Kell-e nekünk bármiről is egyeztetni?

Május végén döntötte el a kormány, hogy megszünteti a kabinet, valamint a munkaadók és a munkavállalók érdekképviseleti szerveinek háromoldalú egyeztető fórumát, az Országos Érdekegyeztető Tanácsot, a titkárait május végén már fel is mentették. Az OÉT és két másik szervezet, a Gazdasági és Szociális Tanács, valamint a Gazdasági Érdekegyeztető Fórum helyett létrejön Nemzeti Gazdasági és Társadalmi Tanács (NGTT).

Az új, civilekből és a történelmi egyházak képviselőiből álló testületnek csak konzultatív jogosítványai lesznek. Ez azt jelenti, hogy nem lesz ezentúl kollektív bérajánlás, és a kötelező minimálbérről is kizárólag a kormány dönt majd, a piaci szereplők és a szakszervezetek véleményét csak meghallgatnia kell.

Az új modell egyáltalán nem idegen az európai modelltől – sőt, az a ritkább, hogy, mint nálunk volt eddig, háromoldalú egyeztetések legyenek –, azonban ezzel tovább romlik a munkavállalók béralku-pozíciója. A kialakult helyzettel ennek ellenére nem minden munkaadó elégedett.

Megosztottak

Nem jó, ha az üzleti szféra béreit, foglalkoztatási helyzetét érintő ügyek tárgyalásába olyan szervezetek kapcsolódnak be, amelyek mellékszereplőnek számítanak, mondta például a változásról Dávid Ferenc, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének (VOSZ) főtitkára. Dávid ide sorolta gazdasági önkormányzatként működő Magyar Kereskedelmi és Iparkamarát (MKIK) is.

Amely elnöke viszont érezhetően elégedett az új helyzettel. "Az OÉT összetétele és működési rendszere lényegében konzerválódott. Azt, hogy tagjai mennyire reprezentálják a magyar munkaadókat, munkavállalókat soha senki nem vizsgálta, ez lényegében egy posztkádári örökség” – mondta Parragh László, a kereskedelmi és iparkamara elnöke az Indexnek. A szervezet elődje 1988-ban alakult, első nagy feladata a taxisblokád idején volt, fontos szerepet játszott a gazdasági átmenet feszültségeinek csökkentésében.

A magyar érdekegyeztetés rendszere átalakításra szorul, az OÉT-nek jelenleg kevés témában, de nagy befolyása van, és bár a közhatalom gyakorlásához szükséges demokratikus legitimációval nem rendelkezik, a kormánynak konzultációs kötelezettsége van a tanáccsal bérkérdésekben, mondta Parragh. Arról is beszélt, hogy "évente kétmilliárd forintot költünk a költségvetésből érdekegyeztetésre, az OÉT ezen kívül különböző pályázatokon keresztül nagyjából még ugyanennyit kap, a pénz többsége működési költségekre megy el".

Egységesek

Ezek a gondolatok lényegében ismerősek lehetnek az OÉT megszűnésével kapcsolatos kormányzati kommunikációból, miszerint az OÉT nem kellő költséghatékonysággal működik, és csak egy szűk társadalmi réteget képvisel. Ez "rosszindulatú, szakmaiatlan, megalapozatlan, hazug" állítás – vélekedik ezekről a kijelentésekről Borsik János, az Autonóm Szakszervezetek Szövetségének elnöke. Az új testületről azt mondta: az nem lesz képes átvenni az OÉT funkcióit, működésképtelen lesz.

A szakszervezeti tábor más vezetői hasonlóan kritikusak, derül ki egy korábbi hírügynökségi körképből. Gaskó István Liga-elnök azt mondta, beláthatatlan következményei lesznek, ha  a munka világával, vagyis az "ország termelő műhelyével" történő egyeztetések megszűnnek. Palkovics Imre, a Munkástanácsok Országos Szövetségének elnöke azt ugyan jónak mondta, hogy létrejön egy ilyen széleskörű konzultációs testület, de úgy érzi, a munka világáról speciális egyeztetések kellenek. Az MSZOSZ elnöke, Pataky Péter szerint az, hogy a kormány az új rendszerben csak közvetítői szerepet szán magának, azt erősíti, hogy inkább látszategyeztetés várható.

Nem előzmény nélküli

Az elmúlt években több jele is volt annak, hogy a bő húsz év alatt megszokott érdekegyeztetési mechanizmuson változtatni kell. Az egyik ilyen volt, hogy amikor ezt a rendszert 2008-ban szerették volna jogszabályban is rögzíteni, az Alkotmánybíróság az alaptörvénnyel több ponton is ellentétesnek minősítette a törvényszöveget.

Az akkori kormány a döntés után kijelentette, továbbra is az OÉT-et tartja a munkaügyi egyeztetés fő fórumának és a tanácsban született megállapodásokat kötelezőnek tartja magára nézve. Egy évvel később az Ab-döntést is figyelembe vevő újabb törvényjavaslatot adtak be az OÉT-tel kapcsolatban, a tanáccsal való konzultációs kötelezettségről szóló jogszabályokat akkor a Fidesz is megszavazta.

Holott már régóta tudni lehetett azt is, hogy Orbán Viktornak nem tetszik az érdekegyeztetésnek ez formája. Ennek már az előző kormányzása alatt is hangot adott, úgy vélte, azzal, hogy pártját megválasztották, kezükbe adták a munkaadók és a munkavállalók képviseletét is. A miniszterelnök a 2010-es után sokáig nem hívta össze az OÉT-et, majd őszi ülésükön úgy fogalmazott: “az érdekegyeztetés jelenlegi formáját nem tekinti kőbe vésettnek a kormány”.

Európában sem elterjedt

Ha szétnézünk az Európai Unió más államaiban, azt látjuk, hogy az állam viszonylag korlátozott szerepet vállal a bérek kialakításában. Az Európai Központi Bank tanulmánya szerint a magyarországi gyakorlathoz hasonló háromoldalú tárgyalások csak hat, jellemzően közép-európai államban jellemzőek. Néhány országban vállal még közvetítő szerepet a munkavállalók és a munkáltatók között vitás kérdésekben, de a főszereplők a legtöbb országban a munkáltatói és munkavállalói szervezetek, az állam nélkül. A táblázatban nem szereplő államok jellemzően csak a közszféra béreit állapítják meg.

A háromoldalú egyeztetéseken általában szociálpolitikával kapcsolatos témákban születnek döntések, mint például a munkanélküli segély, társadalombiztosítás és minimálbér – erre példa többek között Észtország vagy Litvánia. Finnországban is rendszeresen beleszól az állam a bértárgyalásokba, amikor évente összeül a háromoldalú jövedelempolitikai bizottság, aminek a fő feladata a béremelési irányelvek meghatározása az aktuális infláció és termelékenység figyelembe vételével. A legtöbb államban a háromoldalú tárgyalások feladatai közé tartozik a munkakörülmények megtárgyalása és a társadalmi párbeszéd elősegítése is.

A kormány szerepe a bérmeghatározásban
	Közvetítő	Háromoldalú tárgyalások résztvevője	Közszféra bérének meghatározója
Magyarország		x	x
Olaszország		x	x
Ciprus		x	x
Észtország		x	x
Szlovénia	x	x	x
Lengyelország	x	x	x
Finnország	x		x
Belgium	x		x
Franciaország	x		x
Németország			x
Nagy-Britannia			x
USA			x

Forrás: EKB

Megegyeznek egymással

A munkavállalói és munkáltatói szervezetek közötti megállapodások egyre nagyobb szerepet kaptak az elmúlt évtized alatt, és ma már sok helyen, köztük Belgiumban, Görögországban és Spanyolországban is ezek jelentik a fő bérkoordinációs mechanizmust.

Belgiumban kétévente tárgyalnak és állapodnak meg az aktuális béremelések fő vonalairól, Spanyolországban 2002 óta érvényes az a szakszervezetek és munkáltatói szövetségek közötti megállapodás, ami meghatározza az éves bértárgyalások kereteit. Finnországban, Írországban és Szlovéniában az általános irányokat szabja meg háromoldalú tárgyalásokon a kormány, a munkavállalói és a munkáltatói szervezetek.

Egy másik típusú koordináció, amikor egy szervezeten belül születnek meg a döntések. Ez általában akkor fordul elő, ha a szakszervezetek vagy a munkáltatói szövetségek kezükbe veszik a tárgyalások irányítását, és közös döntésekre törekszenek. Ez jellemző Csehországra, a legtöbb skandináv államra, Hollandiára, vagy Olaszországra. Sok esetben egy „vezető” gazdasági szektorban születik először döntés, és ezt követi később a többi ágazat (Ausztriában és Németországban például az ipar az úttörő).

Nem közösködünk

Magyarországon a bértárgyalások fő szintje a vállalatoknál maradt. Európai összehasonlításban is meglehetősen alacsony, mindössze egyharmados a kollektív béralkukban résztvevők aránya, így a dolgozók kétharmada maga alkudozik a munkáltatójával.

A kollektív béralkukban résztvevők aránya kétféleképpen lehet magas: egyrészt a szakszervezeti tagságon keresztül - például a skandináv államokban a munkavállalók túlnyomó többsége szakszervezeti tag -, vagy a szabályozás miatt, ami kötelezővé teszi a kollektív döntések alkalmazását a munkavállalók széles körére. Ez utóbbira példa Ausztria, ahol a munkáltatók oldalán szerepel a kereskedelmi és ipari kamara, aminek minden munkáltató tagja, így a munkavállalók túlnyomó többsége automatikusan érintett lesz a kollektív bértárgyalásokban.

Ország	A kollektív béralkukban résztvevők aránya (%)	A kollektív béralkuk meghatározó szintje
Románia	100%	Alapok országos szinten; részletek iparági és vállalati szinten
Ausztria	98%	Iparág
Franciaország	98%	Iparág és vállalat
Belgium	96%	Országos (keretmeghatározás)
Szlovénia	96%	Iparág
Finnország	91%	Iparág – de nagy a vállalati szint szerepe is
Portugália	90%	Iparág
Svédország	90%	Iparág – de nagy a vállalati szint szerepe is
Hollandia	85%	Iparág
Dánia	80%	Iparág – de nagy a vállalati szint szerepe is
Olaszország	80%	Iparág
Ciprus	75%	Iparág és vállalat
Spanyolország	71%	Iparág – országos és tartományi szinten
Norvégia	70%	Országos és iparág
Görögország	65%	Iparág
Németország	62%	Iparág
Luxemburg	60%	Iparág és vállalat (szektortól függően)
Málta	51%	Vállalat
Csehország	50%	Vállalat
Írország	44%	Vállalat (a országos szintű alku lebontása után)
Szlovákia	35%	Iparág és vállalat
Lettország	34%	Vállalat
Nagy-Britannia	33%	Vállalat
Észtország	33%	Vállalat
Magyarország	33%	Vállalat
Bulgária	30%	Vállalat
Lengyelország	30%	Vállalat
Litvánia	15%	Vállalat
EU összes	66%

Forrás: L. Fulton (2011): Worker representation in Europe

Fontos a kollektív béralkukban résztvevők aránya mellett az is, hogy ezek a bértárgyalások milyen szinten történnek. Vannak államok, ahol az országos szintű megállapodások megszabják a további, alacsonyabb szintű tárgyalások kereteit. Ez a helyzet például Belgiumban, ahol az országost iparági és vállalati szintű tárgyalások is követik.

A válság átírta a hagyományokat

Ugyanakkor a válság sok helyen érzékenyen érintette e régóta élő rendszereket: közel negyven évig Finnországban is rendszeresek voltak az országos megállapodások, azonban 2007-ben a munkáltatók megtagadták az új egyezmény megtárgyalását. Ehhez hasonlóan Írországban is összeomlott a válság hatására az egyezmények rendszere, ami több mint húsz éve országos szinten meghatározta a béremelések mértékét.

Más országokban iparági szinten folynak a tárgyalások, például Svédországban vagy Dániában is ezen a szinten határozzák meg azokat a kereteket, amikre az alacsonyabb szintű tárgyalások támaszkodnak. Ráadásul ezeken a szinteken még mindig nagy tér van a mozgásra: Dániában csak a munkavállalók tizenhét százalékának a bérét határozta meg teljes egészében iparági szintű döntés.

A minimálbér mértéke egyes európai országokban (Eurostat)	Euróban, havonta
Bulgária	122,71
Románia	157,2
Litvánia	231,7
Észtország	278,02
Magyarország	280,63
Lettország	281,93
Szlovákia	317
Csehország	319,22
Lengyelország	348,68
Horvátország	381,15
Törökország	384,89
Portugália	565,83
Málta	664,95
Szlovénia	748,1
Spanyolország	748,3
Görögország	862,82
Egyesült Államok	940,48
Nagy-Britannia	1138,54
Franciaország	1365
Belgium	1415,24
Hollandia	1424,4
Írország	1461,85
Luxemburg	1757,56

Ezen kívül vannak olyan államok, ahol az iparági és a vállalati szintű tárgyalások párhuzamosan folynak, és nem kapcsolódnak egymáshoz szorosan: például Hollandiában vagy Spanyolországban a munkavállalók nagy részére vonatkoznak az iparági egyezmények, de főként a nagyobb cégek alkalmazottainak a béréről vállalati szinten születik döntés.

Végül vannak olyan államok, például Nagy-Britannia és a közép-európai térség nagy része – köztük Magyarország is –, ahol az iparági szintű tárgyalások a magánszektorban nagyrészt elhaltak, és a vállalati szintű egyezmények váltak meghatározóvá.