Simor: Kamatemelési ciklus kezdődött

Fél év múlva még ön lesz a jegybankelnök? Nem tervezi, hogy lemond?

Miért tenném? Azért dolgozom, mert nagyon szeretném már látni, hogy végre egyről kettőre jut az ország. Hogy megerősödik és kiszámítható pályára kerül a gazdaság, stabilak az árak, csökken az infláció. Nem lett kevesebb a feladat ezekben a kérdésekben.

Az elmúlt pár hétben az derült ki, hogy a kormány módosítaná a monetáris tanács tagjainak kinevezési rendjét. A kormánytöbbség dönthetne mind a négy külső tagról, akik márciustól többségbe kerülnek a testületben. Eközben a kabinet emelné az inflációs célt , amire egy új összetételű monetáris tanáccsal esélye is lehet. Könnyen lehet, hogy olyan döntésekhez kell adnia a nevét, amelyek talán nehezen vállahatók.

Mi azt javasoltuk, ha már változtatnak, akkor térjünk vissza a Fidesz kormány által elfogadott, 2001-es jelölési módhoz, amely szerint a jegybankelnök jelöl, és a miniszterelnök vagy akár a parlament fogadja el. De mi változik attól, hogy négy új ember érkezik a Tanácsba? A tagok kinevezésének két feltétele van: egyrészt feleljenek meg a jegybanktörvényben rögzített szakmai követelményeknek, másrészt fogadják el magukra nézve kötelezőnek a jegybanktörvényt, és aszerint cselekedjenek. Ha ez a kettő megvan, akkor ugyan lehetnek köztünk nézetkülönbségek, de alapvetően mindannyian kizárólag ugyannak a célnak, az árstabilitás elérésének érdekében hozzuk meg a döntéseinket.

Lehet azt mondani, hogy egy adott hónapban, vagy egy hónappal később kell kamatot emelni vagy csökkenteni, de az alapvető irányvonalban nem lehet különbség, mert azt meghatározza a célokat tekintve az uniós jogrenddel harmonizáló jegybanktörvény. Ráadásul a döntések előkészítése a jegybank szakmai stábjának a feladata. Aki mást gondol, az abból indul ki, hogy ebben az országban nem működik a törvényes rend, hogy az új tagok majd nem tartják be a jegybanktörvény előírásait, hogy a szakmai stáb helyett másnak hisznek. Én ezzel a feltételezéssel nem kívánok élni.

Akár az is elfogadható, ha az új összetételű tanács 3,5 százalékra emeli a jelenlegi 3 százalékos inflációs célt? Csak aztán tartsák?

Remélem, hogy csak kacsáról van szó, mert már önmagában az, hogy bárkiben felmerül a cél növelésének igénye, emeli az inflációs várakozásokat, ront hazánk kockázati besorolásán és végsõ soron árt Magyarországnak.

Egyébként lát ma a világban olyan szakmai véleményt, amely szerint indokolt lenne az inflációs cél emelése?

Nem tudok ilyenről és őszintén remélem, hogy nincs is olyan felelősen gondolkodó, monetáris politikával foglalkozó szakember ma Magyarországon, aki komolyan foglalkozna ezzel a lehetőséggel. A világban volt egy ilyen felvetés: az IMF főközgazdásza, Olivier Blanchard - hangsúlyosan nem az IMF, hanem a saját nevében - közölt egy tanulmányt arról, hogy a fejlett országokban 2-ről 4 százalékra kellene emelni az inflációs célt, azért, mert olyan alacsonyra esett az infláció, hogy a jegybankoknak nem maradt gazdaságélénkítő eszközük, hiszen nem lehet tovább hova csökkenteni a kamatokat. Szakmai körökben ezt a logikát úgy lelőtték, mint madarat az égről, és bár az IMF sosem vállalta fel ezt a javaslatot, számtalan konferencián kellett képviselőinek pironkodva elhatárolódni tőle.

Magyarországon azonban a felvetésnek még a kontextusa sem stimmel, hiszen sem az infláció, sem a kamatszint nem olyan alacsony, ami leszűkítené a jegybank mozgásterét. A hozzánk hasonló feltörekvő országokban éppen az inflációs cél csökkentése zajlik: Csehországban már 2 százalékon állnak, Romániában folyamatosan mennek lefelé, 3,5 százalék helyett ma már csak 3 százalék, 2013-ra pedig már rögzítették a 2,5 százalékos mértéket. Persze láttunk már olyan országot, ahol inflációs célt emeltek, például nálunk 2005-ben vagy éppen Törökországban. De ahol nem az inflációt mérséklik, hanem a célt közelítik  a magas tényinflációhoz, ott a monetáris politika hiteltelenné válik, ami a magasabb kamatok formájában mindenki számára többletterhet jelent.

Milyennek ítéli ma a kormány és az MNB viszonyát, milyen trendet mutatott az alakulása az elmúlt félévben?

Csendes a viszony. Olyan értelemben, hogy nem sok kommunikáció van köztünk, azt is mondhatnám minimális.

Törvényben rögzített együttműködési, esetenként egyeztetési kötelezettségük van. Ehhez képest az IMF-tárgyalásokból is kihagyták az MNB-t.

A tárgyalásokból nem, a döntésből valóban. Számos olyan esetben nem kéri ki a kormány a véleményünket, amikor erre törvény kötelezi,  és számos esetben nem juttatnak el hozzánk olyan anyagokat, amelyeket pedig el kellene. De én ettől nem érzem úgy, ahogy az időnként számomra hisztérikusnak tűnő sajtóhírekben megjelenik, hogy időről időre csörték vannak a kormány és a jegybank között.

Pedig meglehetősen egyértelműnek tűnt a kormány szándéka, lényegében kimondott cél volt vagy lett volna az Ön elmozdítása. Nem érzi ezt?

Én ezzel nem foglalkozom. Teszem a dolgom, és nem látom, hogy az esetek többségében összetűzésbe kerülnénk a kormánnyal.

Az offshore-ügy nem állhat az Ön elleni támadások mögött?

Az ürügy és nem ok.

De azt nem érzi, hogy anno nem kezelte jól ezt az ügyet? Mondjuk most már elárulná, kiszámolta-e, mennyi adót takarított meg így?

A történetből szerintem annyi a fontos, hogy jegybankelnöki kinevezésem után azért tartottam továbbra is külföldön megtakarításaim ott lévő részét, hogy fel se merülhessen, jegybankelnöki döntéseimmel befolyásolom megtakarításaim értékét. Az azóta értékesített befektetések ellenértéke – ahogyan azt a Magyar Nemzetben a múlt év végén elmondtam – azóta itthon van egy olyan alapban, amelynek döntéseiről csak utólag értesülök. Ezzel a dolog el van rendezve, de persze lehet még 2026-ban is lovagolni rajta. Nyilván fognak is, annak ellenére, hogy mindig a hatályos törvények szerint jártam el.

Ha nem is akarja háborúsnak látni a viszonyt, van magyarázata, hogy mi áll a hátterében? Személyes konfliktus, a jegybank szemére vetett szakmai hibák, esetleg más?

Azért nem ezekben keresném az okokat, mert a történelem jól érzékelhetően ismétli önmagát. Több magyar kormány próbálta már a jegybankot beosztottjaként kezelni. Ebben biztosan benne van az a törekvés, hogy mindegyik kormány szakítani szeretne a múlttal, és minden intézmény élén változást szeretne vagy szeretett volna elérni, hogy ezt a szakítást demonstrálni tudja. Másrészt, a kormány független intézményekhez való viszonya talán más, mint amit én Magyarországon, az EU egyik tagállamában ideálisnak képzelnék.

A hétfői kamatemelés a kormány szerint felesleges volt.

Ezért fontos a független jegybank. Mi elmondtuk az indokainkat. A Monetáris Tanács közleményéből és az MNB azóta megjelent inflációs jelentésből világosan kiderül, hogy az inflációs előrejelzésünk alappályájának emelkedése, és ezen túlmenően is további inflációs kockázatok indokolták az emelést.  Az infláció az árszínvonal emelkedésével egyenlő, ez rossz a gazdaságnak, rossz az embereknek és persze ellentétes a jegybank törvényben rögzített feladatával.

Idézünk: "...az elmúlt időszakban Magyarország kockázati megítélése romlott, ami részben országspecifikus tényezőkhöz – ezen belül is leginkább a gazdasági környezet kiszámíthatóságának csökkenéséhez – köthető." Ez a mondat is szerepelt az indoklásban.

Ez valóban szerepel a közlemény helyzetleíró részében, de a Tanács  a 3 százalékos célt tartósan meghaladó inflációra, illetve a felfelé mutató inflációs kockázatokra tekintettel döntött az alapkamat emelése mellett. Ez két nagyon világos mondat. Ahhoz képest, hogy a kockázati megítélés milyen súllyal játszott szerepet a döntésünkben, és mit hangsúlyoztunk az indoklásban, meglepett a döntés fogadtatása.

Egyébként az MNB három hónapja következetesen hívja fel a figyelmet az inflációs kockázatokra. Már a mostanit megelőző augusztusi inflációs jelentés is a cél fölötti drágulást valószínűsített. Akkor a monetáris tanács még a kamattartás mellett döntött, mert figyelembe vett olyan tényezőket, amelyek mellett az infláció a stáb által készített előrejelzésben szereplőnél alacsonyabban alakulhat. Ilyen tényező volt például a költségvetés is: augusztusban még nem volt kész a 2011-es büdzsé. Az államháztartási hiányt le lehet hozni a 3 százalékos GDP-arányos kritikus szint alá úgy is, hogy az az inflációt mérsékli. A kiadáscsökkentéssel elért deficitcsökkentés ilyen inflációcsökkentő tényező lehet. Azóta viszont az történt, hogy bejöttek a különadók, az szja-csökkentés pedig növelni fogja a belső keresletet.  Emellett egy, az augusztusi előrejelzésünknél erőteljesebb élelmiszerdrágulás következett be, illetve azt is láttuk, hogy az inflációs várakozások csökkenése is megtorpant, sőt, visszafordulni látszik. Ezek az augusztusi előrejelzéshez képest mind felfele lökik az inflációt 2011-ben, és, ami nagyon fontos, hogy az áremelkedés üteme 2012 egészében is a cél fölött marad.

Adott tehát egy jelentősen rosszabbodó inflációs alappálya, ráadásul a monetáris tanács csak olyan kockázatokat érzékel, amelyek az árak emelkedésének irányába mutatnak. Augusztusban nem volt ilyen egyoldalú a helyzet, akkor még egyaránt voltak lefele és felfele mutató bizonytalansági tényezők. Mindezek miatt döntött úgy hétfőn a monetáris tanács, hogy eddig, és nem tovább, most az árstabilitás érdekében lépni kell.

Az inflációt emelő tényező közül melyiknek van a legnagyobb szerepe?

Az élelmiszerárak emelkedése közvetlenül csak 2011-ben emeli a fogyasztóiár-indexet, de 2012-ben a gyors növekedésnek köszönhetően a gazdaság teljesítménye közelít potenciális szintjéhez, záródik a kibocsátási rés. Ez az infláció szempontjából azt jelenti, hogy fokozatosan gyengül a kihasználatlan kapacitások árleszorító ereje, így komoly kockázatát látjuk annak, hogy az élelmiszerárak miatti magasabb infláció megemeli a béreket, és második körös hatások jelentkeznek a fogyasztói árak szélesebb körében.

A mostani előrejelzés viszont valamelyest erősebb forintárfolyamot vett alapul, mint az augusztusi prognózis, ez önmagában az infláció csökkenését kellene, hogy eredményezze.

Ez így van. A mostani prognózis kiinduló feltételei közül az euróban mért olajár is alacsonyabb annál, mint amivel az előző előrejelzésben számoltunk, így akár az is mérsékelhetné az inflációt. Összességében azonban a rövid távon jelentkező költségsokkok inflációs hatása erősebb ezeknél, ezért is néz ki rosszabbul az inflációs pálya. Az inflációs célhoz még nem horgonyzott várakozások mellett felpörgő infláció az az út, amire nem szabad rálépnünk. Az infláció annyit tesz, hogy drágul az élet.

Egy kamatemelési ciklus kezdetét jelenti a 5,5 százalékra való emelés?

Igen. A további szigorítás mértékére és gyakoriságára vonatkozóan a Tanács nem kíván konkrétabb információt adni: az előrejelzés és a továbbiakban beérkező tényadatok határozzák meg a további lépéseket.

Visszatérve a kockázati felárhoz: ennek emelkedésének okai között a hazai, vagy a nemzetközi piaci okok az elsődlegesek?

Munkatársaim megpróbálták azonosítani azokat a tényezőket, amelyek a kockázati megítélésünk romlásához vezettek. Véleményünk szerint a forint gyengüléséhez globális és országspecifikus tényezők is hozzájárultak. Ami a rövid távú  árfolyammozgásokat illeti, a forintárfolyam  legtöbbször a – nemzetközi eseményekre reagálva – a régiós devizákkal párhuzamosan mozgott. Ugyanakkor azt is tapasztalhattuk, hogy a globális befektetői hangulat változására a forint jellemzően nagyobb mértékben reagál,  mint a régió más országainak fizetőeszközei. Mindez Magyarország kedvezőtlenebb befektetői megítélésére utal. Ezt támasztja alá az is, hogy az elmúlt időszakban az államkötvényhozamok és az ún. CDS (kockázati)-felárak tekintetében romlott az ország pozíciója.

Míg pozitívumként értékelhető, hogy jelen tudásunk szerint a költségvetés jövőre hozza a bűvös 3 százalék alatti hiányt, sőt, többletes lehet az államháztartás, de középtávon jelentős fenntarthatósági kockázatok merülhetnek fel. Biztos vagyok benne, hogy a kockázati megítélésünk romlásának köze van a Költségvetési Tanács jövőjéről szóló terveknek is. A kockázatokat növeli a nyugdíjpénztári rendszer átalakításáról szóló törvényjavaslat és nagy valószínűséggel a jegybanktörvény tervezett módosítása, a monetáristanács-tagok jelölési szabályainak megváltoztatási szándéka is.

A kormány még nyár végén több országgal karöltve lobbizott azért Brüsszelnél, hogy az EU engedje meg a költségvetési egyenleget korrigálni a nyugdíjpénztári kiadásokkal.

Annak idején is helyeseltem, hogy a kormány kérte ezt a szabálymódosítást, mert indokoltnak tartom elismerni a magánnyugdíjpénztári rendszer költségvetésre gyakorolt hatását. De ha sikerült is volna mindezt az EU-val elfogadtatni, akkor sem tartottam volna az ország szempontjából hasznosnak a nagyobb hiány megcélzását. Magyarország államadóssága olyan magas, hogy annak minél gyorsabb ütemű csökkentése kisebb hiánnyal elemi érdekünk lenne.

Elfogadható a kormány azon válaszlépése az uniós elutasításra, hogy beszántja a magánnyugdíjpénztárakat?

Nem tudom, hogy ez válaszreakció-e. Azt viszont tudom, hogy magánnyugdíjpénztárak megszüntetése veszélyes lépés, mert ugyan vannak bajok a magánkasszákkal, de a megoldás nem a felszámolás, hanem a verseny erősítése lenne. Az emberek megtakarításait pedig nem szabadna folyó költségvetési kiadásokra felhasználni, egyúttal közvetve az államadósságot növelni.

A mostani inflációs jelentés még úgy készült, hogy nem ismerték a múlt hét végén benyújtott nyugdíj-törvényjavaslatot. Ez hogyan írja felül a hiánypályát?

Jövőre akár 6 százalék feletti GDP-arányos többletet is eredményezhet az, ha minden magánnyugdíjpénztári tag visszalép az állami pillérbe.

És mi van 2012-vel és 2013-mal? A 2012-ig néző inflációs jelentésben az szerepel, hogy akkor is alatta lennénk a 3 százalékos hiányszintnek.

Az inflációs jelentés úgy készült, hogy az ahhoz felhasznált információk, adatok begyűjtését másfél héttel ezelőtt lezártuk, mert máshogy nem lehetett volna a jelentést elkészíteni határidőre. Már a publikált jelentésünkben is 3 százalék körüli hiányt jeleztünk előre 2012-re. Az azóta megismert kormányzati elképzelések azonban 2012-ben érdemben, hozzávetőleg a GDP fél százalékával magasabb hiányt okozhatnak az inflációs jelentésben előre jelzettnél.

Csütörtökön 4-6 százalékos béremelési ajánlatról egyeztek meg az OÉT ülésen. Ez sok munkavállalónál ennél nagyobb nettókereset-növekedést von maga után – igaz, vannak olyanok is, akik kevésbé vagy egyáltalán nem járnak jól.

Az OÉT megállapodásokon kialakuló bérajánlások fontos információként szolgálnak a monetáris politika számára. A december 2-án bejelentett 4-6 százalékos bérajánlás némileg magasabb várakozásainknál. Várakozásaink szerint a magasabb bérkategóriákban – ahol az szja-intézkedések egyébként változatlan bruttó bér mellett is jelentős nettó bér emelkedést okoznak – a 4-6 százalékos ajánlás alsó széle, vagy annál is alacsonyabb béremelés lehet irányadó, míg a minimálbéren és annak közelében 6 százalék körüli bérnövekedésre számíthatunk. A fegyelmezett bér-megállapodások a foglalkoztatás bővülését is segíthetik.

A múltban az esetek túlnyomó többségében a versenyszektor nagyobb béremelést hajtott végre, mint amit az OÉT tanácsolt.

Ez így van, de ez a reláció a válság éveiben látványosan megtört. A laza munkaerő-piaci feltételek és gyenge profithelyzet mellett a versenyszféra bérmegállapodásai közel az OÉT ajánlások átlagának megfelelően alakultak, ami az elmúlt 20 év legalacsonyabb bérdinamikáját eredményezte. A laza munkaerő-piaci feltételek várhatóan még a következő években is fennmaradnak és a munkanélküliség csak nagyon lassan csökkenhet. Ez továbbra is erős bérleszorító hatással bír a bértárgyalásokon, ami visszafogott bérezést indokol.