Vért akar a tömeg a válságkezelésben

„A történelem az élet tanítómestere“. Ugye mindenkinek ismerős az iskolából? “A történelem ismétli önmagát” – ez is történelmi tapasztalat. Azaz: nem tanulunk semmit. Ugyanazt tesszük és hisszük mint a korábbi évszázadokban, ugyanazokat a hibákat követjük el, csak mindezt magasabb technlógia színvonalon tesszük, így az okozott kár egyre nagyobb lesz. Legjobb példa erre a most zajló világméretű pénzügyi és gazdasági válság. Mind a válság természetrajza mind az azt kísérő társadalmi jelenségek kísértenek a történelemből.

Maga a válság, legalábbis a szélesebb közönség számára úgy tűnik, mintegy észrevétlenül épült fel, aztán egyszerre csak teljes magasságában felegyenesedett, és betörte a békés családi ház ajtaját. Történt mindez váratlanul olyan fél éve. S azóta velünk él és minden nap jönnek ki az újabb rossz hírek.

Hadd romboljam le elsőként a kialakulás érzékelésének ezt a mítoszát: nem hetek alatt történt. Évek óta forrt. A telekom buborék kipukkanása után az első magokat már az USA pénzügyi rendszere elvetette azzal, hogy egészen 2004 közepéig mesterségesen nagyon alacsonyan tartotta az irányadó kamatlábat (sokáig 1% volt). Én éppen ekkor kezdtem idehaza a garantált alapok révén kapcsolatba kerülni a származtatott eszközök világával. Nyilván, az ember akkor nem láthatta előre, hová vezet mindez, de már akkor is gyanús volt, hogy a nagy nyugati bankárokból, mikor egyre bonyolultabb termékeiket magyarázták, áradt valami hihetetlen, utópikus önbizalom.

Utópikus, mert nyomát sem láttam a kockázattal való törődésnek, fel sem merült. Nem volt gond a finanszírozás (hiszen van hitel), az árak csak növekedhetnek, minden pörög... ez volt az általános hangulat. Hallgatom 2007-ben a BBC rádiót: huszonéves lány, ügyfélszolgálaton dolgozik, évi nettó 20 ezer fontot keres, és élvezi az életet: most éppen 26 ezer font hitelkártya adóssága van. “Nem sok ez egy kicsit?” – kérdezi a riporter. “Á nem, majd egy másik kártyával refinanszírozom” – szólt a magabiztos válasz. És ez ment mindenütt. Idehaza megyek be egy hipermarketbe, középkorú pár, két gyerekkel és egy legalább másfél méteres lcd tévével tolatnak kifelé, elkapom az apa megjegyzését: “ez csak havi 10 ezer, ez még éppen belefér”.

Belefér... mibe fér bele? És ha csak éppen fér bele, akkor miért kell megvenni egy egyáltalán nem létszükségleti cikket évi 40%-os thm-el? A válság kialakulása és közgazdasági okai számosak, de megismerhetőek, feltárhatóak. De ez külön cikket érdemel. Itt most arról beszélek, hogy már megint mítoszokba ringatjuk magunkat. Nem csak a volt vasfüggönyön innen, de azon túl is.

Nem apró rendszerhiba

Az utca embere a pénzsóvár kapitalistákat, bankárokat szidja. De még a pénzügyi társadalmom java része is “túlpörgött termékfejlesztésről”, “nem megfelelő kockázatkezelésről beszél”. Mintha csupán valami technikai probláma lenne. Őszintén: hiheti-e valamelyikünk is, hogy ha egy rendszerben csak technikai probléma van, csak egy-két dolog romlott el, akkor az elegendő egy totális válsághoz, 20-25%-os lehetséges OECD munkanélküliséghez, 0% növekedéshez, deflációhoz? Nyilván nem.

“Truth hurts” – régi brit közmondás: az igazság fáj. Bizony fáj. Pedig ahogyan a francia aforizma mestere, La Rochefoucauld mondja: “Az igazság sohasem tehet annyi jót, mint amennyi bajt az igazság látszata okoz”. Tehát jobb szembenézni a tényekkel. Az igazság fáj, és ezért megint mellébeszélünk. De ne okoljuk magunkat. Se magunkat mint kisembereket, akik a “bankok áldozatai”, se magunkat mint örök mártír “kiszolgáltatott” közép-európai lakosokat. Ugyanis a világ vezető véleményformálói, politikusai élen járnak a mítoszgyártásban.

A mostani kommunikációs forgatókönyvük szerint a jelenlegi helyzet oka a piaci szereplők mohósága, inkompetenciája és az elégtelen kockázatkezelés volt. Hogy Gordon Brown élenjár ebben a populista kórusban, az számomra nem is csoda. De nem hittem a fülemnek, amikor Barack Obamát hallottam arról beszélni, hogy a válság utáni új rendszerben majd kézben tartják a bankárok mohóságát, hogy korlátozzák a fizetések és kifizethető bónuszokat. Utóbbi szimplán balgaság – ilyen nincs egy szabad társadalomban. És, hogy az egyik legnagyobb baj, hogy a pénzügyi elemzők nem voltak képesek kellően értékelni a lehetséges kimenetek valószínűségét. Hogy világos legyen: a pénzügyi kockázatok kezelése ugyan komoly matematikai apparátust feltételez, de ez azért sehol sincs egy atomreaktor beüzemeléséhez szükséges matematikai készséghalmaztól.

A tömeg vért akar

Vajon miért mondják ezt? Elhiszik vajon? Szerintem nem. Azért mondják mert politikusok. Ez a dolguk. A tömeg most vért akar. Megkapják hát hektószám. Az olyan szavak mint mohóság, rossz gazdálkodás, mindeneki számára megragadhatóak és leveszik a felelősséget a vállunkról. Pedig a világon ezernyi atomreaktor működik különösebb gond nélkül: nyilván nem a kockázatkezelési modellekkel volt a baj. Nem: ha reaktor balaset van, az mindig emberi hiba. Itt is emberek voltak a ludasak, egész társadalmak, rendszerszinten.

A pénzügyi rendszer csak az egyik oldala az egyenletnek. A másik oldalon ott vannak azok a százmilliók, akik az USA-ban és Európában nyakló nélkül vették fel a hiteleket. Igaz: a bankok nyomták is nekik rendesen. De egy ponton el kell döntenünk, hogy felnőttek vagyunk-e avagy sem.

A személyiség-lélektan egyik alapvetése, hogy azt tekinthetjük felnőtt embernek, aki a maga dolgában képes önállóan gondolkozni, döntést hozni és vállalja döntései következményét. Az elmúlt években sorra hoztuk a döntéseket, magán és állami szinten is takarónkon túl nyújtóztunk. Most itt az idő a következményekkel való egyéni szembenézésnek, illetve közösségi szinten a döntéshozóknak a következményekkel való szembesítésének és elszámoltatásának.

Mindannyian bűntársak vagyunk: kezdve a az USA szövetségi bankjától, ahol Greenspan elnöksége alatt szinte ingyen pumpálták a pénzt a rendszerbe, megteremtve ezzel az ocsó hitel, a korlátlan növekedési motor, azaz a mindent lehet illúzióját. És a fák elkezdtek növekedni. A politikai döntéshozók bedig beálltak a sorba: például a most harcos antikapitalista Gordon Brown, aki nem is olyan rég még pénzügyminiszter korában a „könnyített pénzügyi szabályozás” híve volt.

Aztán persze a bankok és befektetési társaságok, akiknek amúgy teljesen jó kockázatkezelési modelljeik voltak, csak éppen legfelsőbb utasításra, eladási okokból, jegelték azok figyelmeztetéseit. Az ipari gyártók, akik azt látták, hogy az emberek mindent megvesznek, őrült tempóban kezdtek kapacitásbővítésbe. Csak egy példa: ma a világon kétszer annyit autót lehet gyártani mint amire valós kereslet van. De ez szinte bármilyen más termékre igaz. És persze a bővítést is javarészt hitelből fedezték. Kell ehhez kommentár?

Hitelt hitelből

De menjünk tovább: létrejöttek olyan egzotikus származékos termékek, amit azt a látszatot keltették, hogy a kockázatokat rendszerszinten csökkenteni lehet: „szétterítjük a kockázatokat” – hallottam nem egyszer nagyon elegáns uraktól (Wintson Churchill mondta egyszer, hogy „óvakodjunk a jól öltözött emberektől, a legnagyobb gazfickók rendszerint közülük kerülnek ki”). Szétterítjük – hm. De hová? A világgazdaság egy önmagában zárt rendszer. Nem lehet kiexportálni sem az ipari hulladékot (környezetszennyezés) , sem a pénzügyi ipar melléktermékeit (kockázat). És lám: ezek az eszközök addig működtek, amíg elég sok ember volt még aki elhitte, hogy majd ő is továbbpasszolhatja egy hasonló eszközzel a kckázatokat. De egyszer a lánc körbe ért és az önbecsapó pilótajáték már nem tudott újabb szűz szereplőket bevonni a rendszerbe, friss kockázattűrő képességgel. A medence megtelt, nincs tovább hová szétteríteni.

És végül a fogyasztók: akik ha felnőttek voltak, miért nem gondolták végig, hogy ha havi 100 ezer nettót keresnek, és 50 biztosan elmegy az alapvető szükségletekre, akkor legfeljebb a maradék harmadáig adósodom el. Hogy a devizahitelek törlesztőrészlete nagyon megugorhat ha begyengül a hazai valuta. Hogy a 10%-os önrésszel vásárolt autó nem más mint önbecsapás. Vagy a több tízmillió amerikai fogyasztó, akik már meg sem kísérlik törleszteni hitelkártya hiteleiket, hanem folyamatosan (a csökkenő kamatok mellett még szívesen is) újabb hitelkártya hiteleket vesznek fel a meglévők kiváltására. És ezt csinálta nemcsak a magyar, de több állam is: hogy hitelt hitelből fizet vissza, szociális kiadást, nyugdíjat hitelből fizet. Egy ponton nincs már különbség egy család és egy állam gazdálkodása között.

És ez a lényeg: ahogy a régi görög bölcs mondta: „mit szeretnél: a kegyes hazugságot avagy a kegyetlen igazságot?”. A kegyes hazugságok (na jó, legyen füllentés, vagy politika) után a kegyetlen igazság: nem mohóság, rosz kockázatkezelés, apró kis emberi jellemhibák, tudatlanságok vezettek ide. Nem. Ősi emberi gyengeségek, szinte belénk programozott utópista, mindig valami árkádiai sosem volt új világot váró lényünk a ludas. A hit, hogy a fák igenis nőhetnek az égig. Hogy majd „valaki más” elviszi a balhét. De ilyen nincs. Igen: hibás a bankrendszer mert nyakra főre tukmálta rá még a rossz adósokra is a hiteleket. Mindegy, csak vidd. És vittük. És hibásak vagyunk mi is, hogy nyakló nélkül felvettük. Mosolyogva, fogyasztva tettük a nyakunkat a hurokba. Ez a kegyetlen igazság. Próbáljunk belőle tanulni.