Hogyan lesz ebből kilábalás?

Kilábalás az elveszett évtizedből címmel a múlt héten jelent meg az Oriens két szakértőjének, Orbán Krisztiánnak és Vojnits Tamásnak az írása ezen a blogon. A szerzőpáros kifejti, hogy az elmúlt tíz év a felzárkózás szempontjából nem hozott eredményt és a válság végképp rávilágított, mennyire tévúton haladt az ország. A közgazdászok azt is kiemelik, sok olyan hiedelem bukott meg, amiket korában ellenőrizetlenül fogadott el a szakma. Ilyen például az, hogy a felzárkózásunk automatikusan biztosított, hogy az állami kiadások csökkentése önmagában vett érték, vagy hogy az államadósságunk minden körülmények között kezelhető. Az írás főbb tételeivel csak egyetérteni lehet, néhol azonban hiányérzetem van, erről írok röviden.

Sosem kezelt problémák

A szerzők felelevenítik, hogy mi már a válság előtt bajban voltunk, hiszen 2002-ben megkezdődött az állami pénzszórás, majd az adóemelés, és részben ennek hatására folyamatosan csökkent a gazdasági növekedésünk. Meglátásom szerint a probléma korábbról indul, és itt nem a szokásos „ki kezdte a felelőtlen pénzszórást és ki hagyta volna abba?”-típusú gittrágásra gondolok. Ha megnézzük a magyar gazdaság növekedési modelljét, akkor láthatjuk, hogy abban egy fontos szempontból nem okoz törést a bűvös 2002-es év. Ez pedig az, hogy a növekedés előtte és utána is a tőkebeáramláson és a termelékenységnövekedésen alapult, a harmadik klasszikus tényező, a munkaerő bővülése alig játszott szerepet. (Ha nagyítóval nézegetjük, akkor 1998-99-ben láthatunk némi előrelépést e téren, de az alapállítást összességében nem rombolja.)

Pedig Európa egyik leginaktívabb munkaképes korú lakossága a magyar, ezért a gyors – és valószínűleg társadalmilag is a legigazságosabb - felzárkózás a fenti probléma megoldása nélkül aligha elképzelhető. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor azt is elmondhatjuk, hogy igazából a rendszerváltás óta meg nem oldott problémáról beszélünk. Mindezt nem a felelősség szétterítése érdekében mondom – aktívan annál senki nem tett többet a kisiklásunkért, mint a 2002 után regnáló gazdaságpolitikusaink. Ám ha a növekedési potenciálunk javításának lehetőségeit nézzük, akkor azt kell mondjuk, hogy egy soha meg nem oldott probléma kezelésére van szükség. Emellett a makrostabilitás „csupán” egy szükséges, de nem elégséges feltétele a sikerességnek.

Ennek kapcsán pedig érdemes elgondolkodni arról, hogy miként is javíthatja a gazdaságpolitika a versenyképességet. Szerencsére az elmúlt évek kudarcai növelték a magyar gazdasággal kapcsolatos „megismerési igényt” a közgazdászokban, és így a neuralgikus pontokat ismerhetjük. Ezért is olyan kedvelt (na jó, mondjuk inkább, hogy gyakori) fogalmak nálunk az adóreform, a szolgáltató állam, a hatékony ösztönző rendszer, a közoktatás megújítása, fiskális fegyelem, hosszú távú bérmegállapodás, társadalmi közmegegyezés és még sorolhatnánk. (A „strukturális átalakítást” és a „reformok kritikus tömegét” még nem is említettük.)

Szerintem a fentieken túl van még néhány olyan sikerességért felelős tényező, amiről ritkábban szoktak beszélni, pedig fontos lenne. Az egyik a szélesebb értelemben vett intézményépítés. Bokros Lajos kesergett többször a közelmúltban, hogy az egyetlen fontos reform ami megvalósult az országban, a nyugdíjreform volt, mégsem tudunk örülni neki. Hát nem csoda, hiszen a megvalósítás, a nyugdíjpénztári rendszer kiépítése egyértelmű kudarctörténet, a szabályozó állam impotenciájának ékes bizonyítéka. De hozhatnánk példának az adórendszer folyamatos elkorcsosulását, vagy a közfeladatokat ellátó nagy állami vállalatok körüli állapotokat. Nem tudunk hatékony, hiteles intézményt építeni. Valószínűleg sok okból, hogy csak néhány fogalmat említsünk, ami erről eszünkbe jut: féltudású elit, átpolitizált közélet, háborús pártviszonyok, opportunizmus.

Nem csoda, ha ezek után sokan emlegetnek hitelességi problémát Magyarországgal kapcsolatban. Igaz, a „kredibilitás” kifejezést inkább a gazdaságpolitikára vonatkoztatjuk, szélesebb értelemben talán inkább a közbizalom hiányáról beszélhetünk. A magyar társadalom nem hisz a saját intézményeiben. Nem hisz a kapitalizmusban, a szabadságban és a demokráciában sem igazán. (Tölgyessy Péter szerint a dolog még régebbre vezet, már a rendszerváltásunk is olyan volt, hogy a társadalom csupán elviselte. „Valami olyasmit gondolhatott a többség, hogyha a nyugati fogyasztási mintáknak, normáknak az ára a demokrácia, akkor még azt is talán kibírjuk.”) Mindenesetre szerintem ez is hozzájárul a siralmas adómorálunkhoz, a közszolgáltatások „megbecsültségéhez”, vagy éppen ahhoz, hogy bonyolult kérdésekre most éppen a legegyszerűbb válaszok a legnépszerűbbek.

Persze az igazi kérdés, hogy miként tudunk ezen javítani. Meglátásom szerint az előrelépéshez nagy szükség van az állam normateremtő szerepére. Következetes, vállalt értékek mentén mozgó gazdaságpolitika kell. Itt nem ideológiákra gondolok, hanem jól meghatározott, üzeneteket közvetítő gazdasági világképre, ami az utóbbi években egyáltalán nem volt. Ez vonatkozik a fő irányvonalakra, de az egyszerűbb kérdésekre is. Hogy csak egy borzasztó egyszerű példát említsek: néhány éve a regisztrációs adó bevezetésekor a kormány mérlegelhette volna, hogy milyen szempontokat tart fontosnak Magyarország számára. Környezetvédelem, méltányos adóztatás, új autó vs. használt import, kis motor-nagy motor: több egymással ellentmondó cél és érdek. Egy jó kormány eldöntötte volna, hogy mely célok a fontosak neki, és meghozza a döntést. Egy rossz kormány pedig hetente írta át a törvénytervezetet, annak fényében, hogy melyik lobbicsoport engedte el utoljára a pénzügyminisztériumi kapu kilincsét. Eközben romlik a hitelessége a piaci szereplők egy csoportjánál, és rossz üzeneteket küld hozzájuk.

Mindez természetesen nagyban még inkább érdekes. Ha egy kormány elkötelezett abban, hogy a gyerekeinket nem adósítja el nyakig, akkor nem borítja fel a büdzsét semmilyen „jóléti rendszerváltásra” hivatkozva. Ha világos saját maga számára, hogy mit gondol a közteherviselésről, a környezetvédelemről, a gazdasági modellről, akkor jóval egyszerűbb dolga van, mintha csak bolyongana, és azt kérdezgetné magától, „na akkor most mit csináljunk ezzel a 10 ezer milliárd forinttal?”

Orbán Krisztián és Vojnits Tamás receptjei nem ígérnek gyors kilábalást. Útkeresésről és óriási kihívásokról beszélnek, a fentiek miatt azt gondolom, hogy talán még ennél is nehezebb és lassabb lehet a dolog. Persze bízhatunk a tipping point jelenségben is, hogy a nagy változások pillanatszerűen következnek be a kritikus tömeg elérésekor. Jó lenne azért ennek érdekében minél többet tenni.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!