizonyítani nem akarok, a legjobb bizonyíték nekik az lehet, ha nem lépnek be, és próbálnak önerőből boldogulni. Azóta úgy játszanak velük, mint macska az egérrel. És ez az egész magyar népnek az óriási leckéje: vagy megtanulja a szolidaritást, vagy belesüllyed az önző szemléletébe, akkor elaprózódik, és azt csinálnak vele, amit akarnak.

Hány épületet bontottak már vissza?

Nagyon sokat, nem is tudok pontos számot mondani. Volt olyan nap, amikor hat akciót hajtottunk végre. De fontos, hogy teljes körű bontásra még nem volt szükség, inkább jelképes, nagyon komoly figyelmeztetést jelentő beavatkozások ezek. Összességében száz-százötvenmillió forint közötti, nekik jogosan járó, de korábban ki nem fizetett összeget kaptak meg eddig a mi segítségünket kérő vállalkozások. De még nagyon az út elején járunk.

Mi volt az első akció, és honnan jött akkor az ötlet? Egy reggel arra ébredt, hogy nem vár tovább, és nem is akar bíróságra rohangálni, hanem jöjjenek a csákányok?

A gátlástalan cinizmus háborított fel. Itt nem szakmai, szemléleti viták vannak, itt aljas, alávaló hazudozás van, az ember szemébe nézve hazudnak. Azt mondják, hogy forduljak bírósághoz, tudván, hogy akkor évekbe is beletelhet, mire fizetniük kell. És egyszer betelt a pohár. Azt mondtam, hogy jó, akkor le fogom bontani, amit építettem. Erre kinevettek. Ez 2007 októberében történt, egy lakóparkot építő cég tartozott, a tetőszigetelést csináltuk ott. Úgyhogy egy hajnalban fölment a csapat a tetőkre, és tizenegynéhány helyen három-öt négyzetméteres területeken lebontottuk a tetőt.

Aznap délután a vitatott összeg már ügyvédi letétben volt, és két hét múlva meg is kaptuk. A következő akció már kicsit harcosabbra sikerült. Másfél éve tartozott egy cég tízmillió forinttal, ami nekünk hatalmas összeg, közben meg épített magának egy gyönyörű irodaházat. Amiből ráadásul ki akartak dobatni egy őrzővédő cég emberével, amikor előre megbeszélt időpontban odamentem tárgyalni. Mondtam, hogy ha nem állnak velem szóba, akkor néhány csákányossal szétverjük a recepciót. Nem vettek komolyan, szétvertem.

De ez azért már mégis csak rongálásnak minősült, nem?

Bár nagyon pici volt a károkozás, tehettek volna feljelentést, de nem tettek. Viszont hamar rendezték a tartozásukat. Ezután, 2007 decemberében javasoltam, hogy létre kellene hozni egy érdekvédelmi szövetséget, 2008 tavaszára összejött tizenhat-tizennyolc cég, az alapítók, és tavaly szeptemberben lett a szervezet hivatalosan is bejegyezve.

Gondolom, nem minden akciójuk olyan sikeres, mint az első, amikor délután már ügyvédi letétben volt a pénz. Milyen hatékonysággal működnek?

Úgy indul az egész, hogy felvesszük a kapcsolatot az ellenérdekelt féllel a pontos, mindenre kiterjedő elszámolás érdekében. Mi nem vagyunk hatóság, nem dönthetjük el, kinek mennyi és miért jár, ezért ragaszkodunk a korrekt, jogszerű elszámoláshoz. Ha a megrendelőnek bármilyen jogos kifogása van, akkor ezt ebben az elszámolásban érvényesítheti. És már itt komoly eredményeink vannak. Megszűnt az, hogy a megrendelő, ha mi keressük, hónapokig bujkáljon, hazudozzon. A két véglet eddig az volt, hogy rendőrt küldtek ránk, illetve hogy egy telefonomba kerül, és két nap alatt fizettek.

Ha már említette a megrendelő kifogását: az építőipar köztudottan olyan ágazat, ahol nagyon sok minőségi probléma van, és a garanciális javítások körüli huzavona ideális terep a kifizetések elmaszatolásához.

Valóban, az építőipar olyan bonyolult munkaterület, hogy hibátlan teljesítés nem létezik. De azért higgye el, nem nagyon van olyan építőipari cég, amelyik ha elszúr egy munkát, és a hiba kijavításához köti a megrendelő, hogy fizessen, akkor az a cég ne javítana. Gondolja csak meg: folyik egy munka egy építkezésen hónapokig, akkor ne lenne két nap a hiba kijavítására?

Egyébként vitás esetekben a VÉSZ tagjai, illetve a hozzánk forduló cégek természetesen nyitottak a megegyezésre. Egyébként pedig inkább az a tipikus, hogy a megrendelő a megállapodásban szereplő összeg töredékét fizeti ki, mondván, ez egy negyedosztályú munka, majd első osztályúként értékesíti tovább.

Tavasszal azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy a kibontott építőanyagokat az adóhivatal egyik irodaháza előtt öntötték leazzal, hogy természetben akarnak adózni. Mit akartak ezzel elérni?

Van egy törvényjavaslatunk, ami nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy csak a realizált árbevétel után keletkezzen adófizetési kötelezettség. Hiszen egy kiállított számla még csak fiktív bevételt és fiktív adókötelezettséget jelent, amíg meg nem érkezik a bankszámlámra a pénz. Szóval ha nem fizet egy megrendelő, akkor ő váljon az adófizetés kötelezettjévé, és ne a számlát kiállító, pénzére váró cégnek kelljen még az adóhatósággal is küzdenie.

Most viszont már nemcsak a nem fizető megrendelők retteghetnek a VÉSZ-től, hanem azok a bankok is, amelyek nem teljesítik az önök kilakoltatási moratóriumát. Hogyan jött a profilváltás ötlete?

Ez nem profilváltás, az eddigi tevékenységünket folytatjuk, csak kiegészítettük. A történet január közepén kezdődött, amikor megkeresett engem egy nagy székesfehérvári cég vezérigazgatója, és hosszan ecsetelte, hogy az ingatlanpiacon milyen óriási lehetőségek vannak, a bedőlt hitelek miatt lakások ezreit lehet fillérekért fölvásárolni az árverezéseken.

Hosszas köntörfalazás után kibökte: arra gondolt, hogy a VÉSZ-nek van egy nagyon hatékony és tettrekész csapata, és megbíznának, hogy szervezzek a szövetség erejét felhasználva kilakoltató kommandókat, és pár órás munka milliós díjat hozna. No, azért nem pofoztam le, mert telefonon történt a dolog. Viszont elgondolkodtam, hogy milyen erős készülődés folyik egy tömeges katasztrófára. Arra jutottunk, hogy ha ők készülnek, akkor nekünk, akik a védelemre jöttünk össze, szintén készülődnünk kell.

Honnan tudják, hogy melyik bank hány embert lakoltat ki, hogy kit milyen súllyal kell a listán szerepeltetni? Mi lesz a feketelista készítésének technikája?

Felszólítottuk a bankokat – írtunk a bankszövetségnek és minden banknak külön is –, hogy hirdessék meg az árverezési és kilakoltatási moratóriumot az önhibájukon kívül fizetésképtelenné vált adósokra, ha azoknak egyetlen otthonuk van, tehát nem tudnak máshová menni. Az általunk adott július 31-ig határidőig hat bank válaszolt, kettő a legnagyobbak közül, és két kicsi. Három azt írta, hogy ők nem folytatnak olyan tevékenységet, ami árverezéshez vagy kilakoltatáshoz vezetne, a másik három tartalmilag a moratóriummal felérő vállalást tett, azt írták, hogy nem fognak árverezni, mert a válságban szolidárisak a társadalommal.

Mi van a többiekkel?

Aki nem válaszol, vagy elutasítja a moratóriumot, az felkerül az augusztus végére elkerülő listára, amit minél szélesebb körben publikálni akarunk. És figyelmeztetni fogunk mindenkit, hogy a listán levő bankok közül bármelyik lehet az, amelyik az első helyre kerül, és amit, ha nem is a szó fizikai értelmében, de meg fogunk semmisíteni. Ezért javasoljuk mindenkinek, hogy a listán szereplő bankokból vegyék ki pénzüket, és vigyék át takarékszövetkezetbe vagy a moratóriumot vállaló bankokba. Ezutánt szakértőink figyelik a feketelistások tevékenységét nagyjából másfél hónapig, és ennek alapján kiválasztjuk azt, amelyik a leghatékonyabb volt az emberek kirablásában, és azt meg fogjuk semmisíteni.

Ez a megsemmisítés mit jelent a gyakorlatban? Hiszen fizikai erőszakot, azt mondja, nem alkalmaznak, és azért százmilliárdos főösszegű intézményekről van itt szó, tehát a gazdasági nyomásgyakorlás sem tűnik egyszerűnek.

A háborúnak az a logikája, hogy...

Háborúnak?

Igen, ez egy háború. Itt nagyon sok áldozat van és lehet: sérültek, utcára kerülő emberek, szétszakadó, leszakadó családok. Szóval a háborúnak az a logikája, hogy addig megyek el, amíg az ellenség kényszerít. Így a megsemmisítésnek az a lényege, hogy az a bank többé nem fog létezni. Beszélhetünk száz- vagy ezermilliárdokról, higgye el, egy bank rettenetesen sérülékeny. Emlékezzen csak a Postabankra, egyetlen sms elindítása elég volt, hogy bedöntse a bankot, hogy napok alatt tömegek kígyózzanak a fiókoknál a pénzükre várva. Külföldi barátaink segítségére is számítunk, akik az anyabank ellen fognak megsemmisítő fellépést gyakorolni.

De mégis, milyen eszközeik vannak erre, ahogy mondta, háborúra?

Ha egy bank gátlástalan, jogtipró eszközökkel él, akkor ugyanúgy fellépünk ellen, mint egy, a munkásokat átverő vállalkozó ellen. Van egy konkrét ügyünk, egy nagy, olasz tulajdonban lévő bankkal, amelyik nagyon nekipimaszodott, nagyon szemét, aljas módon bánik nemcsak a lakossági, hanem a vállalkozói, most már a nagyvállalkozói ügyfeleivel is.

Tudjuk is, hogy milyen eszközzel kell fellépnünk, de eddig még nem került sor az akcióra. És hogy mit tudunk mondani? Hát azt, hogy nézzük meg, kinek mije van! A banknak pénze, amivel gátlástalanul, aljas módon zsarol. Nekünk viszont van háromezer emberünk, hatszázhúsz személyautónk, száznyolcvan kamionunk, kétszázötven teherautónk. Ötszörös blokád alá tudunk helyezni egy bankot, és ha oda bemenne kétezer csákányos ember, csak érdeklődni, hogy mi a helyzet, akkor a háborút már más pozícióból vívjuk.

Hadat üzen a népsanyargató bankoknak, társadalmi szolidaritást hirdet az elesettekkel, igazságosabbá tenné az adószabályokat. Mintha nem is üzletember, hanem politikus lenne.

Pártos, közhatalmi ambícióim nincsenek. Politikai ambícióim arisztotelészi értelemben vannak. Arisztotelésznél a politika a város közjavát szolgáló legmagasabb rendű tevékenység, a város gondjaival való foglalatosság. Ilyen értelemben a legszorosabb módon politikai tevékenységet folytatok.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!