Álszent pénzügyi igazságosság

2008. és 2009. az offshore-ellenes keresztes háború évei voltak, idén pedig a bankárok ellen indul harcba a nemzetközi igazságosztók serege. Legalábbis úgy tűnik, hogy a fejlett államok - nevezhetjük ezeket OECD tagállamoknak, G20-nak vagy valóság közelibb néven "magas adózású területeknek" - az egyetemes közjó és gazdasági stabilitás érdekében megrendszabályozzák a krízis okozóit, a banánköztársaságokat és a haszonleső bankárokat.

Nagyon egyszerű és népszerű lépések ezek, Alaszkától Nyíregyházáig mindenki egyetért velük. De valóban ilyen egyszerű lenne a világ? Néhány karib szigetország (adóparadicsom) és New York-i bank (kövér macskák) a válság felelősei, ők lennének a bűnösök? Ha egy kicsit utánanézünk a kérdésnek, rögtön kilóg a lóláb. A tematizált közbeszédet ugyan mindenki megérti, de pontosan tudjuk, hogy az egyszerűsített fogalmazás elhülyülést okoz.

A nagy ellenségkeresés és büntetősdi mögött valami sokkal fontosabb rejlik, de mi ezt csak távolról figyeljük, mert úgy tűnik, hogy már régen feladtuk a harcot a versenyképességért. Márpedig a nemzetközi pénzügyi csata az előny fenntartásáért folyik és szó nincs igazságosságról. Ebben a harcban a győztes kezdeményez, a vesztes pedig kullog az események mögött.

A kártékony adóverseny

Kezdjük az offshore-elleni keresztes hadjárattal. Kétségkívül Obama elnök fújta meg a harci kürtöt, és minden szövetségese bőszen követte a fővezért. Megismerkedhettünk egy legalább negyven éves, de itthon új kifejezéssel, ez a "kártékony adóverseny". Az adóverseny azt jelenti, hogy a különböző országok adókedvezményekkel csábítják magukhoz a befektetőket. Ugye ismerős a helyzet? Amíg mi küzdünk egy-egy gyárért és ígérünk mindenki alá a munkahely teremtésért cserébe, az igazságos, de ha más happolja el előlünk az üzletet (azaz a befektetőt), akkor az maga a káros adóverseny.

Pont ugyanez történt offshore ügyben. Az Egyesült Államok és más vezető államok gazdasági vezetői megdöbbenve vették észre, hogy nemcsak nem jönnek a befektetők, hanem az otthon kezelt pénz is elkezdett külföldre folyni. Főleg olyan kis országokba, amelyek alacsony adók mellett is hatékonyan tudnak működni, ráadásul minden fillérnek örülnek. Ezenkívül ezek olyan banánköztársaságok, amelyek örüljenek, hogy megveszik tőlük a gyümit, hogy képzelik, hogy pénzt kezelhetnek, banki központtá válhatnak?

Az örök éllovas

Apropó, tudják Önök hogy melyik ország a világ legnagyobb offshore-központja? Természetesen az Egyesült Államok. A Delaware állambeli Wilmington boltjai például azért annyira népszerűek, mert nincs ÁFA.  De ez még nem elég indok arra, hogy az USA 500 legnagyobb vállalatának hatvan százaléka ide helyezze át központját. Az viszont igen, hogy az ide települt cégek nem fizetnek adót az államon kívül termelt nyereségük után. Van olyan irodaépület a kisvárosban, amely több cégnek ad otthont, mint néhány kis karib adóparadicsom összesen.

És természetesen minden szabályos, csak elég nehéz adóinformációt szerezni a betelepült cégekről, hiszen a befektetőket meg kell védeni, például az EU vonatkozó jogszabályaitól, de erre még visszatérünk. Azaz ha összehasonlítjuk az Egyesült Államok néhány államának adózási gyakorlatát a megvetett és letolvajozott adóparadicsomokéval, akkor a leglényegesebb különbség az, hogy például Delaware-ban nem nőnek pálmafák. Havi több tucat magyar céget alapítanak az USA-ban, de az nem offshore, csak külföldi cégalapítás.

Európa is előz

Nemcsak a trópusi paradicsomok hagyták le a versenyben a "magas adózású területeket", hanem olyan európai államok is, mint Ciprus, Jersey, Guernsey, Gibraltár, Luxemburg, Liechtenstein, Monaco vagy Málta is. Ezek azonban annyira kis országok, hogy nem volt nagy kunszt visszakényszeríteni őket a sorba. Kicsit nehezebb elbánni Írországgal, Belgiummal, Hollandiával, tehát őket békén is hagyták.

Viszont ott a legnagyobb dió, Svájc. Svájc nemcsak a világ egyik legnagyobb pénzügyi központja (és tavaly óta a legversenyképesebb gazdasági környezet is), de a pénzügyi szabályzások az ország alkotmányában is megtalálhatók (banktitok), így a teljes nemzetközi pénzvilág összefogására lenne szükség, hogy Svájc önként és dalolva lemondjon előnyéről. Arról nem is szólva, hogy a kis alpesi ország segítségével olyan óriási pénzügyi központok nőttek ki szinte a semmiből, mint Hongkong, Szingapúr vagy Abu-Dzabi, amelyek már valódi konkurensei New Yorknak, Londonnak, Párizsnak vagy Frankfurtnak.

Magyar példával élve, ha egy hazai vállalkozó belize-i cége számlát ad neki, akkor fizetnie kell az új "offshore ellenes" forrásadót. Ha Svájcban vagy Gibraltáron stb. csinálja ugyanezt, akkor nem, viszont kevesebb adót fizet, és még örülnek is neki. Persze ez igaz az európai offshore területek mindegyikére, mert mi csak a bennszülötteket büntetjük, távol is vannak és nem is veregetik a vállunkat, hogy "csak így tovább, keményen"!

Nem elveszett pénz, az állam béna

Mielőtt még mélyebbre ásnánk, említsük meg az offshore eszközökkel visszaélő tolvajokat és adócsalókat. Más, a polgárok érdekeit körültekintőbben védő országokban már az 1970-es években lezajlottak azok az eljárások, melyek segítségével vissza lehet szerezni az ellopott pénzt az offshore területekről. Pontosan ugyanúgy, mintha valaki mondjuk Ausztráliában sikkaszt és Magyarországon fekteti be a zsákmányt.

Mi már tudjuk szidni az offshore ipart (valódi információk nélkül), de vajon hol tartunk az ellopott pénzek visszaszerzésében, a tolvajok megbüntetésében? Azon kívül, hogy egy újságíró megmutatott néhány kirívóan pofátlan esetet, történt valami? Indultak perek, nemzetközi adminisztrációs segélykérő (adóinformáció-csere) eljárások?

A nemzetközi szakirodalom szerint Ciprus annak köszönhette népszerűségét a nyolcvanas években, mert ott síbolták ki a rendszerváltás előtt álló kelet-európai országok titkosszolgálatai a vagyont. Nekünk azóta sem sikerült nemhogy felderíteni ilyen eseteket, de még csak meg sem próbálta senki. Szidni már lehet, de értelmezni, szabályozni, felhasználni nem.

Odaszóltak Washingtonnak

Az amerikai offshore ellenes fellépés egyébként addig tartott, míg többek közt a Magyarországon is hírhedt BSA, azaz a számítástechnikai ipar nagyágyúi tavaly nyáron rá nem szóltak az elnökre, hogy hagyja abba a harcot a fejlődés ellen, mert ők mind offshore-oznak és ha vissza kell költözniük az Egyesült Államokba, akkor oda a verseny és a stratégiai fontosságú technológiai előny. Például a nemzetközi kereskedelem, az internetes üzlet természetes hátországa az offshore, egyszerűen nincs is más megoldás, különben oda a versenyképesség, nem lehet felvenni a versenyt olyan konkurenciával, amely alacsony adózású területen működik.

A következő érdekes terület az EU Kamatadó Direktíva. Ez maga a jövő, annak az ígérete, hogy egyszer majd minden európai polgár ugyanakkora adót fizet, de mivel nem tudományos fantasztikus novellát írunk, maradjunk a jelennél. Az irányelv lényege az, hogy mindenki egységes adót fizethessen és valóban fizessen is  a más országban kamatozó befektetései után, legyenek azok bankszámlán pihenő vagyonok, értékpapírok stb.

A Direktívának egyetlen problémája van, hogy nagyon egyszerű kikerülni. Ennek eszközei az Európai Unión kívül létrehozott alapítványok, vagyonkezelők (trust) vagy bizonyos életbiztosítási kötvények vásárlása. Az Európai Bizottság szakértői csoportok bevonásával nyitott új frontot az adókerülők ellen. Ennek a folyamatnak a felelőse az EU akkori vám és adóügyi biztosa, azaz Kovács László volt. A Direktíva hatályának bővítése teljes kudarccal végződött.

A biztos munkájának eredményét megkönnyebbülve fogadták az üzleti körök, egy svájci szakértő szerint a biztos euróbeszédének (bikkfanyelv) lényege a következő: "Semmi sem történik, és nem is tudjuk hogy mit kéne tennünk". A kudarc okai a következők: a Direktíva hatályát nagyon nehéz kibővíteni, például Panamát vagy Hongkongot pont nem érdekli az egységes európai adózás, ráadásul azonnal más neveken új jogi személyiségi formákat találnak ki, amelyekre nem érvényes az irányelv. Ezenkívül megbélyegezni sem sikerült az adóparadicsomokat/offshore területeket, mert a halmazba bizony az Egyesült Államok és más gazdaságilag vezető hatalmak is belefértek volna.

A Kamatadó Direktíva alól kevés európai ország élvez kivételt, például korábban Svájc, Ausztria, Luxemburg és Belgium is, ezek egységes átlagolt forrásadót fizettettek a betétesekkel, de nem hozták nyilvánosságra a nevüket, számlainformációikat, így nem derült ki, hogy pontosan mennyi adót is kellene valójában fizetniük. Ezenkívül az angolok is kiharcolták a mentességet néhány régebbi kötvényük számára. Anglia egyébként nagy játékos, jelenleg azon dolgoznak, hogyan válhatnának az iszlám pénzkezelés európai központjává.

Az új üzlet

Ugye, fogalmuk sincs róla, hogy mi az iszlám pénzkezelés? Másnéven sária kompatibilis bankolásnak is hívják, és nagyon egyszerűsítve a lényege az, hogy a Korán előírásainak megfelelően a pénzintézetek nem vethetnek ki kamatot. Az iszlám pénzkezelés kétségkívül a bankipar egyik leggyorsabban fejlődő területe, ennek segítségével óriási összegek forognak, természetesen a mohamedán vallású országokban. Az angolok nem szeretnének le és kimaradni, ezért szeretnék jogilag lehetővé tenni az európai alkalmazását. A megoldás nem lesz egyszerű, például a közel-keleti országokban egy iszlám bank alapításához a Sária-tanács hozzájárulása szükséges.... De az üzlet óriási és mivel nincsen kamat, nem vonatkozhat rá a Kamatadó Direktíva sem.

Az utolsó epizódok

A legújabb frontot a pénzügyi versenyképességért folytatott háborúban természetesen ismét Obama elnök nyitotta meg, amikor "ledagadtmacskázta" az óriásbankokat, amelyek óriási profitot termelnek, pofátlanul igénybe vették a krízis idején az állami segítséget, de rögtön hatalmas bónuszokat osztogattak a menedzsereiknek. Ezért az elnök felvetette Davosban, hogy meg kellene rendszabályozni ezeket a kövér bankárokat, nehogy ismét válságot okozzanak.

Erre az amerikai megoldás az, hogy fizessenek "felelősségvállalási adót" a bankok, így visszaadva a megmentésükre fordított adódollárokat az állampolgárok számára. Ha azonban egyedül az USA-ban vezetik be az új adót, akkor a pénzintézetek gyorsan a könnyebb ellenállás irányába mozdulnak, azaz odaköltöznek menedzserestül, ahol kevesebb sarcot kell fizetni. Ezért az amerikai javaslatot körbeküldték, hogy mindenki csatlakozzon, csapjunk oda együtt a bankároknak!

Apró probléma merült fel azonban, amikor az amerikainál (és a magyarnál) hatékonyabb államokba érkezett a körözvény. Svájc például ugyanúgy segített a UBS óriásbanknak, mint az amerikaiak a saját pénzintézeteiknek. Viszont nem hosszútávú adósságot termeltek, hanem rögtön nyereséget az államnak. Akkor meg miért adóztassák a bankokat, amikor még pénzt is csináltak a válságból? Így Svájc gyorsan visszavágott az amerikai pofonért, amit a hírhedt UBS ügyben kapott: a válaszuk az volt, hogy elemzik a helyzetet és majd később döntenek a lehetőségről.

2009-ben ugyanis a mindenható adóhivatal (IRS) 52 000 amerikai számlatulajdonos adatait követelte a svájci UBS bank amerikai leányvállalatától, mert egy, a céget eláruló bankár kikotyogta, hogy alpesi segítséggel rengeteg adót síboltak el az ügyfelek, ráadásul a know-howt a bank alkalmazottaitól kapták. Végül sikerült kiegyezni abban, hogy a svájciak átadják 4500 biztos adókerülő számlatulajdonos adatait és persze jelentős kártérítést is fizetnek.

A történet legújabb fejleménye az, hogy a svájci közigazgatási bíróság törvénytelennek találta ítéletében a nemzetközi egyezséget és megtiltotta a teljesítését. Így nehéz helyzetbe került a Svájci Szövetségi Tanács, hiszen nemzetközi szerződés kötelezi, amelynek teljesítését a törvény tiltja - nem irigylésre méltó helyzet, az biztos.

A banki bónuszok ügyében ismét nagyon nehéz erélyesen fellépni. Ugyanis milyen jogon szólnak bele egy cég döntéseibe, hogy mennyit jutalmat fizet ki? A svájciak ismét gyorsan és okosan léptek. Olyan törvényt alkottak, amely biztosítja, hogy lehessen óriási bónuszt fizetni, de csak akkor, ha a menedzser olyan célokat ért el, amelyek hosszútávú jövedelmezőséget biztosítanak, tehát nem kamuüzleteket köt a gyors jutalom reményében. A bónusz szabályozása azért lényeges, mert ha csökkentik a jutalmakat, akkor odébbállnak a menedzserek. Márpedig a menedzserek viszik a tudást és az ügyfeleket is, ez pedig villámgyorsan tönkreteszi a bankokat, de legalábbis ismét  elvész a versenyelőny.

Végül érdemes megemlíteni egy Magyarországon sajnos eléggé ismeretlen fogalmat, ez pedig a fiskális totalitarianizmus. A szörnyen hangzó kifejezés arra utal, hogy a magánemberek pénzügyi szabadsága eltűnik a szabályok sokasága között. Míg a lobbicsoportok érdekei mindennél fontosabbak, a kisember lehetőségei úgy tűnik, hogy egyre jobban beszűkülnek. Az alacsony adózású területek szakértői szerint az adók emelkedése globális ellenőrzési folyamatokat indított be, azaz minden ország a végsőkig fokozza az ellenőrzést annak érdekében, hogy beszedje a sarcot, mert csak így tudják fenntartani az életképtelen rendszereket.

Nincs már olyan, hogy "dugipénz", nincsenek már olyan vagyonok vagy vagyontárgyak, amelyek ne szerepelnének a nyilvántartásokban, vagy ne kellene utánuk a különféle szabályozások szerint adót fizetni. Az állam mindenkinek mindenéről tud, és könyörtelenül érvényesíti akaratát, ha akarja. Erre mi magunk adjuk a felhatalmazást és mi viseljük a következményeit. A főleg angolszász szakértők szerint ezért fontos feltenni a kérdést, hogy megbízunk-e a pénzügyi szempontból mindenható és mindent tudó államban, ha más életbevágó ügyekben már kiharcoltuk a totális állami kontroll visszaszorítását?

Az elmúlt év nemzetközi pénzügyi fejleményeit elemezve azonban világosan látszik, hogy a magas adózású államok szélmalomharcot vívnak pénzügyi előnyük megőrzéséért. Míg egyre szigorúbbak a törvények, addig a cégek és magánszemélyek egyre újabb és újabb lehetőségeket találnak, hogy biztonságba helyezzék vagyonukat, optimalizálják adójukat. A multinacionális vállalatok és pénzintézetek már régen a törvények felett állnak, ezek tevékenységét szabályozva azonban egyre több kiskapu nyílik, még a kisemberek számára is.

Az 1970-es években az adóoptimalizálás a nagyvállalatok tevékenységét segítette, tíz évvel később a sportolók és színészek, művészek kezdték felhasználni a nemzetközi pénzvilág lehetőségeit. A nyolcvanas évek az újságírók és a független kiadók pénzügyi kivándorlásának időszaka volt. Azóta már a helyhez nem kötött kisvállalkozók is külföldi adózás vagy befektetések után vágynak, nem is szólva a korábban említett internetes üzletekről.

Nem vagyunk elzárva a globális pénzpiactól, sőt egyre közelebb kerülünk az ütőérhez, ráadásul ránk is ugyanazok az európai törvények vonatkoznak, mint a többi EU tagállamra, melyek azonban egyelőre úgy tűnik, hogy nálunk jobban lavíroznak, de legalábbis az üzletemberek jobban informáltak. Nem ártana megismerni és kihasználni a lehetőségeket, mert bármilyen lepellel is álcázzák a politikusok (mert az ő pénzük valahogy mindig biztonságban van), a versenyképességért folytatott harc keményebb és keservesebb a világpiacon, mint eddig bármikor.