No, akkor hát ki felel a devizahitelekért?

Az elképesztő ütemű eladósodást lehetett volna hatékonyan korlátozni, azonban a korábbi kormányok nem akarták meghallani az aggódó hangokat. A pénzügyi stabilitásért felelős intézményeknek nem voltak megfelelő jogosítványaik arra, hogy a folyamatot lassítsák – a figyelmeztetéseik erőtlenek voltak –, a bankokat csak a rövid távú profitcélok érdekelték. A lakosságnak a mielőbbi és olcsó fogyasztás lehetősége lebegett a szeme előtt, a következményekre a jó időkben nem gondoltak, írtuk a devizahitelezés elterjedését elemző tavalyi cikkünkben.

A parlament devizahitelezéssel foglalkozó vizsgálata január közepén ért véget, az albizottság szakértői jelentése a fentiekhez hasonló megállapításokra jutott. A birtokunkba jutott 73 oldalas szakértői dokumentum szerint mindenki sáros a devizahitelezés elterjedésében, más-más mértékben. A témát az átlagos kormányzati háttérdokumentumokhoz képest alaposan körbejáró szakértői anyag szerint a felelősség megoszlik a hiteleket folyósítók és felvevők, az ő viszonyukat szabályozni hivatott hatóságok, illetve a kormány és a törvényhozás között.

Háromszorozódott adósság

Tavaly augusztusban minden magyar állampolgárra 850 ezer forintnyi hiteltartozás jutott. Ebből lakosonként átlagosan 560 ezer forintnyi, vagyis egy négy fős családban 2,2 millió forintnyi volt a devizás hitelállomány értéke. 2006 augusztusában még csak 185 ezer forintnyi devizahitel jutott egy átlag magyarra, vagyis 739 ezer forint egy négy fős családra. Mindez azt jelenti: öt év alatt megháromszorozódott a lakossági devizahitel-állomány Magyarországon.

A köldöknézegető politikusok

A kormányok 2002 és 2008 között egyáltalán nem hallgatták meg a deviza-eladósodás veszélyeire figyelmeztető hangokat. A költségvetési túlköltekezés elszívta a hazai hitelforrásokat a lakosság elől, az egyre növekvő adósságállomány pedig nagyon megdrágította a forinthiteleket. A 2000-es évek közepe után már évi 200 milliárdos költségvetési terhet jelentő állami lakástámogatási rendszer fokozatos megszüntetése „vállalhatatlanná tette az embereknek, hogy forintban adósodjanak el, így mindenki a devizahitelek felé fordult” – olvasható a jelentésben.

Az eladósodás felfutásának idején (2003-2004-ben) a kormányzati kommunikáció arról szólt, hogy hamarosan, várhatóan fél évtizeden belül csatlakozunk az eurózónához, ami majd alacsony inflációt, árstabilitást hoz. A kormányok azt is elhitették a cégekkel és az emberekkel, hogy a gazdasági növekedés egy fenntartható pályán emelkedhet, a felzárkózásunk várhatóan töretlen lesz, mindez növelte a háztartások pénzügyi kockázatvállalási hajlandóságát.

A jelentés szerint a kormányok abban is hibáztak, hogy semmilyen törvénnyel nem korlátozták a hitelfelvételt, a nemzeti bankból érkező sorozatos figyelmeztetések ellenére sem. Nem csak a jogszabályok szigorítása maradt el, de még kommunikációjában sem óvta a kormány a lakosságot az eladósodástól. A jelenés szerint mindez azért történhetett, mert a folyamatos kiigazítási kényszer miatt az egyre rosszabb növekedési kilátásokat a devizahitelezés valamelyest ellensúlyozta, ami jól jött a kormányoldalnak, megállapítható tehát, hogy a beavatkozás elsősorban a kormányerők politikai érdekei miatt maradt el.

MNB: látták a bajt

A dokumentum szerint a Magyar Nemzeti Bank (MNB) a kormányoknál sokkal előbb észlelte és kommunikálta is a rendszerkockázatokat. Azért nem történt semmi, mert nem volt összhang a kabinet és a jegybank között, a kormány egyszerűen nem törődött a veszélyekre figyelmeztető elemzésekkel.

A jelentés az MNB-nek felrója, hogy késve vagy egyáltalán nem vetette be a rendelkezésre álló, a kormány szándékaitól függetlenül is alkalmazható eszközeit, amikkel lassítani lehetett volna az euró- és a frankhitelezést.

A jegybank például emelhette volna a bankokra vonatkozó kötelező tartalékrátát, ezzel a hitelintézetek devizaforrásainak egy részét ki lehetett volna szívni a rendszerből. A csökkenő kínálat miatt drágultak volna a hitelek, ez visszafogta volna a keresletet, hiszen a devizahitelek árelőnye csökkent volna a forintos hitelekkel szemben.

De nem történt semmi

A jelentés készítőinek nem volt világos, hogy az MNB miért nem tett semmit, mi a tavalyi elemzésünk készítésekor azt a magyarázatot kaptuk, hogy ez az eszköz csak látszatintézkedés lett volna, ami könnyedén megkerülhető. Egy egyszerű devizapiaci művelettel a külföldi bankok itteni cégeiket ugyanis tudták volna devizacsere-ügyletekkel finanszírozni (a konkrét devizautalások helyett), ami a banküzemben mérlegen kívüli tételnek minősül. Így hiába lett volna magasabb a kötelező tartalékráta, ha a kimutatott forrásoldal a devizacsere-ügyletek nagyobb aránya miatt lecsökken.

A jelentés egy másik problémát is kiemel: az euróhoz rögzített forintsáv 2008-as eltörlése bár dicséretes, de megkésett lépés volt. A jegybank ugyan rájött, hogy a rögzített árfolyamsáv az adósokban hamis biztonságérzetet kelt – a forint az euróhoz képest legfeljebb 15 százalékot gyengülhetett vagy erősödhetett –, részben ezért is döntöttek az eltörlése mellett, de a lépés már túl későn jött, a hatalmas devizaadósság addigra már felépült.

A jelentés az MNB 2002-ben, még az Orbán-kormány idején bevezetett, Járai Zsigmond által meghonosított - a nemzetközi gyakorlatban mainstreamnek számító - inflációs-célkövető monetáris politikát is kritizálja, mondván, a pénzromlás ütemét a jegybank elsősorban az árfolyam befolyásolásával, magyarul a forint mesterséges túlerősítésével érte el a magasra emelt kamatlábon keresztül, ami olcsóbbá tette a devizahiteleket, az adósokkal pedig elhitette, hogy a forint árfolyama tartósan erős és stabil. Sokan gondolkozhattak úgy: az alig változó és egyébként is erős forint a közeli eurócsatlakozásig fenntartható, utána pedig az árfolyamkockázat az euróhiteleknél megszűnik, a svájci-frank hiteleknél pedig nagyon minimális lesz. Ebből kiindulva a devizaeladósodás ésszerű lépés volt.

A mindenre képtelen PSZÁF

A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) „a teljes vizsgált időszakban képtelennek bizonyult arra, hogy megfelelő súllyal jelenítse meg a fogyasztóvédelmi érdekeket a devizahitelezés folyamatában. Még olyan eklatáns jelenségek esetében sem lépett közbe, mint ilyen  a  hitelközvetítők tömeges megjelenése a devizahitelek terítésénél, vagy a thm félrevezető alkalmazása, nem is beszélve a manipulatív reklámok kérdésköréről.”

A dokumentum szerint a felügyelet „elkeserítően erőtlen volt”, amire az egyetlen magyarázat lehet, hogy – a Pénzügyminisztériumnak alárendelt – intézmény vezetői „nem akartak vagy nem mertek élesebben konfrontálódni a kormányzati  politikával, illetőleg a bankrendszerrel.”

Sok baj volt a thm-mel

A dokumentum példaként említi, hogy a bankok lényegében visszaéltek a hitelek összehasonlítását segítő teljes hiteldíj mutató (thm) alkalmazásával, a felügyelet pedig szemet hunyt efelett. A thm-et eredetileg azért vezették be, hogy az egy osztályba sorolt (fogyasztási-, ingatlan- stb.) hitelek árát az ügyfelek össze tudják hasonlítani.

Viszont az egész fölösleges lett, mert a thm alkalmatlannak bizonyult a változó kamatozású – idehaza tömegesen elterjedt – hitelek összehasonlítására. A mutató meghatározásakor ugyanis csak a legelső periódus kamatterhét lehet alapul venni, a későbbi kamatváltozási lehetőségeket nem. Emellett az árfolyamkockázatok teljesen kimaradnak belőle. Arra, hogy ilyen egyáltalán létezik, a bankok általában csak a hitelszerződések apró betűs lábjegyzetében utaltak.

A pénzintézetek a thm kötelezővé tételére trükkökkel reagáltak: a rohamosan terjedő halasztott tőketörlesztésű hitel például arra volt jó, hogy így az első kamatperiódusra a valósnál alacsonyabb thm-et lehessen kimutatni, az ügyfelek ugyanis ez alapján döntöttek. Hasonló célt szolgáltak a futamidő elejére időzített kedvezményes kamatperiódusok is. A felügyelet azonban lényegében semmit nem tett, hogy a hitelfelvevőket megvédje.

Kapzsi bankok, buta adósok

A dokumentum szerint a bankok úgy tették a devizahiteleket a központi termékükké, hogy a „kezdetektől tisztában voltak a kockázatok aránytalan megosztásával”. A szerződések úgy épültek fel, hogy a rendszerszintű kockázatokat az ügyfelekre lehessen terhelni, miközben azt is pontosan tudták, hogy az emberek nem képesek ezeknek a kockázatoknak a reális felmérésére.

A veszélyekkel a hiteleket értékesítő banki alkalmazottak többsége sem volt tisztában, a jutalékért dolgozó hitelközvetítők bevonása pedig már nem csak az ügyfeleket, de a banktulajdonosi érdekeket is sértette. (Ezeken a csatornákon keresztül rengeteg rossz hitel került be a banki portfóliókba.)

A hitelfelvevők felelőssége mellett sem megy el a jelentés. Az emberek nem találták meg a középutat a céljaik és a valós lehetőségeik között, nem számolták ki, hogy hosszabb távon mivel jár az eladósodás. Nem csupán nem értették, de nem is akarták megérteni a megvásárolt hiteltermékek sajátosságait, és természetesnek vették, hogy az olcsóbb hitelek előnyeit ugyan élvezhetik, de fizetésképtelenségük esetén az állam, lényegében az egész társadalom kell vállalja a kockázatokat – amit egyébként az utóbbi másfél évet látva a politika hozzáállása is megerősített.

Ez nem egy hibás termék

Bár nagyon sokan szeretnék, ha a devizahiteleket jogi úton hibás-terméknek minősítenék, ami megkárosította az ügyfeleket, a jelentés szerint erről nem lehet szó. Ehhez ugyanis azt kellene kimutatni, hogy a hitelfelvevőkre terhelt kockázatot nem kompenzálta az, hogy a svájci frank és euróhiteleken éveken át jó sok pénzt lehetett megtakarítani a forintos hitelekhez viszonyítva.

A szakértők szerint bár „utólag sokan érzik úgy, hogy e kompenzáció aránytalan, és időben kedvezőtlen megoszlású volt, de a tények, illetve az MNB folyamatosan publikált kalkulációi ezt nem támasztják alá egyértelműen”. Visszatekintve az állapítható meg: „átlagosan nem jártak rosszabbul a devizahitelesek (a 2011-ben bevezetett árfolyamrögzítéstől, illetve végtörlesztéstől függetlenül sem), mint a forinthitelesek”.