Túl államon és piacon – a közgazdaságtani Nobel-díj margójára

A valóságban nem az a piac működik, mint amit tankönyvekből ismerünk. Az idei két Nobel-díjas kutatásainak középpontjában ez a kérdés áll. Az elméleti piacmodell kritikája azonban éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy az állami beavatkozásra még kevesebb indok van.

Economic governance. Gazdaságirányítás? Talán. Jellemző, hogy a magyar közgazdaságtan még le sem fordította a fogalmat. Ezzel szemben idén ezért adtak Nobel-díjat: „for her/his analysis of economic governance”. (Félreértések elkerülése érdekében: ez nem az a díj, amit Barack Obama kapott – ez a közgazdaságtani Nobel-díj, amit idén Elinor Ostromnak és Oscar E. Williamsonnak ítéltek.)

A magyar közgazdászok jelentős része a mai napig „piacmániás”. Vagy piacpárti, vagy a piac működését korlátozni akaró (beavatkozáspárti, keynesiánus, „alternatív”, marxista, antiglobalista, stb.) Magyarországon el lehet úgy végezni a közgazdaságtudományi egyetemeket, hogy az emberek azt hiszik, hogy a piac valami önszabályozó folyamat, amelyet a korlátok nélküli önzés, az árrendszer akadálytalan működése, a verseny fogalmai jellemeznek. A (neo)klasszikus tankönyvi piacmodell valóban ezt tartalmazza. Csakhogy az elmúlt majd ötven évben megjelent egy nagyon fontos irányzat, amely nagyrészt kimarad a magyar felsőoktatásból: az ún. intézményi közgazdaságtan. Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy az államon és a tankönyvekben szereplő (versengő) piacon kívül léteznek más formák is. Az idei Nobel-díjasok ezen irányzat képviselői.

A közösség állam nélkül is megoldja a problémákat – Elinor Ostrom

Aki közgazdaságtant tanult, bőségesen hallott piaci kudarcokról. Ezek azok a problémák, amiket a tankönyvekből ismert piac nem tud kezelni. A közgazdászoknak megtanítják például a közlegelő-tragédiáját: a közlegelőt, ami ingyen van, túl sokan fogják korlátlanul használni, túl gyorsan fogják lerabolni. Közös lónak túros a háta. Az elmélet szerint ugyanez lenne a forrása számos környezetvédelmi problémának: erdők tarra vágásának, az óceánok túlhalászásának, öntözési rendszerek kizsigerelésének.

A (tankönyvekből ismert) piac ezt nem tudja kezelni, így az államot kell segítségül hívnunk – vallja a környezetgazdászok jó része. A kicsit tájékozottabbak persze eljutnak odáig: abból, hogy a „piac” nem oldja meg a problémát, még nem következik, hogy az államnak lépnie kell, mert (a) lehet, hogy ő sem tudja megoldani, (b) lehet, hogy megoldja, csak más, esetleg még nagyobb problémákat okoz. És ezzel le is írtuk a vitázó felek érveit: inkább a piac, vagy inkább az állam hibáitól félünk-e jobban.

Ezzel szemben most Elinor Ostrom Nobel-díjat kap, mert felismerte, nem csak ez a két megoldás van. (Munkásságának egyik viszonylag jó angol nyelvű összefoglalója itt.) Ostrom a világ minden tájáról, a legkülönbözőbb természeti erőforrások – legyen az svájci legelő, kaliforniai vízbázis, török halászati terület vagy fülöp-szigeteki öntözőrendszer – közös használatának eseteit gyűjtötte egybe és értékelte. Kimutatta, hogy az érdekeltek (pl. halászok, gazdák, vízhasználók) önkéntesen szerveződő közösségeinek felügyelete alatt – feltéve, hogy a közösségi irányítás intézményeit és szabályait (pl. ki, mikor, hol és mennyit halászhat) hatékonyan alakítják ki – garantálható az adott természeti erőforrás hosszútávon is fenntartható, gazdaságilag eredményes használata. Vagyis, ha békén hagyják őket, akkor az emberek képesek lesznek megoldani a közösen használt erőforrások problémáját – nem kell a kormányzatnak az államosítás vagy a szabályozás (vagy éppen a privatizáció) eszközeihez nyúlni. (S bár Elinor Ostrom vizsgálódásainak középpontjában a közös természeti erőforrásaink álltak, tudjuk, hogy számos közszolgáltatás – egészségügy, közlekedés, oktatás – kapcsán is felmerülnek a fenti kérdések.)

A nagyvállalatok nem a piaci verseny ellenségei – Oscar E. Williamson

Aki elvégez egy közgazdasági egyetemet, az – bármily meglepő is – alapvetően baloldali, államelvű közgazdaságtant tanult. Megtanították neki, hogy a tankönyvekben szereplő piac roppant hatékony, ha ott verseny alakul ki. De persze azonnal össze is kacsintott vele az oktatója, hogy ez persze csak a tankönyvekben van így, a valós piacon nagyvállalatok, monopóliumok garázdálkodnak, ezért elengedhetetlen, hogy az állam megvédje a versenyt. A gazdaságot, a piacot nem hagyhatjuk magára meg kell védeni önmagától, mert különben elpusztítja a versenyt, vagyis önmagát... Aki igazán műveltnek akar látszani, az idézi is Adam Smith-t, aki leírta, hogy a vállalkozók, ha nem figyelünk, a maguk titkos találkozóin mindig a verseny felszámolására szövetkeznek. (Tegyük hozzá, valószínűleg csak hivatkozik rá – hacsak nem olvasta eredetiben. Magyarul ugyanis utoljára 1940-ben adták ki teljes egészében a Nemzetek gazdagságát. Úgy tűnik, Adam Smithre csak hivatkozni szeretünk, de műveire nincs kereslet...) Az a közgazdász, aki ma Magyarországon a versenyszabályozás szükségességét meg meri kérdőjelezni, aki a versenyszabályozás mai mértékének nem a kiterjesztése, hanem a visszaszorítása mellett érvel, kiiratkozik a közgazdászok elitklubjából.

Ezzel szemben Williamson most azért kap Nobel-díjat, mert felismeri, hogy a piaci logika nem csak a verseny logikája, hanem az együttműködésé, a kooperációé is. (Az egyik alapvető műve magyarul itt.) A termelés, az értékteremtés mindig együttműködést követel. A vizsgálatainak tárgya az, hogy milyen formában jöhet létre ez az együttműködés. A vállalat, amely a Nobel-díj indoklásában szerepel, az egyik ilyen együttműködési forma. A kutatási kérdése éppen az, hogy mikor érdemes szerződéssel és mikor vállalaton belül – például a beszállító felvásárlásával – megszervezni a termelést. (A Közjó és Kapitalizmus Intézet kutatásaiban éppen ezért állítjuk vizsgálataink középpontjába inkább az együttműködést, és nem a versengést.)

Tudni kell, ha valaki együttműködést köt, akkor ott vége a versenynek – a versenyre vigyázó közgazdászoknak az mindjárt gyanússá válik. Ha a biztosító megállapodást köt a szervizzel, hogy hozzá fogja küldeni a nála biztosított autósokat; ha a bank megnehezíti azt, hogy az adós egy jobb ajánlat esetén átmenjen egy másik bankhoz (például magas előtörlesztési díjakat ír elő); ha egy vállalat felvásárolja az egyik beszállítóját, vagy egyszerűen előírja, hogy nem szállíthat a versenytársának, akkor a versenyre kényes közgazdász az állam után kiabál: a verseny állami védelmét, kikényszerítését várja. Williamson most Nobel-díjat kap azért, mert felismeri: ezek a viszonyok teljesen normális együttműködési, értékteremtési formák. Williamson Nobel-díjat kap azért, mert felismeri, hogy amennyiben az állam nem avatkozik be, akkor a nagyvállalat nem (csak) azért kap nagy szerepet a gazdaság irányításában (economic governance), mert a versenyt korlátozza, és monopolpozícióra tör, hanem azért, mert sokszor ez az együttműködés legszerencsésebb formája. Ha a verseny nevében megakadályozzuk ezt, akkor arra mindannyian csak ráfizethetünk.

Az állami megoldások veszélye – egy lehetséges üzenet

Ostrom és Williamson élesen elutasítják a tankönyvek piacmodelljét. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a piacgazdaság kritikusai lennének, hanem sokkal inkább a gazdaság szabályait megszabni akaró állam bírálói. Azt tanítják, hogy a magára hagyott gazdaság, társadalom nem úgy fog működni, ahogyan a tankönyvek modelljei azt leírják. Arról írnak, hogy ha az állam nem avatkozik be, a gazdaságot magára hagyjuk, akkor nem jelentkeznek majd feltétlenül azok a problémák, amiket a piac kudarcaiként ismerünk. Ugyanis a piaci verseny mellett megjelennek majd más erők, például a közös használatú javak közösségi szabályozása, vagy éppen a vállalat.

A mai magyar közgazdászok számára a mostani Nobel-díj azt üzenheti, hogy ideje lenne túllépni a piac-állam ellentéten. Észrevenni, hogy nem csak ez a két steril tankönyvi modell létezik. Elméletben és a valóságban is léteznek alternatív formák. Amennyiben tehát az állam beavatkozik, akkor nem a tankönyvi piac helyébe lép, hanem a szerződéseket kérdőjelezi meg, a vállalatok létrejöttét akadályozza, a társadalmi normákat írja felül.