Nem, nem, igen, igen, nem

Augusztus 20-án este elbúcsúztam Kínától. A magyar államiságot ünnepeltük és a magyar kenyeret, sőt, egy éve ilyenkor még az alkotmányt is ünnepeltük volna. A sztalinistát, pfuj.

A budapesti égre bámulókat a pofátlan János-hegyi jegyárak és a megszokott tűzijáték fényei kápráztatták el.

A tűzijátékról tudjuk, kik találták fel.

A pénzről is.

De az is kiderült, hogy ha azt nem is a kínaiak, azért a modern időkben, az elmúlt egy-két évtizedben nekik sikerült legjobban bánniuk vele.

Nézzük csak.

Tavaly csak Magyarországra mintegy 6,2 milliárd dollárnyi kínai import érkezett. Egy évvel korábban még kevesebb, mint 5 milliárd dollárnyi (az idei első öt hónapban nagyjából 2,7 milliárd dollár volt a behozatal értéke, ami arányosan további növekedést mutat). Válságok közötti átmeneti időszakban nagyjából 25 százalékos növekedést elérni – hát, az nagyjából akkora teljesítmény, mint 240 forintos franknál jól fizető adósnak lenni. Kína külkereskedelmi többlete nagyjából ötmilliárd dollár volt velünk szemben, vagyis ennyivel nagyobb értékben hoztunk be termékeket onnan, mint amennyit kivittünk oda.

Hát tessék, itt a példa, a kézzelfogható, a kiszámolható, hogy a kínaiak már leigáztak, gyarmatosítottak, maguk alá gyűrtek minket, háborodhatunk fel frankhitelét nem fizető kilakoltatott érdekvédő módjára. Maguk alá, és még csak nem is tankkal, hanem edzőcipővel, pólóval, farmerral, tofuval, ginzenges teákkal, elképesztő színű, szagú és összetételű, szobadísznek szánt rémálmokkal, és persze ezerféle kütyüvel, mindennel, amit konnektorba kell dugni.

A dolog azonban nem ilyen egyszerű.

A kínai importunk egy jelentős részéből ugyanis export lesz – egy kütyü sok kicsi kütyüből áll, amik meg még kisebbekből. A sok kicsi és még kisebb kütyü elkészül Kínában, bejön ide, itt aztán egy közepesen nagy kütyü lesz belőle, és megy tovább a világba, vagy felhasználásra, vagy még nagyobb kütyük részének.

Itt van például a Nokia. Magyar gyár, komáromi készíti egy finn tőzsdei cég mobiljait. Mint írtam már korábban, javarészt kínai alapanyagokból. Épp most, amikor ez a cikk véglegesedik – jó lenne azt írni, hogy véglegesítem, de nem, vannak olyan helyzetek is, mint például ez a konkrét is, amik véglegesítik azt, néha az eredeti szándéktól függetlenül –, szóval most, amikor ez a cikk véglegesedik, olvasom, hogycsődbe ment egy komáromi Nokia-beszállító, mert nem bírta a versenyt a távol-keleti konkurenciával.

Merthogy áramlik ide a távol-keleti konkurencia. Ezért jelentős hiányunk van Kínával szemben, de ez a jelentős hiány részben beépül a majdani kivitelbe, és hozzájárul ahhoz, hogy a magyar külkereskedelemnek összességében mégis csak jelentős többlete legyen. Hogy mekkora? Május végéig majdnem 900 milliárd forinttal többet exportált az ország, mint amennyit importált, és az európai országokkal szembeni 1270 milliárdos többlethez részben kellett a Kínával szembeni 340 milliárdos hiány is.

Vagyis hatalmas mennyiségű áru érkezik Kínából – a német, osztrák és orosz után a kínai import a negyedik legnagyobb tétel a magyar külkereskedelemben –, azonban ennek jelentős része nem itthoni felhasználásra jön.

Ez az első nem.

Mármint hogy a címből.

Az a helyzet ugyanis, hogy miután a kínaizált életem a józsefvárosi piaclátogatással fűszerezve sem volt túlságosan izgalmas – erre, mármint a piaclátogatásra azért később még visszatérek –, volt időm elgondolkodni, és kérdéseket feltenni a kínaizáció kapcsán.

Öt kérdést tettem fel. Hatot akartam, mert a hat a siker száma a kínaiaknál, de öt fontos dolog jutott eszembe.

Letarolták-e már Magyarországot a kínai termékek? – ez volt az első.

És a válasz, mint írtam, egy kövér nem. Részben a Magyarországon legfeljebb webshopokon keresztül beszerezhető termékek miatt – ezek listáját korábban már többször felsoroltam, azóta kiderült, hogy sör és pálinka van, kenyeret ígértek, de nem hoztak, pedig augusztus 20-ra de szép is lett volna egy kis kínai új kenyér is –, részben pedig a továbbértékesítés miatt. (Egyébként most gyorsan kipipáltuk a második kérdést is: Lehet-e Magyarországon tökéletesen Made in China-életet élni? – Nem.)

Ha már külkereskedelem: Kínának az egész világgal szemben százmilliárd dollárokra rúg a fizetési mérlegben keletkező többlete. Peking aztán ebből a pénzből vásárol nagyüzemi méretekben amerikai állampapírokat, illetve most már európaiakat is (miközben bankjai elképesztően nőnek, fejlődnek). Sőt, ha kérni fogjuk, még magyart is vesznek (adnak pénzt infrastrukturális fejlesztésekre is, ha azt ők végezhetik; bár engem a lengyel eset eléggé zavar, de talán az illetékesek kevésbé lesznek aggodalmaskodók).

Visszatérve a korábban feltett kérdésre: Magyarországot nem tarolta le Kína, és meggyőződésem, hogy a helyzet akkor sem lenne sokkal rosszabb, hogy ha a statisztikákban akár csak becslések szintjén is, meg tudna jelenni a csempészett árumennyiség.

És akkor már meg is érkeztünk újra Józsefvárosba, a Négy Sárkány Piacra, az egykor dicsőséges Ganz-ipartelep és a volt pályaudvar területén lüktető, zsibongó néhány hektárnyi Kínába. Pontosabban Távol-Keletbe, mert azért van itt vietnami is jócskán (és még pontosabb, hogy a Keletbe, mert török és arab úgyszintén).

Angela Merkel még sosem volt itt.

Szerinte ugyanis megbukott a multikulturális modell.

Amikor ezt írom, az a kínai srác jut eszembe, aki az amerikai Coca-Cola magyarországi, dunaharaszti gyárában készült kólásüvegét a kezében szorongatva egy cirill betűs táblát támaszt az egyik egykori Ganz-épület oldalának, majd nem sokkal később Felvidékre szakadt nemzettestünk szlovák rendszámú buszról leszálló tagjait szolgálja ki török gatyákkal vagy vietnami levesporokkal, miközben a magyar nyelv és egy minden bizonnyal tajvani számológép keverékét felhasználva kommunikál velük.

És ekkor még be sem léptünk a piacra.

Ahol aztán könnyebb megtalálni az alvilágot, mint az igazi Trebitsch helyett Buzgó Mócsingot.

„Parfüm kell? Nem, kösz. És gázpisztoly?” – hirtelen fordulat egy gyors kérdésváltás végén, félrenyelem a tavaszi tekercs olajban égett végét. Legközelebb én kezdeményezek, izgalommal vegyes bátorsággal: „Parfümöt keresnék, valami szúrósabb szagút. Szóval gázszprét?” – kérdeznek vissza; megrettenek, mint gimis lány a gólyabálon, amikor rájön, hogy a partifotós kedvéért megjátszott leszbicsók tényleg jólesik. Kicsivel odébb két tizenéves srác egy bikacsököt venne, alkudozni próbálnak, hogy kell még pénz az esti diszkóba is, de hiába, „odabaszol ezzel, aztán ingyen bemész”, szól a válasz, ilyen erős érvvel még a legedzettebb MLM-ügynökök sem támadtak le eddig.

Megjegyzem: egyetlen ilyen esetben sem kínai volt az eladó.

Ők békésen pakolgatják a cipőket, hajtogatják a ruháikat, esznek, olvassák az újságjaikat – állítólag hétféle kínai lap jelenik meg Budapesten, vajon van-e kínai Torkos Matild, tűnődök –, de leginkább is kártyáznak, persze csak a férfiak (legalábbis én csak férfiakat láttam). Ők alapvetően tényleg legális dolgokkal kereskednek – hogy aztán persze a farmer, amit eladnak, csempészett-e vagy sem, ki tudja. Hogy a márkajelzéses farmerra tényleg a konténerekben működő gépsorokon teszik-e rá a márkajelet, ki tudja (az interneten egyébként csodás történeteket találni arról, mi minden megtörtént már ezen a kínai piacon). Biztosan nagyon sok a csempészett és biztosan nagyon sok a hamisított termék, és lehet igaz abban is, hogy az itt dolgozó kínai árusok egy része, ha csak átmenetileg is, ezekben a konténerekben él, és összetenné a tíz ujját, ha cserélhetne a majdani magyar közmunkások szállóival.

Mindenesetre ennek az egésznek nagy szerepe van a harmadik válaszban, az első igenben.

Mármint a címbeliben, ismét.

Amire a kérdés így szólt: olcsóbb lett-e az életünk kínai termékekkel?

Eredetileg az lett volna, hogy jobb lett-e, de hát ki tudja megmondani, kinek mikor mi a jobb. Annak, aki olcsóbban vásárol, jobb, annak, aki elveszíti a munkáját a dömpingáras kínai termék miatt, rosszabb. A butikosnak, aki itt vásárol, és rápakol néhány százszázalékos haszonkulcsot, jobb, a hivatalos gyártóknak és forgalmazóknak rosszabb. Azoknak, akik szeretik a kínai kaját, jobb, azoknak a vendéglősöknek, akik csődbe mentek, rosszabb.

Szóval arra változtattam, hogy olcsóbb lett-e az életünk. És arra jutottam, hogy igen. A büfék kínálatát leszámítva minden, ami a kínai piacon kapható, olcsóbb, mint nem a kínai piacon – az egészen elképesztő kiárusításokat kivéve –, és összességében biztos, hogy sehol nincs annyiféle olcsó termék egy térben, mint itt. Példa mindkettőre: a család szokásos szeptemberi, olaszországi nyaralásához ötödannyiért tudtunk úszógumit venni a gyerekeknek, viszont az esőkabát majdnem négyszer annyiba került, mint egy áruházlánc dömpingáras akciójában.

Mindabból, amit leírtam, nemcsak most, hanem az előző hetekben is, fakad az utolsó előtti kérdésre adott válasz, a második igen is. Nevezetesen hogy könnyebb-e inkább Made in China-életet élni, mint Kínát bojkottálni? Igen, könnyebb. Az élet nagyon fontos területein ma már nem tudunk meglenni kínai termékek nélkül, miközben ha nagyon akarjuk, gyakorlatilag bármilyen kínai cuccot beszerezhetünk – Kína, ha akarja, ott van mindenhol (persze, ahogy írtam is korábban, friss tojásunk sosem lesz egy dél-kínai faluból, sem harbini kenyerünk, sem sanghaji napilapunk – de ezt nem is kell magyarázni).

Mégis.

Merthogy van egy erős mégis, ami az ötödik választ, az utolsót, a nemet megmagyarázza.

Mégis: nem kisebb tévedés a kínai mintára kitalált magyar gazdaságpolitika, mint az így megvalósult egykulcsos adórendszerünk vagy az így végigvitt nyugdíjállamosítás vagy az így megoldani mondott devizahiteles-mentés.

Érdemes-e a kínai modellt követni Magyarországon? – ez az utolsó kérdésem; eredeti formájában az volt: követheti-e a kínai modellt Magyarország (akkor is nem volt a válaszom). Kína bizonyos erőforrásai korlátlanok, vagyis szinte korlátlanok: ember, terület, pénz. Emlékezzünk Asimov Alapítvány-köteteire: az Első Alapítványt egy erőforrásokban szegény bolygón hozták létre, mert a lehető legkeményebb feltételek mellett tudott az ember a lehető leghatékonyabb technológiával működni. Mi nem vagyunk korántsem olyan gazdagok, hogy olyan pazarlók lehessünk, mint amilyen pazarló sok szempontból Kína.

Amikor felmerült, hogy majd Peking finanszíroz ezentúl minket, ha baj lenne, és nem az IMF, sokan mondták azt, hogy de jó, kitörünk a megszorítások kényszeréből, Kína úgy is ad pénzt, hogy nem vár el érte költségvetési szigort. Ez is egy ilyen pazarlás – és nemcsak azért, mert előbb-utóbb az ilyen hitelt is ki kell fizetni. Hanem azért, mert a feltételek nélküli hitel nem segítség, hanem út a még mélyebb adósságválságba. Még egyetemista voltam, amikor akkori körülményeinkhez képest egy jelentős összeget, nagyjából százezer forintot kellett volna kölcsönadnom. Azt mondtam, hogy oké, de akkor én osztom be a pénzed a következő hat hónapban – a kölcsönből nem lett semmi, a kölcsönkérő pedig még évekkel később is tartozott mindenkinek, aki feltételek nélkül adott neki.

Szóval a kínai út veszélyes út – politikailag is az lehetne, de ezt az aggodalmat meghagyom a Charta-mozgalmaknak. Gazdaságilag viszont egészen biztosan az: a – nem az egyének, hanem az állam szintjén jelentkező – jólét buta pazarlásának az útja. A kínai gazdaság, bár erős, nem kellően hatékony, mert nincs rákényszerítve, és mert részben nemcsak piaci logikák vezérlik. A magyar gazdaság nem erős – ezek után nem teheti meg, hogy hatékony se legyen.

Még ha tudjuk is, hogy messze nem csak piaci logikák vezérlik.