Európa Szingapúrja kéne legyünk

2006-ban készült egy alternatív kormányprogram, amelynek, akárcsak a 2008-as, aktualizált, Kilábalás című verziónak a szerzője és egyik arca volt. Idén nem akarják megmondani a politikusoknak, mit kéne tenniük?

Nem, az idén nem készül ilyen program.

Miért?

Az alapvető oka az, hogy az Oriens elindította az alapját, ami rengeteg időt vesz el tőlünk.

Lehetne ok az is, hogy bár a szakmai közvélemény, a piac maximálisan elismerte a programokat, a politika szinte semmit sem valósított meg belőlük. Aktuálisak maradtak egyáltalán a főbb pontok Magyarország mostani, válság utáni állapotára?

A világ nagyon megváltozott, de közben Magyarország nem igazán. Ennek köszönhetően egyes részek változatlanul, más részek nem egészen ugyanúgy igazak. Sajnos azonban általában is elmondható, hogy a világ változásainak hatásait Magyarországon nem gondoltuk végig, pedig erről nagyon komoly párbeszédre lenne szükség.

A jól látható hosszú távú változás, hogy az a rendkívüli tőkebőség, ami a korábbi tíz évet jellemezte, rendkívüli helyzet volt. Most sokkal tőkeszűkebb világra kell felkészülnünk. Ez a régió és benne Magyarország viszont az elmúlt években arra épített, hogy van az olcsó, ideáramló tőke, és van az olcsó munkaerő, amit mi ehhez hozzáteszünk. Csakhogy az olcsó munkaerő tőke nélkül valójában csak azt jelenti, hogy van itt egy csomó szegény ember. És a szegény emberek önmagukban sosem növekednek.

A most a legnagyobb növekedést mutató régiók nem éppen gazdagok.

Ha megnézzük az elmúlt kétszáz év történetét, az látszik, hogy azok az államok, amelyek a felső húsz százalékba tartoztak kétszáz éve, most is ott vannak, míg azok, akik akkor nem voltak ott, most sem tartoznak oda. Egy országnak, Argentínának sikerült kiesnie a körből, jó néhány puccsnak és egy elképesztően diszfunkcionális politikai rétegnek köszönhetően. Bekerülnie is keveseknek sikerült, Koreának és a kétszáz éve államként még nem is létező Szingapúrnak.

Van egy óriási tehetetlenség tehát ezekben a mozgásokban, ami egyebek között a jogrendeknek, az emberekben rögzült normáknak, a kulturális háttérnek köszönhető. Erre vezethető vissza, hogy Magyarországnak sikerült kiszakadás nélkül átélnie az elmúlt hatvan-hetven évet.

De azt is látni kell, hogy ha teljesen félremenedzselünk egy országot, azért ki lehet szakadni ebből fejlett körből, és akkor nagyon nehéz a visszakerülés. Azért nehéz, és itt kanyarodunk vissza a válság hozta változásokhoz, mert a tőke egy önmagát újratermelő dolog: tőke nélkül nem lehet növekedni, tőkével viszont viszonylag egyszerű. Mi pedig itt vagyunk: egy tőkeszegény világban egy tőkeszegényként ország.

Van a McKinsey-nek egy nagyon jó tanulmánya, ami megmutatja, hogy jövedelem-vagyon arányában ez a régió áll a legrosszabbul a világon. Afrika előrébb tart, ha a jövedelmi szinteket és a felhalmozott vagyon nagyságát vetjük össze. Ennek az oka nyilván a kommunizmus, ami tönkre tette, megszüntette, ledarálta a vagyonokat, ennek megfelelően nincs felhalmozott vagyon, sőt még annál is kevesebb van, mint amit a jövedelmi szintünk indokolna. Fontos, hogy ez nemcsak Magyarországra, az egész régióra is vonatkozik.

Akkor marad az eddigi recept, ide kell édesgetni valahogy a tőkét?

Egy ilyen tőkeszegény helyzetben óriási felelőtlenség lenne abban hinni, hogy a nyugati tőke majd úgyis elindul újra errefelé.  Pláne, hogy a mostani jelek nem is utalnak erre, a tőke csordogálni fog. És ez új helyzetet teremt. Eddig arról beszéltünk, hogy a régióban ki hogy áll a tőkéért folytatott versenyben, pedig eddig valójában mindenhova jutott. A verseny az most kezdődik, mert nagyon kevés tőke fog idejönni, és ami jön, azt nagyon megnézik a gazdái, hogy hova teszik. Ráadásul a válság másik következménye, hogy eltűnt a kereslet, ami persze részben szintén az olcsó tőkére épült. E nélkül a vásárlóerő is megzuhant.

Európa mindjárt fellendül, és akkor nekünk is jobb lesz, ezt hallani mostanában.

Az jól látható, hogy Ázsia most is dinamikusan növekszik. Ha fenntartható a béke, mert ott ez a legnagyobb kérdés, akkor a demográfiai dinamika annyira erős, hogy az egy hosszú távon fenntartható növekedésre ítélt régió. Az USA-ban is megvan még a demográfiai előny, nem kell az elöregedő népesség miatt aggódniuk, és a gazdaságnak is nagyon komoly tartalékai vannak.

És akkor itt van az öregedő Európa, amelynek bankrendszerét nagyon megviselte a válság. A napokban jött ki egy olyan felmérés, hogy az európai kkv-k huszonöt százaléka panaszkodik arra, hogy nem kap hitelt. A válság előtt egy számjegyű volt az ilyen cégek aránya, ráadásul a hitelszűkétől szenvedők aránya az elmúlt fél évben is növekedett. Így azok az országok, amelyek az EU növekedésétől függenek, márpedig mi is oda exportálunk, kétszeresen vannak visszafogva. Se tőke, se exportlehetőség.

2008-ban, a Kilábalás írásakor még nem ez volt a helyzet. Az akkor felsorolt problémák máig problémák ugyan, de sajnos a gondjaink magasabb szintre kerültek. Ha pusztán a pár éve számításba vett eszközöket vesszük elő, az nem jelent megoldást. Magyarországnak nagy tragédiája, hogy az elmúlt öt-hat év világpiaci növekedését nem tudtuk kihasználni. Nézzük meg: lehet, hogy a román gazdaság tavaly hat-hét százalékkal esett vissza, ahogy mi is, de amíg nálunk az elmúlt években alig volt valami gazdasági növekedés, addig a románok szárnyaltak. A románoknak volt miből visszaadniuk, mi az alig érzékelhető teljesítményünket semmisítettük meg egyetlen év alatt.

Akkor mi a megoldás?

Az egyik dolog, hogy el kell fogadnunk, hogy nincs csettintésre egy gyors, rövid távú megoldás. Kényszerpályák között mozgunk, az említett kettőn, a tőkeszegénységen és az exportlehetőségek beszűkülésén kívül ráadásul Magyarországot egy harmadik kényszerpálya is szorítja, az államadósság, amivel nehezebb a növekedés, de aminek a leküzdése nem megy növekedés nélkül. 3-3,5 százalékos növekedés kell legalább folyamatosan ahhoz, hogy ne folytatódjon az adósságspirál.

És hogyan érhetjük ezt el?

Körbe kell nézni a világban, hogy a tapasztalatok alapján mit érdemes tenni. Nézzünk egy pillanatra Szingapúrra! Az elmúlt ötven évben, néhány éves megbicsaklásokkal, folyamatos, meredek növekedést tudott felmutatni úgy, hogy mostanra a világ egyik leggazdagabb országa. 1960-ban az egyik legszegényebb volt. Ez egy ötmilliós ország, aminek a GDP-je kicsit nagyobb, mint Magyarországé. És nyitott ország, a világ egyik legfontosabb kikötőjével. Tehát több szempont alapján is összevethető Magyarországgal, hiszen mi is rendkívül nyitottak vagyunk.

Ők kiválasztottak iparágakat, behoztak szakembereket, majd egyetemeket hoztak létre, és kiképezték a saját szakembereiket. Ehhez persze szofisztikált államigazgatás és egy program megvalósításának képessége kellett. És ez a mi gyenge pontunk. Szingapúrban havi szinten készülnek olyan termelési statisztikák, amelyeket Magyarország éves szinten is csak háromnegyed éves késéssel készít el. És ott ezen statisztikák alapján működik a politika.

Fel kell azt ismernünk, hogy ha ekkora ország vagyunk, egy ilyen nagy világban, akkor az egyik legnagyobb előny az lehet, ha az állam intelligens. Nem lehet egy olyan állammal építkezni, amelyik nincs tisztában azzal, hogy nem üzletet, hanem a kereteket kell építenie. Ha nincs meg ez a felismerés, akkor mindegy is, milyen ötletek vannak, nem fognak megvalósulni.

És amikor az ilyen típusú politikai irányításról, az államigazgatásról beszélek, nem is feltétlenül a miniszterelnökre vagy a miniszterekre gondolok, hanem az alattuk levő apparátusra. Ha ezt elkezdjük építeni, már ötéves kifutással is nagyon komoly eredményeket lehet elérni, már csak azért is, mert nagyon alacsony szintről indulunk ezen a téren. De persze az államigazgatási fejlesztés csak szükséges, de nem elégséges feltétele a fejlődésnek.

Mi kell még?

Olyan modell kell, ami Magyarország komparatív előnyeire épít. Ez azt jelenti, hogy azokat a területeket kell megtalálni, ahol lehet viszonylagos előnyünk a többiekhez képest. Én azt gondolom, hogy ebben a megközelítésben óriási hiba volt a mezőgazdaságot nem venni sokkal komolyabban. Részben azért is, mert a magyar alulfoglalkoztatottság egyik oka az alulképzettség, a mezőgazdaság pedig képes lenne ezt a munkaerőt felszívni.

És versenyképes a nyugati nagyüzemi mezőgazdasággal?

Ez az egyik, katasztrofális módon a fejünkbe vert toposz, hogy csak a nagyüzemi mezőgazdaság versenyképes. Az iparban nincs olyan ágazat, amelyik a mai napig szinte manufakturális keretek között állít elő világszínvonalú és keresett termékeket? Hogyne lenne.

Ki kell választani néhány területet. Magyarországnak nem tömegszinten kellene búzával és kukoricával foglalkoznia, van egy csomó olyan művelési ág, ami a mai napig sehol sincs gépesítva. Kolumbia látja el ma az USA déli részét virággal: mára ez egy gigantikus piac, ami a 80-as években úgy indult, hogy egyetlen amerikai vállalkozó elkezdte, aztán az ország felismerte, hogy erre alkalmasak az adottságaik, az üzlet jó, és azóta virágzik. A lényeg, akár a mezőgazdaságtól függetlenül, hogy válaszunk ki néhány területet, amiben elkezdődik egy hosszú távú, intelligens építkezés.

Mi jöhet szóba a mezőgazdaságon kívül?

Én nem látok más olyan területet, ahol ennyire jó természeti adottságaink vannak. De ez nem azt jelenti, hogy nincsenek további óriási és kihasználandó előnyeink. Nem varázsszert kell keresni, ami egy csapásra megoldja minden problémánkat, hosszú távú, megfontolt építkezésre van szükség, feltárva ezeket az előnyöket, kihasználva és építve rájuk.

Akkor milyen előnyeink vannak?

Miért van Magyarországon akkora államadósság? Mert nehezen fenntartható, szociális, oktatási és egészségügyi rendszert működtetünk, ráadásul nagyon nem hatékonyan. Ez egyrészt sokba kerül. De nézzük a másik oldalát! Bár a magyar lélek alighanem lázad a következő megállapításom ellen, de az igazság az, hogy ennek a rendszernek köszönhetően Magyarországon borzasztóan kicsik a társadalmi különbségek. Kicsik a kulturális különbségek, de a vagyoni különbségek is, a hozzánk hasonlóan fejlett országok társadalmához képest, a fejlődő országokhoz pedig nem is érdemes hasonlítani magunkat.

Ázsiához vagy Dél-Amerikához képest Magyarország svéd szinten van, már ami a társadalmi különbségek nagyságát illeti. Ennek, illetve az ezt biztosító rendszernek van sok negatív következménye, amit mind ismerünk. De van egy csomó jó oldala is, leegyszerűsítve az, hogy itt jó élni: nem halnak éhen emberek az utcán, nincsenek favellák, itt nincs olyan része az ország legnagyobb városának, ahova este csak félve lehet bemenni. Ezt mi nem értékeljük, pedig a fejlett országok nagyvárosaival összevetve is egy óriási érték.

És hogy lehet erre építeni?

Úgy, hogy emiatt ide eleve szívesen jönnek, másfelől egy ilyen közegben a társadalmi mobilitás sokkal könnyebben működik: egy generáción belül is lehet ugrani a társadalom legalsó szintjéről a legtetejére, nincsenek ezt lehetetlenné tevő osztálykülönbségek. Ez nagy potenciál. Még akkor is, ha ennek az integrált társadalomnak az alapjait, amit például az egységes bölcsődei és óvodai rendszer jelent, az, hogy nincs szegény gyerekek óvodája és gazdag gyerekek óvodája, nagyon erősen visszavágták.

De nagyon komoly potenciált jelenthet a képzettséghez, az oktatáshoz való hozzáállásunk is. Ma már sajnos nem mondhatjuk azt, hogy az oktatás színvonala is kiemelkedő, de a kultúránkban még mindig erősen kódolva van, hogy sokat tanulni jó, és meghozza a gyümölcsét. Ez a fajta beállítottság egy csomó feltörekvő országban nincs meg, ahol igen, például Kínában, ott ezt rendre ki is emelik az elemzések. Míg nálunk szinte természetes.

Ezek persze mind csak lehetőségek, de van alap, amire egy intelligens politika építkezhet. Mi az elmúlt húsz évben azt csináltuk, hogy hozunk három, ráadásul nem is jó szabályt, és azt várjuk, hogy azzal minden megoldódik. Nem oldódik meg! Ez nem építkezés, ez nem a meglevő előnyeink, adottságaink felmérésére és kiaknázására született program.

Szingapúr most azt találta ki, hogy kreatív központtá teszik magukat. De egyelőre bajban vannak, mert nem tartják magukat elég kreatívnak. Annak, hogy Magyarországon mindenki jó szövetségi kapitány, vagy mindenki ért a politikához, egyrészt megvan a viccekben is szereplő árnyoldala, de másrészt azt jelenti, hogy itt az emberek hajlandók és képesek gondolkodni. Láttunk már olyan amerikai céget, amelyiknek a belső, vállalati szlogenjeit sikerült magyarra átültetni? Nem, mert Magyarországon a gondolkodó emberek ezeken röhögnek.

Lehet, hogy a magyar ember gondolkodik, és mobilizálható, de most a magyar ember az állam csecsén lóg, támogatást vár.

Ez valóban az egyik nagy probléma. Amiről eddig beszéltem, az a magyar társadalomnak egy idealizált képe. Azt azonban látni kell, hogy az elmúlt hatvan-hetven évben átformálódott társadalom jelenleg ettől eltér. Kis túlzással úgy lehet lefesteni, hogy nagyon sokan hónapról hónapra csak azt várják, hogy mikor kapnak különféle állami támogatást, és elszoktak attól, hogy azért bármit is tenni kell.

Olyan sokat azért itthon nem változott a helyzet négy év alatt, vagyis azóta, hogy az első, közgazdászkörökben röviden csak CEMI-tanulmánynak nevezett javaslattal előrukkoltak volna, nemde? Innen nézve, amit most a teendőkről, feladatokról elmondott, azt elmondhatták volna két éve meg négy éve is. Az akkori programjavaslatoknak viszont hangsúlyos és nagyon konkrét elemük volt, hogy egy nagy lélegzetvétel mellett, egyszeri jelentős adócsökkentéssel meg kell szakítani az ördögi kört, ami lényegében a magas adók – alacsony adófizetési hajlandóság és adóbevételek – finanszírozhatatlan állami kiadások – még magasabb adók pályával lehet leírni. Most mintha a rövidebb távú lépéseket kevésbé tartaná fontosnak. Mibe kell szinte azonnal belevágnia egy új kormánynak?

Valójában két-három nagy mutatványt kellene egyidőben bemutatni. Roppant nehéz a feladat. Ami segít, hogy ezek egymást erősítik. Adócsökkentés nélkül nem megy, átfogó reform kell. Ha nem tudunk nagymértékben adószintet mérsékelni, akkor ezután is arra kényszerítünk sokakat, hogy adót csaljanak, és aki adót csal, az örökké kicsi akar maradni, nem akar látszani, nem akar nagy céget csinálni.

Adóreform kell akár úgy is, ha idén csak annyi történik, hogy hihetően elmondja, felvázolja a kormány, mi lesz 2011. január 1-jétől. Van egy pillanat, amelyet ki kell használni, hogy az emberek lássák, itt valami változik. Az óvodai és bölcsődei rendszert újra kell építeni, különben szétszakadhat a magyar társadalom. És az államigazgatást is át kell alakítani. Nem árt, ha benne az önkormányzati rendszer is átesik egy generáljavításon.

Ha Magyarországon olyan lesz a hangulat, hogy itt jó üzletelni, jó bizniszt csinálni, akkor könnyebb lesz tőkét vonzani, tőkét hozni az országba, és a működő tőke piacot is hoz magával. Ekkor még tovább lehet adót csökkenteni, és így tovább. A folyamatot tehát el lehet indítani. De azzal tisztában kell lenni, hogy ez hosszú távú dolog. Tudni kell, honnan kell tőkét bevonni, az milyen piacot hoz magával, a tőke becsalogatásához pedig egészen mást kell csinálni, mint amit eddig csináltunk.

Nem elég adót csökkenteni, nem elég a munkaköltségeket mérsékelni. Segíteni fog persze ez is, de kell még más is. Gondolkozzunk a befektetők fejével, akik felteszik a kérdést: miért pont Magyarország? Az nem fogja megoldani Magyarország problémáját, hogy lehet, egy-két év múlva már nálunk is ugyanolyan könnyű lesz vállalkozást indítani és működtetni, mint most Szlovákiában, vagy ugyanolyan alacsony lesz az elvonás, mint most rajtunk kívül lényegében az egész régióban. Ez kevés lesz, jóval több kell. Az jelenthet kiutat, ha ehhez képest fel tudnánk mutatni egy olyan víziót, amely mellé lépéseket is tudnánk tenni.

Mondjuk: Magyarország bioélelmiszer-nagyhatalom kíván lenni. Ekkor le kell ülni a világ vezető cégeivel ebben a szegmensben, hogy kitaláljuk, mit tudunk velük közösen csinálni. Ehhez a magyar állam létrehoz egy egyetemi szakot, amit finanszíroz, kutatásokat végeznek ezen az egyetemen. Ezt fel kell építeni.

Mennyire merevek a keretek, amelyek között a következő kormány mozoghat? A költségvetési hiányra mennyire kell figyelni, mennyire szent tehén az államháztartásideficit-cél?

Valamennyire fontos persze a hiánycél. De ez az egész költségvetési hiány körüli felhajtás azzal magyarázható, hogy a deficit és a deficitcél szimbólummá vált. Meg kell őriznünk a magyar államadósságot finanszírozó befektetők bizalmát. Ma a költségvetési hiány annak a szimbóluma, hogy Magyarország felelős, megbízható, szavahihető-e, vagy sem.

De az a következő kormányon is múlik, hogy egy vagy két év múlva ugyanez lesz-e Magyarország megbízhatóságának az első számú szimbóluma. Vagy azt tudjuk mondani a befektetőknek, tessék, itt egy olyan államigazgatási reformot viszünk véghez, amelyet a régió minden országában meg akartak csinálni, de nem sikerült, ám mi komolyan vesszük. És egy jó államigazgatási reformnak a makrogazdaságra gyakorolt jótékony hatása nem lehet kérdéses. Egy ilyen dolog után lehet, hogy másban kicsit nagyobb mozgástere lesz Magyarországnak. Egy jó kormány nem attól jó kormány, hogy alkalmazkodik a szűk mozgástérhez, hanem hogy kitágítja a kereteket.

Az idei hiánycélt tartanunk kell, az IMF-szerződéshez tartanunk kell magunkat?

Nem tudom, hogy az IMF részéről pontosan mik is az elvárások. Lehet olyan helyzet, ha az IMF-nek sziklaszilárd elvárása a mostani hiánycél teljesítése, különben a piac sem finanszírozza hazánkat, akkor nem lehet kérdés, hogy azt be kell tartani. De elképzelhető olyan variáció is, hogy az IMF-fel való tárgyaláson az új kormány kialkudhat kicsivel nagyobb hiányt, cserébe pedig, mondjuk, olyan adóreformot tesz le az asztalra, amelyről mindenki tudja, hogy már jövőre pozitív növekedési hatása van.

Miért ne lehetne ezt megpróbálni? Hitelesség és intelligens kormányzás kell. Az egyoldalú alkalmazkodás sohasem a mi érdekünket szolgálja. Meg lehet persze kötni egy kompromisszumot rövid távra, ha látjuk, hogy ez milyen hosszú távú célt szolgál.

És a Fidesznek van víziója?

Erről őket kell kérdezni. Azon azonban meg lennék döbbenve, ha egy kormányzásra készülő pártnak két hónappal a választások előtt ezzel kapcsolatban ne lenne elképzelése.

Feltételezhetjük, hogy van, de nem ismerjük, és a kampányban sem látszik egyelőre ilyen vonal kirajzolódni.

Ez igaz.

Van egy olyan spekuláció  közgazdász körökben, hogy a Fidesz a következő választási évnek, 2014-nek már úgy megy neki, hogy abban az évben bevezeti az eurót. Egy 2014-es euróbevezetést meghirdetni a mostani kampányban reális cél lehet? És van-e értelme? Fontos cél ez?

Nem véletlenül van vita most az EU-n belül az eurózónához való mielőbbi csatlakozás értelméről, hasznáról és veszélyeiről, és jó, hogy idehaza is kezd ilyen diskurzus kibontakozni. Két oldala van a dolognak. A görögök most nagy bajban vannak, de a spanyolok és a portugálok helyzete sem könnyű. A görögök erősen felértékelt árfolyammal léptek be az eurózónába. A szóba hozott országoknál nem látszik, hogy egyáltalán lenne-e esély a munkaerőköltség jelentős csökkenésére. Márpedig az önálló monetáris politika, a leértékelés lehetősége eltűnik az euróval, így egyre romlik a versenyképességük.

A letteknél mégis megcsinálták a húsz-harminc százalékos bér- és nyugdíjvisszavágást. Néhány tüntetést leszámítva nem akadt meg a folyamat. Az íreknél is volt kemény bércsökkentés. Ezekben az országokban a politikai vezetői rétegnek lényegesen jobb az a képessége, hogy szükséges változásokat elfogadtasson a társadalommal.

Az, hogy a görög politikai elit diszfunkcionális, már régóta ismert. Ha megnézzük, hol voltak katonai puccsok Európában az elmúlt ötven évben, Spanyolország, Portugália és Görögország jönnek be a képbe. Ugyanannak a problémának a lecsapódása a katonai puccsal történő hatalomátvétel és a mostani nehéz gazdasági, állami finanszírozási helyzet: a politikai elit semmi mást nem csinált, mint a hatalmának megtartása érdekében rövid távú és ostoba politikát folytatott. Míg más országokban a politikai réteg képes arra, hogy tanuljon a saját hibáiból. Az nagy kérdés, hogy ilyen értelemben Magyarország melyik országcsoportba tartozik.

De éppen a görög példát is figyelembe véve: még mindig egyértelmű, hogy Magyarországnak mielőbb és feltétlenül csatlakoznia kellene az eurózónához?

Az eurózónában lényegében nincs likviditáshiány a bankrendszerben. A vállalatok is könnyebben, alacsonyabb teher mellett kaphatnak hitelt, mint az eurózónán kívüli országokban. De az előnyök mellett, mint szó volt róla, vannak veszélyei is az eurózónának. Végre jó lenne feltenni egy olyan kérdést, amelyről hosszú vita után lesz valamilyen döntés. Úgyhogy jó hír, hogy az euróbevezetés értelméről, időzítéséről vita van. Azt gondolom mindazonáltal, hogy Magyarországnak mindent mérlegre téve jobb lenne az euróbevezetés, de az időzítést jól körül kell járni.

Reális lehet, hogy 2014-ben euróval fizetünk Magyarországon?

Nagyon sok múlik a világgazdasági környezeten. És ne feledjük, a görög trauma akár úgy végződik, hogy a görögök kilépnek az eurózónából, akár úgy, hogy a görögök megmentésére valakik mélyen a zsebükbe nyúlnak, nem lesz olyan egyszerű bekerülni az eurózónába. 

Bár már régóta más cégnél van, négy éve éppen a választásokra időzített, a CEMI által jegyzett gazdasági tanulmányból ismerhetette meg a szélesebb közvélemény. Mostanában azonban ismét a CEMI-hez kapcsolva, pontosabban annak BKV-s munkájával kapcsolatban említette önt néhány újság.

Sohasem voltam kapcsolatban a BKV-val vagy bármilyen a fővároshoz köthető intézménnyel. Amikor 2007-ben a CEMI a legnagyobb fővárosi céggel kezdett dolgozni, nekem hamar világos lett, hogy mást szeretnék csinálni. Még azon a nyáron megszüntettem a munkaviszonyom, elindítottam mostani cégemet, ami három országban tevékenykedik, és biztosít feltörekvő vállalkozásoknak külföldi tőkét.

De hírekből egy olyan kép is kezdett kirajzolódni, hogy a CEMI-s történet kapcsolatban lenne a felesége képviselő-jelöltségtől való visszalépésével.

Anita sajnos egészségügyi okokból lépett vissza. Velem kapcsolatban a korábbi CEMI-s munkám, távozásom, illetve az új cégem indulása széles körben ismert tények voltak. Anita visszalépése után két nappal aztán megjelent egy cikk, amiben ez mint egy kompromittáló felfedezés és a visszalépésének vélt magyarázata jelent meg. Két egymástól időben és térben is független eseményt mostak össze.