Olajspekuláció Irán nélkül

Természetesen egyelőre senki sem tudhatja, hogy az iráni válsággal kapcsolatos félelmek mekkora szerepet játszottak az olajlufi felfújásában. Minden jel arra utal azonban, hogy a következő néhány hónapban, de legalábbis egy éven belül ez ki fog derülni – az iráni válság ugyanis, akárki akármit mond, rohamosan halad a megoldás felé.

Ha valaki netán csak a szalagcímek szintjén érintkezett az elmúlt hetekben az Iránnal kapcsolatos hírfolyammal, akkor talán meglepőnek találja a fenti kijelentést. Nem csoda, hiszen izraeli hadgyakorlatokról, vagy izraeli vezetők által kilátásba helyezett, és az Egyesült Államok volt ENSZ nagykövete, valamint a volt német külügyminiszter által is vizionált, iráni nukleáris létesítmények elleni légicsapások lehetőségéről éppúgy nem mondhatjuk, hogy jó jelek volnának, mint ahogyan az EU szigorodó szankciói, vagy az iráni hadsereg Izraelt elérni képes rakétákkal végzett demonstratív éleslövészetei sem kimondottan szívderítő fejlemények. Van azonban ennek a hírfolyamnak egy másik ága is, de mielőtt ezt részleteznénk, érdemes felidéznünk, hogy voltaképpen mitől is kellene félnünk, mi is az a valami, amit összefoglalóan iráni válságnak nevezhetünk.

Ha szigorúan csak napilapok szalagcímeit olvasnánk, annyit akkor is tudnánk a dologról, hogy Iránnak van egy nukleáris programja, amelynek néhány eleme sok ország számára elfogadhatatlan, a kizárólagos közel-keleti „de facto” atomhatalmi státuszt biztonsága garanciájának tekintő Izraelből nézve pedig egyenesen halálos fenyegetésnek látszik. Az olajár emelkedésére spekuláló befektető tehát nem azért vesz olajat, mert az iráni atomprogram veszélyes, hanem azért, mert az iráni atomprogram elleni esetleges erőszakos fellépés súlyosan fenyegetheti a világ olajellátását. Nem pusztán arról van szó, hogy a világ napi mintegy 85 millió hordós kitermeléséből közel 4 millió hordót Irán ad, és ezzel a Földön a negyedik, az OPEC-ben pedig a második legnagyobb kitermelő. Nagyobb baj, hogy egy Irán elleni katonai fellépés azonnal bizonytalanná tenné a Hormuzi-szoros hajózhatóságát, és ezzel a szaúd-arábiai, kuvaiti, qatar-i, illetve az Emirátusokból származó olaj jelentős része sem jutna el egy ideig a felhasználókhoz – ez már önmagában valódi világkatasztrófa lenne. Ha tehát igazán félnünk kell még az iráni válságtól, akkor tényleg van mitől félnünk – a nagy kérdés az, hogy valóban kell-e. Az eddigiek után aligha meglepő, hogy ebben a néhány bekezdésben amellett szeretnék érvelni, hogy nem, nem kell.

Túlélési atomprogram

Annak áttekintéséhez, hogy miért nem kell, érdemes egyet hátralépnünk, és megvizsgálnunk, hogy a globális hatalmi játékban milyen szerepet tölt, töltött be ez a bizonyos iráni urándúsítási program, amely „a nemzetközi közösség” – használjuk ezúttal ezt a tőrőlmetszett amerikai kifejezést – rosszallását kiváltotta, és a fentiek okán a világ olajellátását közvetetten ugyan, de súlyosan fenyegetni látszik.
A legfontosabb azt rögzítenünk, hogy az iráni atomprogram, pontosabban azon belül az urándúsítás egy nyilvánvalóan eleve átmenetinek szánt, lényegét tekintve túlélési, átvészelési stratégia részeként működik. A fenyegetés, amit részben általa túl kellett élni, át kellett vészelni, az amerikai külpolitika egy bizonyos, konkrét személyi-politikai körhöz köthető irányzata volt. A 2001-es, tragikus emlékezetű terrortámadások után történt, hogy az események által sokkolt republikánus adminisztráción belül átvették a hatalmat azok a neokonzervatívok, akiknek külpolitikai elképzelései ideologikus „térítő” háborúk előkészítése és megvívása körül forogtak. Dick Cheney, Donald Rumsfeld, Paul Wolfowitz koncepciója az volt, hogy az Egyesült Államok nyilvánvalóan mulandó szuperhatalmi képességeit arra kell felhasználni, hogy eltüntessék a térképről a „szabad világ” értékeire és biztonságára fenyegetést jelentő rezsimeket, addig, amíg ehhez van elég erejük – ők szentül hitték, hogy még van. Irán pedig a bármi áron átformálandó „haramiaállamok”, magyarán szólva a célpontok listáján igencsak előkelő helyen szerepelt.

A 2001-ben kezdődött afganisztáni háború előkészítése, majd elindítása során az amerikai katonai jelenlét Iránból nézve kézzelfogható közelségbe került. Korábban „mindössze” a Perzsa- és az Ománi-öböl vizeire települt amerikai V. flottával, valamint a közeli kuvaiti és szaúd-arábiai amerikai bázisokkal kellett farkasszemet nézniük, csak mellékesen említve az Iránnal közvetlenül határos, a NATO második legnagyobb szárazföldi erejét fenntartó, az Egyesült Államok hű szövetségesének számító Törökországot. 2001 után azonban az amerikai csapatok megjelentek Irán hatalmas keleti szomszédaiban, Türkmenisztánban, Afganisztánban és Pakisztánban is, és logisztikai hátországukká vált jószerével az egész volt szovjet Közép-Ázsia. Ez a folyamat ráadásul akkor még Oroszország barátságos és aktív közreműködése, és Kína jóakaratú semlegessége mellett játszódott le, nem is beszélve az európai nagyhatalmak – ugyancsak akkor még – feltétlen Amerika melletti kiállásáról. Iránt gyakorlatilag bekerítették.

Azaz éppen, hogy gyakorlatilag nem kerítették be – megint csak akkor még. Egy esetleges Irán elleni amerikai szárazföldi invázióhoz a földrajzi és politikai adottságok figyelembevételével igazából csak egy irány lett volna ideális: Irak. Irakban azonban 2003 tavaszáig egy szigorú tekintetű, bajuszos tömeggyilkos vitte az üzletet, akit ugyan az irániak okkal gyűlöltek, de a túlélésért reszkető Husszein sokkal megnyugtatóbb látványt nyújtott a sivatagi szél által lengetett amerikai zászlóknál, amiket a 2003-as, immár óriási nemzetközi ellenzés mellett, de katonai értelemben simán megnyert iraki háború után voltak kénytelenek nézegetni a határ túloldalán.

Az amerikai háborús vezetők örömmámorban úsztak, ahogy ez ebben a fázisban a háborús vezetőknél lenni szokott. Nem csináltak titkot további terveikből: miután megették reggelire Irakot, könnyű ebédnek jöhet Szíria, aztán a nehéz ünnepi vacsora, Irán. Teherán lépéskényszerbe került, és lépett is.

Milicia és tömegpusztító képesség

Irán vezetői meghoztak két alapvető fontosságú stratégiai döntést. A közvetlen veszély elhárítása érdekében mindent meg kellett tenniük azért, hogy az Egyesült Államok ne tudjon berendezkedni Irakban. A síita Irán ezért életre hívta, felfegyverezte, és a mai napig támogatja az iraki síita milíciákat, ezzel garantálva a permanens polgárháborút Irakban.

A neokonzervatív befolyás alá került Bush adminisztráció „kibekkeléséhez” azonban ennél több kellett. Teherán Irak példáján megtanulhatta, hogy ha nincs valakinek tömegpusztító fegyvere, akkor is rá lehet fogni, hogy van, és ezzel az ürüggyel le lehet rohanni. Észak-Korea példáján ellenben azt tanulhatták meg, hogy ha már tényleg van, akkor nagyon csúnyákat fognak rá mondani, de lerohanni speciel nem fogják. Létre kellett tehát hozniuk egy olyan hiteles elrettentő potenciált, amely úgy épít a nukleáris fegyverkezés visszatartó erejére, hogy ezzel egyidejűleg nem váltja ki a nagyhatalmak azonnali, ellene irányuló közös fellépését – a rejtvény megoldása cirill betűkkel volt írva. Irán gyakorlatilag csendes védőhatalomnak kérte fel Oroszországot, amely számára ez rengeteg, itt nem részletezendő ok miatt csodálatos lehetőséget jelentett. Elindult tehát az iráni urándúsítás, az országban sok helyre, föld alá telepített orosz centrifugákkal, szoros orosz felügyelet mellett. Itt kell megjegyezni, hogy az urándúsítás nem kifejezetten célszerű módja az atombomba-készítésnek, de a cél éppen ez volt: legyen is atomprogram, amit nem lehet nem komolyan venni, meg ne is legyen, hogy a világnak kellően sokáig ne kelljen igazán komolyan vennie.

A stratégia fényesen bevált. A neokonzervatívokat a republikánusok – leginkább az iraki fiaskó miatt bekövetkezett – 2006-os kongresszusi választási veresége kisöpörte az adminisztrációból, az utána néhány hónappal még mindig Irán elleni akcióról beszélő Bush elnököt pedig egy támadás esetére alkotmányos felelősségre vonási eljárással fenyegették meg az immár kongresszusi többséggel bíró demokraták. Az elnöki adminisztrációban minőségi változások történtek, egészen más világ van ott, ahol a valódi hatalomhoz jutott Condoleezza Rice, Robert Gates, vagy éppen Henry Paulson csinálja a politikát, mint ahol Cheney, Rumsfeld, vagy Wolfowitz próbál hadvezért játszani. Irakot sikerült pokollá változtatni, ami akármilyen szörnyű is, Iránból nézve sokkal jobb, mintha amerikai hídfő lett volna belőle. Az atomprogram pedig hosszú évek alatt ugyan, de a megvetett „haramiaállamot” - amellyel az Egyesült Államok lassan három évtizede nem tart fenn diplomáciai kapcsolatot  - egy genfi luxusszálloda különtermében is elfogadható tárgyalópartnerré tette. Betöltötte a küldetését, most már le lehet, sőt le kell mondani róla. Ez utóbbi döntő jelentőségű fejlemény, amely át is vezet minket az Iránnal kapcsolatos hírfolyam „jobb” ágára.

Obama már üzent

Mert bizony más is történt az elmúlt hetekben, nemcsak kardcsörtetés, ami egyébként leginkább éppen a tárgyalási pozíciók felvételét szolgálta. Miközben zajlott Irán és a „hatok” – az ENSZ BT állandó tagjai és Németország – között egyre magasabb szinten zajló tárgyalások szervezése, Barack Obama, elég nagy valószínűséggel az Egyesült Államok következő elnöke arról beszélt egy interjúban, hogy nem a gyakran szerényen szólva is keményen fogalmazó Mahmud Ahmenidezsad iráni elnök szavaival kell foglalkozni, amikor az iráni probléma megoldásáról van szó – azaz a továbbiakban nem játsszuk a sértődöttet, tárgyalni akarunk. Hamar megérkezett a válasz, Ali Khamenei, aki idestova két évtizede Irán valódi vezetője, szintén egy interjúban kerek-perec kijelentette, hogy Iránnak nincs szüksége atomfegyverre. Ez bizony messze áll a korábbi állásponttól, mely szerint az iráni atomprogram békés, de az urándúsításhoz való joguk elvitathatatlan. A másfél héttel ezelőtti genfi tárgyalások előtt nem sokkal bejelentették, hogy az Egyesült Államok sajátos jogállású diplomáciai képviseletet fog létesíteni Teheránban. Ennek jelentőségét nem lehet túlértékelni, a felek lényegében azon szándékuknak adtak hangot, hogy a jövőben fel kívánják venni egymással a diplomáciai kapcsolatokat. Magukról a tárgyalásokról a felek kifejezetten biztató hangvételű értékeléseket adnak ki, és nagyon komoly gesztus az is, hogy a genfi tárgyaláson személyesen William Burns, az amerikai külügyminisztérium politikai igazgatója, lényegében az amerikai külpolitika adminisztratív irányítója – nem mellesleg az amerikai diplomácia egyik rangidős nagyágyúja – képviselte, illetve képviselhette az Egyesült Államokat.

Ami pedig az ebből a folyamatból formálisan kimaradó Izraelt illeti, éppen a napokban tette egyértelművé a helyzetet a világ körüli turnéra vállalkozó Obama szenátor. Izraelben elmondta, hogy nem fogja megengedni, hogy Irán nukleáris fenyegetést jelentsen a zsidó államra – azaz ő nem fogja engedni, nem pedig Izrael. Az üzenet egyértelmű: Izrael ebben a játékban legfeljebb kibic lehet. Meg is értették, másnap az izraeli hadsereg egy magas beosztású tábornoka nyilatkozta, hogy a válság megoldásában abszolút elsőbbséget élveznek a diplomáciai eszközök – értsd: nekik itt már nincs szerepük. Ez nem az a pozíció, amelyben egy egyébiránt katonailag teljesen értelmetlen, beláthatatlan politikai katasztrófát okozó bombázgatást tervezhetnének. Szinte biztosak lehetünk benne, hogy a nagyhatalmak ezt lényegében meg is tiltották Izraelnek.

A válság viszonylag közeli rendezése, enyhülése tehát egyértelmű ugyan, de az ideje nem látható előre. Obama mindenesetre arra biztatja Iránt, hogy az ne várjon a következő amerikai adminisztrációra, azaz nagy valószínűséggel rá, egyezzen ki most. Ez persze lényegében azzal egyértelmű, hogy már most Obama vállal kötelezettségeket az Egyesült Államok nevében, már most vele tárgyal, aki Amerikával tárgyal. Irán a jelek szerint hajlik arra, hogy ezt az üzenetet is megértéssel fogadja, ez pedig egészen váratlan mértékben is felgyorsíthatja a rendezési folyamatot, melynek lényege az lesz, hogy Irán lemond az urándúsításról, cserébe pedig kellő súlyú biztonsági garanciákat kap a nagyhatalmaktól. Ugyanakkor egyáltalán nincs kizárva még néhány keményebb, odamondós kör.

Az, hogy az iráni pánik lassú vagy éppen gyors kimúlása elég lesz-e ahhoz, hogy ez tartós csökkenést hozzon az olaj árában, nem tudható. Az viszont valószínű, hogy ha ez együtt járna a fizikai kereslet trendszerű csökkenésével, akkor az olaj long spekulánsok jól teszik, ha minél előbb egy másik sztori után néznek, amivel pumpálni lehet az árfolyamot. Ha ez nem sikerül nekik, akkor a jelenlegi elsőszámú közellenség, a fékezhetetlennek látszó globális infláció réme is egy kicsit kevésbé lesz ijesztő – ezt pedig nyugodtan nevezhetjük közérdeknek is.