IMF lecke a jegybankoknak...

Régóta húzódó vita kapcsán foglalt állást az IMF a legfrissebb áprilisi World Economic Outlook-jában. A nemzetközi pénzügyi szervezet azt tanácsolja, hogy a jegybankok kamatpolitikájuk alakításánál vegyék figyelembe az ingatlanpiaci árak alakulását. Az elemzés azt állítja, hogy az újítás nem jelentené a jelenleg alkalmazott (általában inflációs célkitűzés) monetáris politikai rezsimek sutba dobását, annak csak kiegészítése, rugalmasabb alkalmazása lenne.

Az inflációs célkitűzéssel operáló monetáris politika elméleti kereteit ma a neo-keynesianus elmélet adja, melyben az infláció előrejelzéséhez alkalmazott modellek nem szánnak explicit szerepet a pénzmennyiségnek illetve az eszközáraknak. Az uralkodó nézetek alakulásában gyökeres változásokat láthattunk az elmúlt évtizedek során. A 70-es években még a Friedman nevéhez kapcsolódó mennyiségi pénzelmélet volt az uralkodó, ahol a pénzmennyiség alakulásának kitüntette szerepe volt a monetáris politika alakításában.
A jelenlegi keretrendszerrel kapcsolatos vita az Amerikában kialakult ingatlanpiaci buborék kapcsán lángolt fel. A FED (melynek politikája nem az inflációs célkitűzésre épül) álláspontja tulajdonképpen ma is a greenspani alapgondolatra épül. A korábbi FED elnök szerint, a buborék kialakulását a jegybank nem biztos, hogy helyesen tudja bemérni így arra nem kell reagálnia. Bernanke gondolkodását a témával kapcsolatban nagyban meghatározza a nagy gazdasági világválság keserű tapasztalata, a jelenlegi Fed-elnök szerint ugyanis a téves helyzetfelmérés vezetett a recesszióhoz. További problémát jelent, hogy a gazdaság bizonyos szektoraiban dúló eufóriát csak brutális kamatemelésekkel lehetne letörni, amit az egész gazdaság megsínylene. A konklúzió szerint hagyni kell a buborékot, ha viszont pukkan, akkor gyors kamatvágásokkal élénkíteni a gazdaságot. Ez a fajta magatartás persze automatikusan magában kódolja az újbóli buborék kialakulását.
A probléma tehát az, hogy attól hogy alacsony az infláció, és az előrejelző modellek sem jeleznek emelkedést, még nem feltétlenül megfelelő a monetáris politika. A tartósan alacsony kamatok, magas kockázatvállalási hajlandóság mellett buborékképződést eredményezhetnek, anélkül, hogy az infláció látványosan emelkedne, persze minden csupán elnevezés kérdése, hisz a buborékot is nevezhetjük inflációnak.
Az IMF szerint a monetáris politika jobban tudná stabilizálni a gazdasági ciklusokat, ha agresszívabban reagálna az ingatlanárak mozgására. A nemzetközi pénzügyi szervezet szerint a jegybankoknak a kockázatmenedzselés keretében gyorsan kamatot kell vágni, ha zuhannak az ingatlan árak, azonban a villámgyors emelkedést is fékezni kell (leaning againts the wind). Gyakran pozitív példaként hozzák fel a svéd Riksbankot, ugyanis a svédek annak ellenére, hogy 2004 és 2006 között folyamatosan alullőtték az inflációs céljukat mégsem csökkentettek kamatot.
Arra, hogy konkrétan mit is kellene csinálni, elég nehéz választ adni. Az IMF szerint tehát „rugalmasabb” hozzáállás kell. Figyelembe kell venni az ingatlanárak alakulását, és az inflációs célkitűzés időhorizontját is ki kell tolni. Persze ez mind kommunikációs nehézséget hordozhat magában, ami zavart okozhat a monetáris politika számára kulcsfontosságú várakozások alakulásában. Kényelmetlen egy olyan helyzet, amikor a két célváltozó (infláció és ingatlanpiac) ellentétes választ indokolna, például zuhanó ingatlanárak mellett növekvő inflációs nyomás. Hosszabb távon, az időhorizont tágításával oldhatók a feszültségek, de ez nem könnyíti meg a kommunikációt.
A kérdés tehát meglehetősen összetett, a megoldást nem tudom, valószínű azonban, hogy egy olyan monetáris politika, amely egy lecsupaszított (ingatlanárakat nem tartalmazó) inflációs számot „kerget” nem fogja kiállni az idő próbáját. 

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!