Veszélyes üzem

Nehéz helyzetben van, aki használtautó-vásárlásra adja a fejét. Megnézi a terméket. Mit lát? Az autó ki van suvickolva, és most épp működik. A motorházba már legtöbben hiába bámulunk. Egyre mélyebb és naprakészebb műszaki tudás kell ahhoz, hogy valaki érdemben meg tudja állapítani, hogy milyen az az autó, és pláne, hogy mennyit ér. A tulaj és az ügynök sincs teljesen képben, de az előbbinek annyi előnye talán lehet, hogy ismeri az autó múltját, az utóbbi meg talán valamennyire szakértője az autóknak úgy általában.

Az eladó jobban ismeri azt, amit elad, mint a vevő. Ismerős?

A modern közgazdaságtan főárama „aszimmetrikus információs” helyzetként írja a fenti jelenséget, és Nobel-díjjal jutalmazta kiötlőjét. Az sem újkeletű megállapítás, hogy a pénzügyi piacokon is rendszeresen kialakul ilyen helyzet, bár nem tekinthető a jellemző esetnek. Tartja magát a korábbi felfogás, ami a pénzügyi piacokat a piaci koordinációs mechanizmus legfejlettebb formájaként írta le, mivel azok koncentráltak és ellenőrzöttek, a termékek standardizáltak és átláthatók, az árak minden jelenbeli információt és várakozást tartalmaznak már.

Nos, a tőzsdén kívüli strukturált ügyletek piacára – ami a mostani válságban a legnagyobb nyomás alá került – mindez bizonyosan nem igaz. A fundamentális elemzés, a bonyolult, több száz oldalas dokumentációkban rögzített struktúrák (kifizetési feltételek) megértése a gyakorlott szakember számára is egy hétig tart. A struktúrában rejlő tőkeáttétel következtében a névérték és a tényleges kitettség kapcsolata fellazul, a sokféle kockázat (futamidő, csőd) a kifizetési „mátrix” nehezen felírható és modellezhető. (A hitelminősítő ügynökségeknek is beletört a bicskája, és akkor még jóindulatú voltam.) Nem csoda, ha a kibocsátó intézmény csődkockázatának („partnerkockázat”) felmérésével már kevesen bajlódnak. Ráadásul az értékpapírosított pénzügyi termékek egy részét a bankok, brókerházak és egyéb kibocsátók gyakran a befektetők igényei szerint szabják testre. Ezeknek a termékeknek nincs likvid piaca, technikai elemzésük – a befektetők egyik kedvelt értékelési módszere – lehetetlen, még a befektetés kockázatosságát sem lehet egyszerűen leírni, máséval összevetni.

Az európai és amerikai befektetőknek nehéz volt elkerülni a strukturált/értékpapírosított hiteleket. A versenytársamnak már van: mit veszthetek, ha megveszem, és mit nyerek, ha nem? Ha nem lesz vele gond, lejár, és kifizetik a magas kupont a többieknek, én meg hoppon maradok. Az összepréselt lejárati és kockázati felárak korában (2003-2007) nehéz máshol pénzt keresni. Megveszem. A sorból kilógás kockázata nagyobbnak tűnik, mint magának a terméknek a kockázata.

Megint bebizonyosodott, hogy a pénzügyi piacok nem tökéletesek. Ez egy veszélyes üzem. Elképzelhető, hogy az adófizetők nem bukják el azt a hatalmas tőkét, amit most az Egyesült Államokban a pénzügyi mérlegek kipucolására fordítanak, az azonban biztos, hogy olyan kockázatot vállalnak, amire magánszereplő ma nem hajlandó. Joggal várják el cserébe az adófizetők, hogy a rendszerszintű kockázatokat az állam minél kisebbre csökkentse. A hitelek értékpapírosítása nem fog eltűnni, mert a komplexebb rendszer magasabb kockázatviselő képességét hiba teljes mértékben feladni. Ugyanakkor az amerikai szabályozás minden bizonnyal rá fog szállni a tőkeáttételre, és a hitelek kondíciói a lakosság számára érzékelhető módon szigorodni fognak a jövőben. Az, hogy a hazai pénzügyi rendszert nem érintette közvetlenül a subprime mizéria, nem jelenti azt, hogy a magyar szabályozásnak ne kellene majd követni a fejlett országok legjobb gyakorlatát.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!