További Magyar cikkek
És akkor, öntudatos dzsentri módjára, aki egy borgőzös, szivarfüstös estén a hét szilvafás nemesi család egykor több ezer holdas földbirtokának utolsó négyszögöleit teszi fel a ferblin – pedig tudja, hogy nem nyerhet, nemcsak ezen az estén, hanem soha az életben már –, azt mondtam: „ legyen egy cigánypecsenye”. Bíp-bíp-bíp, gém óver, a minimálbér elfogyott.
Nagy nekibuzdulás, szomorú vég
A szomorú történet szívszaggató végjátéka, minimálbéres létezésem negyedik hete 5784 forintnyi vagyonnal és nagy nekibuzdulással indult, hogy aztán rajtam kívül álló, nálam hatalmasabb erőknek kiszolgáltatva már szombatra csúnya adósságokba verjem magam. Azt is mondhatnám, hogy Demszky Gábor és a munkám áldozata lettem, de erről később.
Talán emlékeznek, a múlt héten a négynapos ünnepben rejlő lehetőségeket kihasználva, megtapasztaltam a vidéki minimálbéres létezés csodáit, és az anyai kosztnak hála, hosszú – de még hosszabbnak tűnő – hetek után ismét normális, laktató, húst és tejtermékeket is tartalmazó kajához jutottam.
Az ellenőrök támadása
Míg vidékre vonattal mentem, visszafelé már a stoppolást választottam; persze a kényszerültem kifejezés talán helyénvalóbb lenne. Szolnokig nehezen, onnan szerencsére egy autóval hazajutottam, pontosabban metróig, ami viszont újabb vonaljegyemet emésztette fel. Vettem is helyettük egyet (230 forint), aztán blicceltem tovább – ami egy olvasóm szerint olyan, mintha boltban lopnék, pedig nem –, majd a héten több alkalommal is beleszaladtam BKV-ellenőrökbe olyan metróállomásokon, amelyeken korábban egyszer sem.
Ráadásul kétszer a kijárati oldalnál, így tovább kellett utaznom, egyszer egy, egyszer három megállóval később tudtam a felszínre keveredni, hogy érvényes jeggyel visszajussak oda, ahová sietnem kellett. Így elment a vonaljegyem, és még egy szakaszjegy (180 forint) is megterhelte a zsebem (ráadásul folyamatosan stresszben voltam az ellenőrök miatt, de így legalább nem hiányoztak a kávék). Viszont maradt még 5374 forintom – igaz, most semmilyen jegyem nincs –, és volt elég kajám, főleg krumpli, rizs, tojás, kenyér; ezek ugyan nem túl finomak, de laktatók.
Ötletek olcsó ételekre
A sorsomat lelkükön viselő olvasók olcsó kaják receptjének tömegével árasztottak el az elmúlt hetekben. Paprikás krumpli kolbász nélkül, sok kenyérrel, kínai zacskós leves, beleütve egy tojás és 1-2 deci tejföl, héjában sült krumpli margarinnal, főtt krumpli, főtt rizs, lekváros kenyér, mustáros kenyér, főtt tészta cukorral vagy lekvárral, májkrém és paradicsomkonzerv keverékével, főtt rizs tojással, répával, kukoricával, de „lehet venni kölest, sőt a zab is egész ehető” – a kényszer nagy úr és találékonnyá tesz, derült ki a levelekből. Ezekben szerepeltek még habarással készülő főzelékek, krumpligombócok, szinte hús nélküli fasírtok, sűrű, lisztes omlettek, áztatott babbal vagy sült krumplival.
Londonban, sej
Egy angol minimálbérből tökéletesen meg lehet élni, ha meggazdagodni nem is, írta egy olvasónk, aki némi betekintést is nyújtott a szigetországi fizetésekbe. Október 1-jétől bruttó 5,52 angol font (1 font=358 forint) a minimális órabér. Heti 5 nap napi 8 órában és havi 21 munkanappal számolva ez bruttó 927,36 font, amiből az adó- és a társadalombiztosítás levonása után nettó 787,09 font (282 ezer forint) marad. Olvasónk szerint az átlagos lakbér 50 font, kajára 40 font megy el hetente, utazásra, szórakozásra és egyéb kiadásra további 60-at számolt, vagyis havi 600-650 font körüli összegből meg lehet élni; tehát havi 100-150 fontot még félre is lehet tenni extra költségekre.
Én a tartalékból élve ettem szorgosan a krumplit, a rizst, a tojást, a reggelim vajas kenyér volt, a vacsorám zsíros, de egyszer bundás kenyeret is csináltam, míg a C vitamint az alma jelentette, bár lehet, hogy jobb lett volna a savanyú káposzta. A folyadékbevitelemet a csapvízre korlátoztam, de abból ittam, amennyi belém fért (bár néha, amikor már úgy éreztem, hogy hamarosan krumplikról fogok álmodni, eszembe jutott, amit még a második héten írt egy olvasóm, hogy ezt alkohol nélkül frankón nem lehet túlélni, de aztán az is, hogy nem kellene három-négyszáz forintos bornak, vagy kilencven forintos sörnek nevezett italokra költeni).
A vízszámla volt az utolsó csepp
Szóval ittam a vizet, de talán túl sokat. Pénteken ugyanis beütött a krach: boríték várt a postaládában, a Díjbeszedőtől jött. Már amikor megláttam a feladót, tudtam, hogy végem: nem kalkuláltam a víz- és csatornadíjjal, ami kéthavonta és éppen a páros hónapokban jön. Ez összesen 5522 forinttal terhelte meg a zsebemet, váratlanul és fájdalmasan, mínusz 148 forintra apasztva a költségvetésemet. Elvileg az október 29-ei befizetési határidőt néhány nappal halaszthattam volna, hogy ezt már novemberi költségnek számoljam el, de végül is nem vagyok pénzügyminiszter, hogy trükközzek a számokkal.
Tehát mínuszba csúsztam át a főváros vízmű- és csatornázási cégei miatt – na jó, valójában magam miatt, de ez így jobban hangzik –, pedig az igazi csapást a szombat hozta. Munkaügyben ismét vidékre kellett mennem, és bár a reggelit otthon megoldottam (tócsni, tudják, tojásba reszelt krumpli, helyenként liszttel, nálam sok kenyérrel és vízzel), mivel este hét körül értünk vissza, útközben is enni kellett, hogy vezetés közben (a benzint a cég fizette) ne legyek rosszul.
Ez önmagában még nem lett volna baj, csakhogy nem egyedül voltam. És ekkor, Miskolc határában, rá kellett döbbennem, hogy a minimálbérrel nem az a kérdés, hogy elég-e a megélhetésre, hanem az, hogy a kilátástalan, máról holnapra tengődésen kívül elég-e egy normális, emberhez méltó életre.
Antiszociális vagy eladósodott?
Hát nem. Az ember havi nettó 53 915 forintból antiszociálissá válik: elmaradozik a barátaitól, akikkel ha beülne valahová, fizetnie kellene – az első héten csúnya nagy kiadásba szaladtam bele emiatt –, de ha otthon is találkoznak, akkor is venni illik valamit. Lemondtam a közös meccsnézéseket, nemcsak az élőben tervezetteket, hanem a kocsmaiakat is, nem vettem könyvet, újságot, felhagytam a közös ebédekkel.
Egészen mostanáig. Szombaton ugyanis enni kellett. És mivel olyan ember társaságában voltam, aki nem minimálbérből él, nem várhattam el, hogy ő is koplaljon, mint én (hibáztam persze, vihettem volna magammal kaját, de nem tudtam, hogy a dolgunk úgy elhúzódik, ahogyan elhúzódott). Két dolgot tehettem: vagy azt mondom, hogy oké, menj be, egyél, én megvárlak kinn – persze ebben az esetben annyira antiszociális vagyok, hogy feltehetően az ő kedvét is elvettem volna az evéstől –, vagy azt, hogy ha már úgyis nagy a deficit, akkor még a lovak közé is csapok, és legalább a héten egyszer eszem valami rendes kaját is.
Ha már bukunk, bukjunk vastagon
Hát így jutottam oda, hogy kártyában kivörösödött arcú dzsentriként, a házias illatokkal telített étteremben nyálamat nyelve kimondtam a bűvös szavakat, hogy akkor jöjjön az a cigánypecsenye. Ha már bukunk, bukjunk vastagon, gondoltam, a puhára sült hús finom íze ellenére is keserű szájízzel. Másnap aztán már ismét héjában sült krumplit ettem, és bármennyire szeretem is, most sokkal nehezebben ment le, mint korábban bármikor, és mintha a vegetás vajas kenyérnek és a piros paprikás zsírosnak sem lett volna az íze a megszokott.
Jelenleg tehát 1758 forintos mínuszban vagyok, pedig a kajára csak azt a szombati 1610 forintot költöttem, egyébként az előző heti bevásárlás maradékát éltem fel. Némi krumpli még maradt a hátralévő napokra is, valami tésztát kell vennem, és így már pár száz forintból elleszek 31-éig. Most úgy becsülöm, hogy mínusz 3000 forint körül, tehát nagyjából 56-57 ezer forintos kiadással zárom a hónapot, bár nem költöttem ruhára, és nem tettem félre váratlan kiadásokra.
Azt is mondhatnánk tehát, hogy lám-lám, milyen jó, hogy olyan szigorúak a munkaadók, és olyan rugalmas a kormány, nem kell ezt a minimálbért az egekig emelni. Hiszen ha az első héten nem vásárolok hülyén kaját, ha nincs autóm, ha szombaton nem tör ki belőlem a dzsentri vérem, ha nem a víz- és csatornadíj hónapjában vágok bele, akkor talán sikerülhetett volna.
Milyen az ideális minimálbéres
Csakhogy a kép ennél sokkal bonyolultabb. Ne feledjük: abból indultam ki, hogy van lakásom, tehát nem fizetek sem lakáshitelt, sem albérletet. Ez valóban nem életszerű, bár a megfeleződő vagy harmadára csökkenő rezsiköltségek nagyjából fedeznék a 15-30 ezer forintos albérleti költséget, ha másod-harmad magammal társbérletben élnék.
Továbbá a minimálbérből megéléshez – szándékosan nem foglalkoztam egyébként azzal, hogy milyen kiegészítő kereseti lehetőségek lennének, azt akartam modellezni, hogy abból a pénzből, amiből jogilag már meg kellene tudni élni, meg lehet-e – számos feltételnek kell megfelelnie. Így soha ne romoljon semmilyen háztartási eszköz, amit egyébként megvenni sem lehetne minimálbérből. Aztán az ember soha ne betegedjen meg, mert egy-egy vizitdíjra talán még futná, de a gyógyszerekre már aligha, ráadásul 15 napon túl a táppénz a minimálbér 80 százaléka, és a kórházi hálapénzről még nem is beszéltünk.
Fontos az is, hogy az embernek legyen téli-nyári ruhája, mert láthatták, nekem arra egy fillért nem sikerült költenem (szerencsére nem is kellett, de ha jön egy nagyobb hideg, aligha úszhattam volna meg cipővásárlás nélkül). Aztán nem elég, hogy az embernek ne legyen autója, fontos az is, hogy ne vegyen BKV-, MÁV- és Volánbusz-bérletet – de legyen egy útlevelünk, és azt használjuk, mert ha elkapnak, az alapján nem tudnak azonosítani később –, tehát járjon biciklivel, és jó, ha van a kéznél egy jól főző anyuka, nagymama, nagynéni. A kábeltévét és a telefont le kell mondani, utóbbiból legfeljebb egy feltöltőst szabad hagyni, havi egy feltöltéssel, rácsörgéses-visszahivatásos rendszerrel (a minimálbéres munkakörben dolgozók aligha tudják elintézni a munkahelyükről a telefonálnivalót, mint tettem azt én olykor-olykor).
|
Mindemellett nem árt, ha a minimálbéres kis étkű, mert igazán csak a kaján lehet spórolni. A rezsi adott, ha valaki olyan balszerencsés, hogy távfűtéses lakásban él, akkor havi 25 ezer alatt aligha ússza meg a távhőt, a villanyszámlát, a víz- és csatornadíjat, a közös költséget, és ahol van, a gázt. A fűtési időszakban ez az összeg gond nélkül 30-35 ezer forintra mehet fel kompenzációval is (nálam úgy jött ki most is, a fűtési szezon kezdeti időszakában a 35 ezres költség a számlák soron, hogy van még kábeltévém, negyedéves lakásbiztosítást fizettem – ez luxusnak tűnik, de elég egyszer beáztatni a szomszédot, hogy kiderüljön: nem az –, és beszámoltam ide a kocsibiztosítást is, ami szintén nem tipikus minimálbéres kiadás).
Szóval a túlélés kulcsa a gyomor, és az, hogy minimálbéresként a táplálék-, kalória- és vitaminszegény kajákon, krumplin, rizsen, tojáson és tésztákon vegetálva is képesek legyünk dolgozni (de ne felejtsük, a valóban alacsony keresetűek többsége fizikai munkát végez). Van, aki szerint sokat kell aludni, addig sem érzi az ember, hogy éhes. Mások szerint, mint írtam, az alkohol jótékony hatásában lehet bízni, de persze ez pluszköltség, és tovább károsítja a takarékos táplálkozás miatt egyébként sem túl egészséges szervezetet.
Mi lesz a bukás után?
Szóval bölcs gondolatokkal most már tele a fejem, sőt, a tárcámban is elférne egy csomó, mert ott ugye egy fillér sem maradt. Tartozom neked cetlik viszont vannak, a számla befizetéséhez, majd az ebédhez is kölcsön kellett kérnem. Sajnos így ha folytatnám a minimálbéres kísérletet, máris csak 52 157 forintom lenne novemberre – és akkor nem számoltam a hó végéig a további kiadásokkal, például a halottak napja miatt szükséges gyertyával, virággal –, vagyis a mostaninál is rosszabb helyzetben lennék.
Nem tudom, Veres Jánostól vagy Lamperth Mónikától, a pénzügy- vagy a szociális minisztertől kérjek-e tanácsot, hogy most akkor mit tegyek (de az is lehet, hogy a saját cégénél minimálbéres Kapolyi Lászlót kellene megkérdezni, ő hogyan csinálja). Lehet, hogy valami jó kis szamurájkötvényt kellene nekem is kibocsátanom, vagy egy konvergenciatervben megígérni, hogy a következő 8-10-20 évben még többet költök, mint amennyi a bevételem, de aztán becsszóra összeszedem magam.
Én azonban ilyen hosszú távra nem, egyelőre csak néhány hónapra előre tervezek. Mert márciusban újrakezdjük – hátha a jövő évi minimálbérből már okosabban, tapasztaltabban ki tudok jönni.