Gorcsev Iván is kaphatná a közgazdasági Nobel-díjat

A héten ítélik oda a svéd kémikus és feltaláló, Alfréd Nobel alapította díjakat. 1968-tól ez kiegészül a Közgazdasági Alfred Nobel-emlékdíjjal is (vagyis nem közgazdasági Nobel-díj a hivatalos titulus). Mivel a jelöléssel és odaítéléssel kapcsolatos dokumentumok archívuma kereken ötven évig nem kutathatóak és titkosak, minden évben nagy várakozások előzik meg a díjak kiosztását, különösen most, amikor válság söpör(t) végig a világ gazdaságában és pénz- és tőkepiacain.

A különböző táborok neves közgazdasági professzorainak, már díjazott tudósainak nevétől hangos; egyik legesélyesebbnek tartott éppen az, aki előre jelezte a válságot, s nem is hívnak másként, mint Dr. Végzet (azaz Nouriel Roubini, az idei díj egyik esélyese).

Szerény személyem egyik szekértáborhoz sem tartozik, s igazából én nem is annak adnám, aki mindezt előre jelezte, hanem annak, aki meg tudja mondani, hogy meddig is tart valójában a válság, s a spekulánsokat is inkább az hozná izgalomba, ha valaki megmondaná a tutit, hogy ez a tőzsdemámoros emelkedés még meddig is fog kitartani a tőzsdéken. Ennek eldöntésére, megmondására nem mindennapi talentumra van szükség, így hát az én jelöltem Rejtő Tizennégykarátos autójának hőse, Gorcsev Iván, aki egyszer már bizonyított: huszonegyéves korában már elnyerte a fizikai Nobel-díjat a makaó nevű kártyajátékon. Gorcsev Ivánban és a neves közgazdászok, jegybankárok, politikusokhoz hasonlóan saját és családját illetően habozás nélkül állít különböző valótlanságokat...

Korunk neves közgazdászai versenghetnek a díjjal járó egymillió dollárért, aminek egy nem mindennapi tanulsága van: ugyanis a Nobel papa vagyona fialt annyi kamatot, hogy nem kellett csökkenteni az ez évi apanázst; minden bizonnyal dinamit robbanásának erejével hatott volna a közvéleményre, ha ezen vérzivataros időkben, vagyonát elbukták volna a tőzsdén.

Az elmúlt fél évben törtettek fölfelé a részvényárak. Mi történt? A most kezdődő amerikai gyorsjelentési szezon előtt érdemes egy kis kitérőt tenni. Az elmúlt negyedéves vállalati jelentések előtt az uralkodó pesszimizmus által vezérelve, alábecsülték az eredményeket. A társaságok háromnegyede jobb számokkal rukkolt elő. Az azért nem elhanyagolható szempont, hogy a cégek felénél javult csak értékesítésből az eredmény, a másik fele a költségcsökkentések révén érte ezt el.

Ennek aztán megörültek a befektetők és spekulánsok, a világvége hangulat oszlani kezdett: elértük a mélypontot, innen már csak felfelé mehetünk. Remény költözött kisbefektetőbe, nagybefektetőbe, alapkezelőbe, a teljes anyagi összeomlás lekerült a napirendről, tőzsdéző háziasszonyoknak sem kellett lúgkövet beszerezniük. A sorra megjelenő makrogazdasági mutatók is a pozitív folyamatokat jelezték: mind a „keménynek' számított makrogazdasági mutatók, mind a soft indikátorok is ezt mutatták (mutatják). Csak az a kár, hogy sokszor elfelejtődik, hogy ez a makro-mánia is eléggé egy szubjektív műfaj tud lenni, a múltat kiválóan mutatja, a jövőbeni előrejelzéseket kevésbé. A tényeket kedvelők társaságának figyelmét azért arra felhívnám, hogy ez a folyamat oly emelkedést produkált, hogy már-már ott vagyunk, ha pl. a legfontosabb szektorok előretekintő részvény pillanatnyi értéke/egy részvényre jutó adózott eredmény mutatóját nézzük (P/E), az már harmadával több, mint a válság előtt (2007 év eleje): vagyis harmadával adnak azért a papírért többet. Vagyis nincs válság? Vagy eluralkodott rajtunk a tőzsdemámor?

A most kezdődő jelentési szezon ezért is kerül fókuszba, meg tudják-e erősíteni a felfokozott várakozásokat?

Sejtésem szerint a befektetési szakma nagyjai nem engem olvasnak; reggeli kávéjukat a The Wall Street Journallal kezükben kortyolgatják, a háttérben is legfeljebb a Bloomberg adó megy a tévében, s néha rálesnek a Reuters gépre. Az egyszeri tőzsdések meg nem foglalkoznak sokszor sem fundamentumokkal, sem hókuszpókusz chártokkal, hallgatnak jobbik énükre és megérzésükre, játékosként nem azt próbálják meg kitalálni, hogy mi reális, nem reális, hanem mit gondolhat a többi játékos, mit cselekedhet a többi játékos, s az alapján teszik meg tétjeiket.

Jöjjenek a Nobel-díjasok és jelölt!

Mundell (1999) tavasszal politikusokat, bankárokat és egy kötvénybrókert tett felelőssé, hogy hozzájárultak a krízis elmélyüléséhez. Kemény kritikákat fogalmazott meg, hogy a lakáshiteleket értékpapírosították, illetve a CDS nevű termékeket elterjesztették. Nevezett termékeket nagyon kevesen értik, a vásárlók közül pedig nagyon kevesen voltak tisztában kockázatával.

A vezető bankok emiatt kényszerültek milliárdos leírásokra. (Soros György 2008 –ban megjelent könyvében a kintlévő CDS-ek értékét 42 billió dollárnak írta, összehasonlításként az amerikai tőzsde kapitalizációját 18 billióra, az államkötvények piacát 4,5 billióra taksálta). Mivel a nagybankoknál még mindig bőven van, nevezett pénzügyi eszközökből, felvetődik a kérdés, hogy ezek a „mérgező” pénzügyi termékek már nem okozhatnak galibát, nem lesznek már leírások?

Stiglitz (2001) szerint egyenesen nagyobbak az amerikai bankrendszerben a gondok, mint a Lehman tavalyi csődje előtt, az alapvető problémák megmaradtak. A hatalmas bankok még hatalmasabbak lettek, a rendszerkockázat ezáltal nem csökkent. Véleménye szerint még messze vagyunk attól, hogy kilábalásról lehessen beszélni. A pénzügyi szektor szabályozási reformját sem hajtották még végre.

Hát nem is lesz könnyű: a nagyobb kormányzati szabályozás kisebb banki profitot fog eredményezni. Ezt dalolva nem is fogják elfogadni a bankok, mert a profitról nem szeretnek a tulajdonosok, illetve a mindenható vállalati vezetők lemondani.

Tavasszal Mundell, Stiglitz, Phelps (2006) még mélyen egyetértettek abban, hogy normálisnak nevezhető gazdasági fellendülés egyhamar nem fog bekövetkezni. Phelps szerint tévhit a piacok önkorrekciója, a túlzott ár kilengések és buborékok kialakulása miatt a piacokat szabályozni kell.

Azt a nagy szabályozósdit még nem igen látjuk, ahol egy átlátható, nemzetközileg egységes pénzügyi szabályozás lenne.

A Nouriel Roubini- (2009?) fanok és shortosok örömmel olvashatták legújabb szerzeményét, hogy a tőzsdék és árupiacok újabb pofonok előtt állnak a következő fél évben. Ő az egyik lehetséges jelölt...

Sok-sok okos gondolat és becslés. Mégsem feledhetjük, hogy még a nagy közgazdász professzorok sem láthatják pontosan a jövőt, illetve fatálisan tudnak ők is tévedni. Erre a legszemléletesebb példa a fiatalabb olvasóinknak az eset, mi megesett 1998-ban: a Long Term Capital Management fedezeti alap , mely rövid távú piaci félreárazásokat koncentrált, s tette ezt meglehetősen agresszíven és nagy tőkeáttétellel. Bíztak a hatékony piacok elméletében, s talán még jobban tudásukban. A két Nobel-díjas stratéga csődbe is vitte (Scholes (1997), Merton (1997) a LTCM-et.

És ha így állunk, hogy még a Nobel-díjasok sem tudják a tutit, akkor még a mi Gorcsev Ivánunknak is lehet egy kis szerencséje. Legalábbis makaóban. Mindenesetre én várva várom, hogy mikor érkezik pofon a piacoknak; olyan jó kiadós, mint amekkorát Gorcsev barátunk szokott az úri közönségnek kiosztani a kikötői kimérésekben.