Mártha Imre: Vegyük vissza a privatizált cégeket

Egy éve az egész piac az energiastratégiára várt, azóta már megszületett, most mintha mégsem történne semmi.

Az energiaszektor hibernált állapotba került az elmúlt két évben. Hiába van energiastratégia, amelyben nagyon sok jó elemet is lehet találni, a végrehajtása brutálisan késlekedik. Az állami áramcég gyakorlatilag már nem fektet be jelentős villamosenergia-ipari beruházásokba, a külföldieket sokkolták a különadók, árrendeletek, kikapcsolási moratóriumok és az általános gazdasági hangulat. Ezzel nem csak az a baj, hogy nincs beruházás és amortizálódik a rendszer, sokkal mélyebb problémákat okoz a közeljövőben.

Akár ellátási gondokat?

Ha fizikai ellátási problémákat rövid távon nem is, de pillanatok alatt visszajutunk a 80-90 eurós áramárakhoz, amitől a reálgazdaság 2007-ben már kezdett térdre rogyni. Ha a reálszféra túl van egy válságon, akkor elég gyorsan elkezd növekedni, ami drasztikusan növeli az energiaigény. Ez történelmi tapasztalat, és most is így lesz. Ma mindenki azzal van elfoglalva, hogy mikor lesz vége a válságnak, mikor lehet már végre gyárakat építeni. Ez el fog jönni egyszer, akkor viszont az energiaigény exponenciálisan nőni fog. És ha addig nem fejlesztjük az energiaiparunkat, nagyon gyorsan elérjük majd a kínálatszűkületet, hiszen az érdemi erőművi, illetve hálózati fejlesztésekhez minimum öt év kell. Most csak azért nincsen Magyarországon villamosenergia-ellátási probléma, és csak azért vannak a nyugat- és közép-európaihoz hasonló árak, mert a magyar gazdaságnak a válság miatt sokkal kisebb az igénye.

Ha felível a gazdaság, akkor nagyobb lesz az ország energiaigénye, mint tíz évvel ezelőtt?

Tíz évvel ezelőtt egy átlagos magyar háztartásban volt egy mosógép, egy tévé, és  néhány konyhai berendezés. Ma átlagosan több szobában van tévé, ráadásul nagyobb, van házimozi, mosogató és szárítógép, klímaberendezés. Új lakóparkok, házak, plázák épülnek, ez a keresletet szinten tartja. 2009-et, a válság egyik évét kivéve, szinte minden évben növekedett a hazai villamosenergia-igény. Ha recesszió is van, a fogyasztás akkor is stagnál, vagy 0,5-1 százalékot nő, de gazdasági fellendülés idején 4-5 százalékos növekedés is jöhet. Fogunk még szentségelni, hogy elmaradt az olcsó, hazai lignitet használó Mátrai Erőmű új fejlesztése és néhány fontos hálózatbővítési beruházás, hogy a szabályozási bizonytalanság miatt az álmok világába tartozik a megújulók hazai elterjedésére vonatkozó célkitűzés.

Amellett, hogy nálunk nem épülnek új erőművek, mintha már Paks bővítése sem lenne olyan egyértelmű.

A paksi atomerőmű fejlesztése körül elég komoly aggodalmak vannak, Magyarország távolabb került a paksi bővítéstől, mint egy éve volt . Belavíroztuk magunkat egy Bős–Nagymaros-helyzetbe. Energetikai szempontból az is nagyon indokolt beruházás lett volna – a szlovákok egyedül befejezték, a gazdaságuk azóta is profitál belőle – Magyarországon azonban a politikai konszenzus megszűnt mögötte. Ugyanez a helyzet most Pakssal. Bizonyos pártok a korábbi konszenzusból kifarolva nyíltan vállalják, hogy ameddig a társadalmi párbeszéd nem lesz őszinte és érdemi, ameddig az előkészítés nem nyílt kártyákkal zajlik, addig ezt nem támogatják. Meg lennék lepve, ha a 2014-es választási kampányban nem lenne olyan párt, amelyik atomellenességgel kampányol majd. Ráadásul Paks 2-t terheli a fukusimai katasztrófa is. Ma már egy atomerőművet nem a váratlan eseményekre kell tervezni, hanem a látszólag lehetetlen helyzetekre.

De abban, hogy Paksra szükségünk van, nincs változás? A lehetetlen forgatókönyvre való felkészülés lényegesen drágább erőművet jelent. Még mindig Paks felé dől el a mérleg nyelve?

Nem tudjuk. Azok a beruházási számítások, amelyekkel az ügy elindult, már köszönőviszonyban sincsenek azzal, ami ebből lesz. Teljesen fölösleges most azt vizsgálni, milyen hűtőtoronyra lenne szükség, milyen lokális hatásokkal jár az építkezés, melyik piacon kapható jelenlegi dizájn lenne a legolcsóbb, hogy Magyarországnak mit ellentételeznének az esetleges befektetők. Ma a világ élvonalában tartó fejlesztéseknél már nem erről szól ez a kérdés, hanem arról: hány százalékkal lesz drágább, és hogy fog kinézni egy olyan erőmű, amelyet nem a váratlan, hanem a lehetetlen helyzetekre, természeti behatásokra terveznek. Ha nem is a nulláról, de közel onnan kellene elkezdeni a projekt gazdasági tervezését. Közben korábban elképzelhetetlen piaci változások történnek,  például a Siemens kivonult az atomenergia-ipari fejlesztésekből és a megújulókra koncentrál. Az egész világ felfordult ebben a kérdésben. Megdöbbentő tény, hogy a napokban leállították Japán utolsó működő atomerőművét is. A mintegy negyven éven át tartó atomenergia termelési korszakot lezárva, Japánban összesen 54 nukleáris egységet állítottak le, amelyek eddig az ország áramigényének 30 százalékát fedezték. Mindezek alapján nagy bátorság ma Magyarországon milliárdos megbízási szerződéseket kötni az új paksi fejlesztéssel kapcsolatban.

Németország is felhagy az atomenergiával…

Németország a második világháború óta a legnagyobb központilag vezérelt gazdasági beruházására készül azzal, hogy döntöttek az atomerőművek leállításáról, ezzel párhuzamosan 200 milliárd eurót fektetnek megújuló energiatermelésbe. Összehasonlításképpen: New York város hatszorosának megfelelő területen akarnak szélparkot telepíteni. Annyi új villamoshálózati vezetéket akarnak létesíteni, amely nagyjából Londontól Bagdadig terjedő távolságnak felel meg. Ez egy nagy kísérlet: ha sikerül, a németek világelsők lesznek ebben, egy olyan gazdaságot hoznak létre, ahol a felhasznált energia csaknem 40-50 százalékban megújuló forrásokból származik. Ráadásul ennek van egy multiplikátor hatása is, hiszen ezeket a termelő berendezéseket a német gazdaság fogja gyártani.

Ezt az utat kellene nekünk is követnünk?

Én nem mondom, hogy Magyarországnak ezt kellene tennie, hiszen nincs ennyi pénzünk, de azért ez egy megfontolandó irány. Ráadásul mivel a magyar gazdaság ezer szálon kötődik a némethez, erre a vonatra fel lehetne ülni. A gépek előállításában, megtervezésében, az itthoni elterjesztésében lehetne dolgozni. Ha mi a német-osztrák gazdasági vonallal akarunk haladni, akkor nem lesz egyszerű az atomenergia iparág bővítése.

Mindeközben nem látszik, hogy a kormánynak határozott cselekvési terve lenne az energiaprobléma rövid távú kezelésére…

Igen, kormányzati oldalról nem látszik semmilyen konkrét rendszerszerű cselekvés, intézkedés , inkább ad hoc lépések vannak. Időnként a Fidesz-frakcióban egy-egy belső vitás kérdés kicsúcsosodik, facebookoznak egy jót, aztán valamilyen formában megoldást nyer az ügy, de az nem látszik, hogy következetesen egy irányba mennének a dolgok. Bevonjuk az MVM-et egy új mobilszolgáltatóba, szlovák-magyar gázvezetéket építtetünk vele, belenyomjuk a Déli Áramlat építésébe – nem látható egy konzisztens és szisztematikusan végigvihető stratégia.

Az állami mobilszolgáltatóról ki lehet mondani, hogy egy elhibázott, felesleges dolog?

Minimum az első nyolc-tíz év masszívan veszteséges lesz, ami azért már az energetikai szektorban is soknak tűnik, ahol pedig hosszú távon tervezünk. A három jelenlévő céggel nem lesz könnyű felvenni a versenyt. Már szinte látom az internetes viccelődést: Nincs megelégedve mobilszolgáltatója lehallgatási módszereivel? Jöjjön az államihoz! Évtizedes tapasztalattal rendelkező szakemberekkel várjuk!

Ha az állami cégeket, önkormányzatokat be is terelik az új szolgáltatóba, az sem old meg semmit, hiszen ha nem elég olcsón szolgáltat, akkor az állam fizet rá. Ha nem is elhibázottnak, de nagyon kérdéses megtérülésűnek tartom a beruházást. A mobilpiac tipikusan jól működik állami szereplők nélkül, nekem nem jut eszembe olyan fejlett ország ahol három versenytárs harcol a piacon, és az állam az adózók pénzén létrehoz egy negyediket. A 110 milliárdot jobban is be lehetne fektetni.

Mire gondol?

Történelmi pillanat van az energetikában. A tizenöt évvel ezelőtt, a Horn-kormány idején privatizált közművagyon javát vissza lehetne vásárolni egy átgondolt, a nemzeti érdeket szem előtt tartó stratégia mentén. Ma állami tulajdonban van a nagyfeszültségű távvezeték-rendszer, de a fogyasztókat ellátó kis- és közepes feszültségű hálózatok mindegyike külföldi tulajdonban van. Picit úgy néz ki, mintha volna egy társasház, ahol az összes lakás magyar tulajdon, de a lépcsőház, amin keresztül be tudsz menni a lakásba, az külföldi tulajdonban van, és ott mindig alkudozni kell, hogy mennyiért tudok bemenni a lakásomba. Érdemes lenne elgondolkodni, hogyan lehetne visszaszerezni, erre vannak jó  és rossz példák egyaránt. Az egyik előnyösnek tűnő példa a fővárosi vízművek visszavétele. A vízközmű egy nemzeti vagyon, nemzeti kincs, és úgy tűnik, az ügy végül egyezséggel zárult. Valami hasonló modellel az energetikai vagyon jelentős részét is érdemes lenne visszaszerezni.

És ebbe belemennének a cégek?

Furán hangzik, de tizenöt év alatt ezeknek a befektetőknek a nagy része elfáradt. Már nem annyira fontos a külföldi terjeszkedés, rengeteg a gondjuk az itteni befektetésekkel, második, harmadik, negyedik generációs menedzsmentek vannak itt, tehát nem a kezdőcsapat rúgja a labdát. A gyarmatosító nagy öregek hazamentek nyugdíjba. Másrészről az elmúlt másfél év kormányzati intézkedései ezeket a szolgáltatókat eléggé megrendítették. Nagyon könnyen elképzelhető egy olyan lélektani pillanat, hogy ha odamenne az MVM és a Mol, és azt mondaná, hogy visszavásárolná az áram- és gázszolgáltatókat, akkor az anyacégeknek nem lenne ellenvetésük. Érzésem szerint igencsak közel van a viccbéli nyuszika–medve–fűnyíró-effektus.

Tekinthető tudatosnak a cégek legyengítése?

Nem hiszem, hogy valaki végiggondolta, hogy legyötörjük őket, aztán elvesszük. De ha már így alakult, akkor fejezzük be ezt a kört. Persze fontos, hogy ez piaci alapon, tárgyalásos úton történjen, és ne einstand legyen. Vezérigazgatóságom alatt az MVM elindult ezen az úton, bevásárolta magát az Elműbe, Emászba, de az E.On-tulajdonú áramszolgáltatói részesedések visszavásárlásáról kötött keret-megállapodás sajnos időközben hatályát vesztette. Hitelből ezeket a tranzakciókat lehet finanszírozni, nagyon kevés tőkével megoldhatók.

De az igazi kérdés mégiscsak az, hogy mindennek mi értelme lenne? Azért a vízközműnél sem látszik, hogy az árképletben hogyan jelenik meg előnyként az, hogy az állam száz százalékos tulajdonos. Milyen előnyt hozna ezeknek a cégeknek a visszavétele a mindennapokban?

Minden ország alapinfrastruktúrájához hozzátartozik a vízközmű, de szerintem ide sorolható az áram és a gázhálózat is, és a vezetékeken kívül ide tartozhatnak a fogyasztói mérőórák is. Magyarországon az összes mérőóra külföldi tulajdonban van. Az elosztóhálózatok visszavásárlásának a legfőbb előnye az lenne, hogy a jelenleg nem túl hatékony regulációs eszközökkel végzett ár és szolgáltatási minőségszabályozást kiegészítené egy közvetlen tulajdonosi stratégiai irányítás.

Ha az elosztói szegmensben növekedne az állami tulajdon és így a kontroll, akkor az jótékonyan hatna magára  villanyárra  is. A kormány által kitűzött munkahely-teremtést szolgálná, ha ezek a szolgáltatók hazai beszállítókat, alvállalkozókat vennének igénybe az anyavállalati szolgáltatások helyett, és újranyitnák a mindenki által hiányolt régi területi fogyasztói irodákat.  Mellesleg a képződő nyereség itthon maradna. Ha megnézzük az elmúlt tizenöt év külföldi tulajdonosok felé kifizetett osztalék, menedzsment és szolgáltatási díjak összességét és ezt kivetítjük – akár csökkentett mértékben is – a következő ötven évre, nem kérdéses a visszavásárlás értelme. A vízközműnél nem ismerem a részleteket, de valószínűleg az volt a probléma, hogy a kifizetett vételárhoz képest igen jelentős volt az a menedzsmentdíj és osztalék, amit kivettek. Nehéz elképzelni, hogy egy negyedik mobilcég 110 milliárdért nagyobb nyereséget produkál, mintha ennyiből   visszavennénk a magyarországi áramszolgáltatókat és gázszolgáltatókat. Az MVM gázüzletágban való intenzív zöldmezős terjeszkedésénél sokkal kézenfekvőbb lenne ebbe az irányba menni.

Nem ért egyet a cég mostani terjeszkedési politikájával?

Féltem az MVM-et, nehogy egy Enron-szerű pályára kerüljön. Az Enron, az Egyesült Államok legnagyobb tőzsdei energetikai konglomerátuma tizenegy évvel ezelőtt omlott össze, én a cégnél dolgoztam akkoriban kezdő közgazdászként Londonban. Merem állítani, hogy kísérteties hasonlóság van az Enron végzetesnek bizonyult akkori állapota, és az MVM jelenlegi tendenciái között. Az Enron akkor kezdett bajba kerülni, amikor nagyon eltávolodott az eredeti profiltól: gázhálózattal meg erőművekkel foglalkozott, aztán belemászott telekomba, szemétszállításba, elkezdett optikai kapacitásokkal kereskedni, szénnel csencselt, hajózási részvénytársaságot alapított, felduzzasztotta a központi vízfejet. Annyira átláthatatlanná és kezelhetetlenné vált, hogy végül, mindezt megtetézve az amerikai menedzsment visszaéléseivel, összeomlott. Mondjuk annyi különbség van, hogy a jelenlegi MVM menedzsment – szemben az akkori Enron-vezetéssel – talpig becsületes, de ezt leszámítva azért én egy kicsit féltem a céget. Ráadásul amióta nem vagyok a házban, a csoport eredményessége 25 százalékkal csökkent, ami nem túl jó irány. 2009-ben 61 milliárd volt a csoport konszolidált profitja, a 2010 első félévi zárási dokumentációk szerint 30 milliárd feletti profittal hagytam ott a kasszát. A 2011-es zárás ezeknél jóval szerényebb lesz. Mellesleg hamarosan lejárnak az irányításom alatt megkötött, a régi erőművi hosszútávú szerződéseket felváltó modern, EU-kompatibilis beszerzési szerződések. Ha az MVM nem köt újakat vagy tulajdonosként nem épít új kapacitásokat, igen gyorsan elmegy mellette a piac. Elvész az az óriási érték ami az MVM csoport erőművi kapacitásportfóliójában, annak hatékony méretében, diverzifikációjában rejlik.

Nem nő a korrupciós kockázat az állami szerep növekedésével? Az rendben, hogy a mostani MVM vezetés talpig becsületes, de a korábbi vezetőséget bűnszervezetben elkövetett hűtlen kezeléssel vádolják. Tavaly azt mondta, hogy 20 milliárd után fut még mindig az MVM.

Hogy az állami cégeknél nagyobb-e a korrupciós hányad, vagy sem, azt nem látom összekötve ezzel a dologgal. Pályám egyik legdermesztőbb pillanata volt amikor 2008 őszén tartottunk egy  igazgatósági ülést, ahol ott ült az összes igazgatósági tag – így jómagam is, akkor még csak pár hónapja kinevezett vezérigazgatóként –, a felügyelő bizottság elnöke és a szokásos meghívottak. Az ülés vége felé Havas István könyvvizsgáló, az Ernst and Young vezérigazgatója váratlanul fölállt, szót kért és kiosztott egy tizenvalahány oldalas iratot, amiben ezek a később Kocsis-ügyek néven elhíresült „gazdasági események” egyenként le voltak írva. Az üléseken hangfelvétel készül, ott került sínre ez az egész kérdés, rákerült az MVM egy kényszerpályára. Kocsis urat én egyébként egy  kifejezetten nagyformátumú embernek ismertem meg…

Húszmilliárd azért nem kis formátum…

Ma is tartom, hogy Pista komoly ember, jó menedzser, csak rossz emberekbe helyezte a bizalmát bizonyos ügyekkel kapcsolatban. De hát például most olvastam valahol , hogy az OTP csoportnál dolgozik, én azt gondolom, az OTP van annyira profi, hogy nem engedné, hogy a cég imidzsén folt essen, és nem véletlenül épít az ő menedzseri tapasztalataira. A modern kutatások szerint a korrupció kordában tartható, csak meg kell szigorítani a döntéshozási mechanizmusokat. Én az MVM-nél bevezettem a kettős aláírást, rendkívül szigorú kontrollrendszereket állítottunk fel, az alapszabályban rögzítettük, hogy offshore céggel nem köthet szerződést. Ha mégis, ahhoz csakis az MVM közgyűlése járulhat hozzá.

Tőzsde?

Nagyon jót tenne az MVM-nek a tőzsdei belépés, akárcsak csak 10 százalék. Játszva be lehetne vinni a tőzsdére bármikor, beülne a cégbe egy független igazgatósági tag, még nagyobb lenne a rend, és a fegyelem, de főleg a piacorientáltság.

Visszatérve a stratégiára, az állami mobilszolgáltató egy lefutott, eldöntött kérdésnek tűnik. Innentől aligha lesz kapacitás visszavásárolni az energiaszolgáltató cégeket…

Nem tudom, hogy az erőforrásoknak mekkora részét ölik ebbe, ez egy konzorcium a Posta, az MFB és az MVM között. Én csak azt mondom, hogy emellett még mindig érdemes lenne a villamosműveknek a villamos energiára koncentrálni. De a Mol is játszva vissza tudná szerezni azokat a gázelosztó-hálózatokat, amelyeket 15 évvel ezelőtt privatizáltak. Ha nem is egyszerre, de biztos, hogy érdemes lenne, a kezében lévő nagynyomású vezetékrendszerhez nagyon jól passzolnának a kis és közepes nyomású hálózatok.

A Molban miért születne meg ez a döntés, hogy együttműködjenek az állammal? Az állami pakett miatt?

Részben amiatt, meg azért, mert a Mol is erősen regulációfüggő, tehát ha a Mol irányába ilyen állami javaslat, kérés megy, akkor azt a Mol biztos hogy megfontolná. Én legalábbis a Mol helyében ezt tenném. Ráadásul az üzleti stratégiájába is beleillik. 

A nagyobb állami tulajdon erősítené a tárgyalási pozícióinkat az oroszokkal a hamarosan lejáró, hosszú távú gázszerződésekről?

Annyiban talán igen, hogy ha a kormány a vagyon tulajdonosa, akkor közvetlenül ő tárgyal, de jelentősen valószínűleg nem. A Gazprommal való tárgyalásokat már régóta sürgeti a szakma, de egyelőre nem látszik, hogy haladnánk ebben a kérdésben. Minél közelebb vagyunk a szerződések lejártának időpontjához, annál inkább romlanak az esélyeink. Félő, hogy úgy járunk, mint az IMF-fel, húzzuk az időt, aztán jönnek a feltételek.

Miért nem tudunk megállapodni?

Azt sem tudom, hogy ezzel most valaki foglalkozik-e. A miniszterelnöki szintet leszámítva, legutóbb Fellegi Tamás miniszter úr kapcsán szóltak a hírek  a tárgyalásokról. Ezekről azért általában az iparág szokott tudni, de most még azt sem látni, hogy egyáltalán tárgyalások zajlanának. Hogy mi a konkrét oka, azt csak sejteni lehet. Az orosz fél oldalán esetleg hitelességi kérdések merülhettek fel néhány itthoni partnerrel szemben.

Lehet egyszerű személyi oka? A Fellegi Tamás–Németh Lászlóné-cserének milyen visszhangja volt? Az új fejlesztési minisztert állítólag azért nem látni sehol, mert nagyon sokat dolgozik.

Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy Németh Lászlóné korábban az Elmib igazgatóságában dolgozott, kitűnő választás volt. Komoly energetikai szakértelme van, remélem tudja hasznosítani. De ha kormányátalakítás lenne, én eljátszanék a gondolattal, hogy az energetika megér egy külön minisztériumot. Nálunk sokkal nagyobb gazdaságokban külön energiaügyi miniszterek vannak, az USA-ban az elnöki stábban az egyik legerősebb ember az energetikai szaktanácsadó. Magyarországon is megérne egy misét egy ilyen embert felvenni.

Örülne most egy ilyen felkérésnek?

Az Elmib csoport vezérigazgatójaként ezer szálon kötődöm az áram- és gázszektorhoz, minden létező fórumon segítem az energetikai szervezeteket, bedolgozom szakmai műhelyeknek. A mai kormányzati modellben azonban úgy tűnik mintha, a kancelláriát és a belügyminisztériumot kivéve, a lényeges döntések nem a minisztériumokban születnének. Ebben a rendszerben úgy érzem nem tudnám igazán hatékonyan szolgálni a közjót.