Kódolva van a 7 százalékos hiány

Úgy tűnik, manapság komolyan kell foglalkozni azzal, hogy milyen a jó monetáris és a jó fiskális politika. Sokan azt hiszik –elsősorban hazánkban-, hogy a szigorúnak látszó költségvetési és pénzügyi politika már önmagában elégséges feltétel ehhez és nem veszik figyelembe, hogy a valódi cél nem az egyensúly, hanem a jólét növelése egy adott társadalmon belül. A másik tévhit az, hogy sokak szerint az egyensúly önmagában elvezet a jóléthez, illetve azt hiszik, a parametrikus változtatás az már maga reform.

A monetáris politika esetében a jegybanktörvény passzusait célszerű figyelembe vennünk, ami az árstabilitást teszi első helyre utána a pénzügyi stabilitást illetve szőrmentén a kormányzat gazdaságpolitikájának támogatását. Ha erre nézünk, akkor azt kell mondanunk, hogy ezek együttes megvalósulása esetén lehet jó pénzügyi politikáról beszélnünk. Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a monetáris politika önmagában nem tud jó vagy rossz lenni, hiszen azt a fiskális politikával együtt kell néznünk, de ugyanez igaz fordítva is.

Hazánkban az elmúlt évtizedben először egy felelőtlen költségvetési politikának voltunk a szemtanúi, majd egy átgondolatlan, csak az egyensúly mindenáron való elérését szem előtt tartó fiskális politikát tapasztalhattunk; az egyik végletből eljutottunk egy másik végletbe. A monetáris politika kezdetben megpróbálta ellensúlyozni a fiskális politika inflációs jellegét, de evvel csak időt nyert, és nem tudott jelentős hosszú távú eredményeket elérni, hiszen ahhoz szükség lett volna egy prudens kormányzati gazdaságpolitikára is. Abban ma már minden közgazdász egyetért, hogy a 2001-2006 közötti fiskális politika katasztrofális hatásokkal járt, és ezt csak részben tudta ellensúlyozni a pénzpolitika relatív szigorúsága. Éppen ezért a 2006-os gazdaságpolitikai korrekció elkerülhetetlen volt.

A korrekció mikéntje azonban kérdéseket és kételyeket kell, hogy ébresszen még a legelfogultabb közgazdászok számára is, hiszen a fiskális korrekció - a deficit vitathatatlan csökkentése mellett - nem volt képes emelni az általános jólétet sem rövid, sem hosszú távon. (A növekedési potenciál jelentősen csökkent és az infláció megemelkedett.) A kiigazítás ténye helyes volt, de az iránya helytelen. A reformok egyik legalapvetőbb ismérvét, a társadalmi viselkedés hosszú távú, jólétet növelő megváltoztatását nem volt képes elérni, sőt kontraproduktív volt az inaktívak aktívakkal szembeni preferálása miatt. A deficit ugyan csökkent, de ez a növekedési potenciál drasztikus csökkenésével járt együtt, ami az adósságdinamikát (magán és állami) képtelen volt megfordítani.

Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a deficitcélok teljesítésében a kormány 2007-09 között sokat fejlődött, hiszen 2007-2008-ban képesek voltunk a 2006-os konvergenciaprogramban vázolt deficit célokat teljesíteni. A sokak által reformnak tartott egészségügyi átalakítás nem teljesítette a reformok minimális alapfeltételét, a társadalmi viselkedésformák megváltoztatását, ami rossz kiindulási pontjából és a megvalósítás politikai kompromisszumaiból fakadt. Nem tudott, s valószínűleg nem is akart az intézményközpontúságból a beteg illetve egészség központúság felé elmozdulni.

A monetáris politika 2006 utáni időszakban megpróbálta a kormányzati intézkedések recessziós hatásait enyhíteni azzal, hogy lazított, s így kvázi teljesítette a jegybanktörvény bizonyos előírásait, de közben a pénzügyi stabilitást és az inflációs célokat teljesen elfelejtette, így hitelessége nagymértékben csökkent. Az inflációs célok ezen időszakban szinte soha nem teljesültek, ami csak részben magyarázható a jegybankon kívül álló eseményekkel.

Ilyen előzmények mellett jutottunk el a mostani válsághoz. A külső körülmények kényszerítő hatására a kormányzat végre felismerte, hogy nemcsak a deficitcsökkentéssel, de a növekedési potenciállal is kezdenie kell valamit. Ennek lett az eredménye a tavaszi kiigazító csomag, melynek volt néhány reformjellegű eleme (képes lehet bizonyos társadalmi viselkedésformák legalább részleges átalakítására), de a kezdeti lendület hamar elhalt, igazi reformokra nem képes és azokat, talán helyesen, nem is érzi feladatának a kormány.

Tervezési és strukturális problémák, konszolidációs igények 2010-re

Mindazonáltal látni kell, hogy minden igyekezet ellenére, a 2010 es költségvetési sarokszámokból nem igazán jön ki a jövő évi 3,8 százalékos hiány, hiszen az elvonások jelentős része nem tartható fenn. A feladatelvonás nélküli kiadáscsökkentés az önkormányzatok és a közösségi közlekedés deficitjét növelni fogja, nem beszélve az elmúlt években csőd szélére került állami vállalatok konszolidációs igényéről, vagy a felültervezett bevételekről.

A 2010-es év esetén célszerű szétválasztani az ún. SNA hiányt mely a szélesebb értelemben vett államháztartást foglalja magában (kvázi fiskális területek) és az ESA95 rendszert. Észre kell venni, hogy az SNA és az ESA95 hiány közötti különbség, az időről-időre törvényszerűen fellépő csődközeli állapotok miatt, átlagosan négyévente megemeli az ESA95 deficitet is, s a konszolidáció a jövő évben akár a GDP 2,5 százalékát is kiteheti. Emellett a jövő évi költségvetés esetén az ún. pénzforgalmi hiány is elérheti a GDP 4,3-4,7 százalékát, így a jövő évi ún. teljes (konszolidált deficit) hiány rossz esetben elérheti, vagy akár meg is haladhatja a GDP 7 százalékát. S ez nem a következő kormányzat felelőtlen gazdálkodásának az eredménye, hanem a korábban már említett időszakok halmazati következménye.

A jövő évi költségvetés számszaki hibái mellett a léptékekkel is gondok vannak, hiszen továbbra sem csökkenti megfelelő  mértékben az államháztartás bürokratikus és szociális kiadásait, igaz, ez valódi reformok nélkül nem is lehetséges, s ebből fakadóan érdemi adócsökkentést sem hajt végre a külső szereplők teljesen érthető deficitfóbiájának eredményeként.

Éppen ezért a 2010-es költségvetés nem elégíti ki a jó költségvetés alapvető ismérveit, hiszen alig növeli a gazdaság növekedési potenciálját és emellett még a költségvetési egyensúlyt sem képes kordában tartani. Márpedig egy alapjaiban hibás költségvetést nem célszerű jóváhagynia a parlamentnek.

Update (12:32-kor): A pénzügyminiszter a 2000 karakteres limitnél bővebben reagált a szerző írására, Oszkó Péter kommentjét így itt, Heim Péter írása végén közöljük:

Kedves Péter!

Sajnálom, hogy egy ma már ennyire átpolitizált témában ilyen végletes, lényegében a semleges elemzésektől ennyire eltérő véleményt fogalmazol meg. Kicsit azt az érzést kelti, hogy a szombati fizetett hirdetésben megjelentetett, utólag egyre több aláírót magyarázkodásra kényszerítő nyilatkozat kapcsán írtál háttérmagyarázatot, noha annak számos tétele nem állja meg a helyét.

Sajnos nekem kommentelőként nincs annyi terjedelmem és időm, hogy mindent részletesen cáfoljak, így csak a legfontosabb véleménykülönbségeket emelném ki.

Először is a kormány sok szabályozási kérdésben igazi reformokat kívánt végrehajtani és azokat meg is tette. Pénzügyi területen, a szociális rendszerben, a nyugdíjrendszerben tartós, strukturális reformok születtek. Ezek a reformok ráadásul egyidejűleg célozzák az egyensúly megteremtését és a potenciális növekedés javítását. Az a kritika, amit tehát a 2006-tól kezdődő kiigazítással kapcsolatban talán jogosan fogalmaztál meg, a mostani válságkezelő csomagra nyilvánvalóan nem igaz, hiszen számos pontján nem, vagy nem csak a pénzügyi egyensúly megtartását célozza. Erre hivatkozik az OECD is legutóbbi jelentésében, amikor az adóátalakításokat kifejezetten versenyképesség javító körülményként értékeli, de hasonló értékelést tett épp a napokban az ELTE egy kutatása, ami kiemelte, hogy a nyugdíj és szociális rendszer átalakítása jelentősen hozzájárult a juttatások hatékonyabb, célzottabb felhasználásához és az öngondoskodás, az aktivitás serkentéséhez. Tömeges társadalmi hatásait a mostani intézkedéseknek nyilván némi időbeli csúszással érzékelhetjük majd, de az irányok egyértelműek.

Ami pedig a jövő évi költségvetési hiány ma már politikai jelképpé vált mértékét illeti, annak kapcsán végképp nem tartom helyesnek a következtetéseid.

Először is állításoddal szemben feladatelvonások számos helyen jelentős arányban történtek, az érdekes, hogy a konkrét feladatmegszűntetésekért sokszor éppen azok kritizálnak, akik máskor a feladatszűkítéseket követelik. A MÁV szárnyvonalak bezárása láthatóan számos konfliktust szül, ahogy önkormányzati hatósági feladatok megszüntetése ellen (lásd pl. a helyi adóhatósági feladatokat), éppen azok az önkormányzatok küzdenek a leginkább, akik közben a feladatszűkítést kérik számon. Ezeket a lépéseket azonban megtettük, nincs forrásfedezet nélküli feladat, ez tehát nem okozhat adósságnövekedést (és ennek ellenére terveztük az önkormányzati szektorban az idei hiány dupláját, s még azzal is tartható a 3,8%-os hiánycél).

A pénzforgalmi hiányt illetően is azt gondolom, hogy csak szélsőséges makropálya alapján, és azzal a feltételezéssel jöhet ki 4,3-4,7%-es alaphiány, hogy az állam a költségvetési tartalékokat nem a céljuk szerint a jelentkező  kockázatok kiegyensúlyozására használja fel, hanem új kiadásokra fordítja. Amellett, hogy ez a feltételezés teljesen elrugaszkodik a jogszabályi lehetőségektől fontos jelezi, hogy az idei igen bizonytalan évet a kormány mintegy 30 milliárdnyi tartalék felhasználásával vészelte át, jövő évben pedig 206 milliárdnyi költségvetési tartalék áll rendelkezésre, tehát igen komoly tartaléktöbblet fedezhet bármilyen nem ismert kockázatot.

Az állami vállalatok konszolidációs igényében pedig különösen nem értünk egyet, hiszen ez a fajta szakmai érvelés épp azt a korábbi választási években alkalmazott hibás megközelítést legitimálja, miszerint az állandó adósságproblémákkal küzdő cégeket, mint a MÁV, BKV stb. elég alkalmanként költségvetési pénzből konszolidálni és aztán hagyni, hogy megint eladósodjanak. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy ezeknél a vállalatoknál is azt a munkát kell elvégezni, amit a költségvetésnél megtettünk, azaz egyensúlyba hozni a költségeket a bevételekkel és ennek alapján a vállalatokra bízni, hogy a felhalmozott adósságukat már egy kiegyensúlyozott gazdálkodás mellett törlesszék, ahogy azt az állam is teszi a saját adósságaival. Ezzel ellentétes szakmai érvelés talán előre legitimálhatja a következő kormányzati periódus fenyegető hibáit, azonban a vállalatok működésének átalakítását éppen, hogy hátráltatja, ha nem lehetetleníti el, hiszen azt üzeni: nincs következménye a rossz gazdálkodásnak.

Mindezek alapján a 7%-os jövő  évi hiány szakmai értelemben fikció (ahogy arról az Európai Unió és a Valutaalap is határozottan nyilatkozott). Ráadásul a hiánylefutás év közben pontosan nyomon követhető lesz, tehát hiába szeretné jó előre bárki is összemosni a mostani kormány és a következő kormány költségvetési gazdálkodását, nyár elején pontosan látni lehet majd, hogy a jelenlegi kormány milyen időarányos hiány mellett adja át a költségvetést, és ahhoz mennyit tesz majd hozzá a következő. Bármennyi is lesz végül tehát a jövő évi hiány, minden előzetes igyekezet ellenére bizony az is ki fog derülni, hogy azt melyik kormány hozta össze.

A költségvetés tehát stabil, az egyensúlyt biztosító és a növekedést serkentő kereteket ad, amit a jelenlegi kormány tartani is fog, s lényegében a következő kormányon fog múlni, hogy az előzetesen formálódó jelzéseknek megfelelően elrontja, vagy sem.

Baráti üdvözlettel:

Oszkó Péter

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!