Az államnál sincs gazdasági csodakurbli

Az elmúlt hetek eseményei lassan nyílt lapos játékra kényszerítik a politikai és jegybanki döntéshozókat. Az elmúlt 1 évben működött szisztéma megbukni látszik, bár ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem erőltetik tovább. De mi is ez a stratégia általánosságban és globálisan, mire irányul, és valós megoldást ad-e?

A világgazdasági válság fő oka a túlzott adósság, a túlzott tőkeáttétel volt, pontosabban fogalmazva még mindig az. A jegybankok és világszerte a gazdaságpolitikusok – a hiedelmek ellenére - tisztában vannak a potenciális megoldási módszerekkel. Leegyszerűsítve két eljárás különíthető el az adósságkezelésben. Az egyik az, hogy az adósok visszafizetik az adósságokat, az államok megszorításokat alkalmaznak és minden gazdasági szereplő alacsonyabb fogyasztási pályára áll át. Ez lassuló gazdasági növekedéshez és ezáltal megnövekedő csődeseményekhez vezet. A hitelpénzrendszerben a hitelállomány volumenének csökkenése a pénzmennyiség eséséhez és deflációhoz vezet, azaz többek között a fogyasztási javak, részvények és ingatlanok árának csökkenéséhez. Ez elég cudarul hangzik egy szavazatmaximáló politikus számára, hiszen hirtelen mindenkivel szembe kerül. A kampányát finanszírozó vállalatokkal és bankokkal és az egyszerű választópolgárral is, aki eddig fogyasztott, mert úgy érezte megérdemli. Aztán kiderül, hogy mégsem, ez pedig bűnbakkeresés után kiállt, és ez általában a regnáló politikai elit elzavarását eredményezi. Ezt a lehetőséget „érdeklődés hiányában” akár ki is zárhatjuk? Az elmúlt pár hétig úgy tűnt, hogy igen.

A másik lehetőség az adósság csökkentése reálértelemben, azaz az infláció  gerjesztése és reménykedés abban, hogy valami csoda folytán  önfenntartóvá válik a világ növekedése. Rövid távon ezt a választópolgár észre sem veszi, a cégek és bankok persze felismerik a stratégia lényegét, de nekik is jó átmenetileg. Hosszabb távon pedig, mint tudjuk, mind meghalunk, a rövid távú mohóság ilyen környezetben teljesen racionálissá válik. Pontosan azért, mert a pénznyomtatásra épülő stratégia hosszabb távú hatásai teljesen bizonytalanok. Bizonytalan környezetben pedig az a racionális, aki 1-2 hónapra tekint előre, és addig is megy a csorda után. Ez a genetikai kód, ez következik az emberi természetből.

Ezért azoknak, akik szerint az elmúlt egy év pénzpiaci eseményei teljesen irracionális voltak, nincs igazuk. Csak bebizonyosodott, hogy a piaci események sokkal könnyebben befolyásolhatók, mint a reálgazdaságiak. Azaz itt végképp nem kell "annak" lenni, elég csak "annak" látszani! Ahogy az elmúlt években sajnos Hollywoodban, úgy a piacokon is inkább a látványról szólnak a dolgok jelenleg és nem a valós tartalomról. Rövid távon ez akár működhet is, persze, ha az adott társadalmi közeg egy ideig vevő rá.

A jegybankok pénzt kezdtek tehát nyomtatni, az államok költeni kezdtek, hogy pótolják a kieső  fogyasztást és szinten tartsák a rendszerben levő tőkeáttételt. Ez az elmúlt egy évben remekül működött, a pénzpiacok megnyugodni látszottak. Csakhogy nem azért, mert a gazdaság fundamentumai érdemben és szerkezetében ekkorát javultak! Hanem a fentebb leírt túlélési ösztön miatt, azaz ilyen bizonytalan és kiszámíthatatlan környezetben a racionális dolog a jegybankok által bepumpált pénz piacra öntése volt a nagyobb szereplők részéről. A jegybankok persze tudják ezt, de a fontos az, hogy a piacok stabilizálódni látszanak. Ez pedig azt sugallhatja a gazdasági szereplők számára, hogy minden rendben, lehet beruházni, lehet újra hitelt felvenni, lehet újra fogyasztani. És így felpörög a gazdaság, felpörög az infláció egy még elfogadható szintre /3-5%/, csökken a jövedelem arányos eladósodottság és pár év múlva szépen lassan elkezdhetik a szereplők visszafizetni az adósságokat, a rosszabb elinflált pénzzel. A tökéletes megoldás. Na ha ez a nagy megfejtés tökéletesen működött volna, ez a cikk sem született volna meg.

Tudniillik "furcsa mód" nem működik egyelőre úgy, és ennek első körben egy fő oka van, túl az erőforrások korlátozott rendelkezésre állásán. A világ proletárjai polgárainak /adófizetők, vezetők, mindenki.../ jövőbe vetett hite, ami azt sugallja számukra, hogy igenis valami fenntarthatatlan van a rendszerben, valami, ami változni fog, vagy aminek változnia kell. Ez pedig erős bizonytalanságot hoz a gondolkodásba. Tehát ismételten kiderül, hogy a közgazdaságtan nem csak modellek elemzéséből áll, nem reáltudomány, hanem társadalomtudomány. Az emberi pszichére pedig hat a kommunikáció, hatnak az újabb tőzsdei csúcsok, de még ennél is jobban hat a félelem és a bizonytalanság érzése. És aki bizonytalan a jövőre nézve, az nem vesz fel hitelt. Nem azért nem vesz fel hitelt, mert a kamat 2% vagy 5%, hanem azért mert fél, hogy elveszti a munkáját, hogy az állam mégis magasabb adót fog szedni stb. Ennek a tudatállapotnak köszönhetően a privát szektorban megkezdődött a "deleverage" - egyszerűen megfogalmazva az adósság visszafizetése és az új hitelek keresletének csökkenése, 0-1%-os jegybanki alapkamat ide vagy oda.

A leginkább ellentmondásosnak tűnő választ a válságkezelésre a globális bankszektor adta látszólag, bár ezt az ellentmondást már a fentebbi fejtegetésnél felszámoltuk. Az ellentmondás abban rejlik, hogy miközben a piacokra öntötték a pénzt és optimista elemzéseket tettek közzé a gazdaság jövőjével kapcsolatosan, addig éppen ők azok, akik a gazdaság jövőjével kapcsolatos erős bizonytalanságok miatt erősen szigorították a hitelezési feltételeiket. Miközben naponta hallhatjuk a legnagyobb globális bankoktól, hogy venni kell részvényt, árukat, szabadulni a készpénztől stb. addig ezen bankok felhasználatlanul parkoltatnak több ezer milliárd dollárnyi pénzt a jegybankoknál. Valószínűleg azért, mert deflációtól félnek, és a deflációban elkerülhetetlenül megugró csődök következtében újból megugró hitelezési veszteségektől. A legnagyobb amerikai bankok eredménye az elmúlt egy évben így szinte csak a pénzpiaci kereskedői tevékenységből jött. Azaz a jegybanki politika a pénznyomtatással kvázi újratőkésítette a bankszektort, így ez az egyetlen szektor ahol jelentősen csökkent a tőkeáttétel szintje az elmúlt 1 évben.

A nagyobb multinacionális vállalatok készpénzállománya is nagyon magas historikusan, aminek az elemzők többsége nagyon örül furcsa mód. Ez lefordítva azt jelenti, hogy annak örülnek, hogy nincsenek igazán új beruházási lehetőségek, alacsony a kapacitáskihasználtság és inkább tartalékolják a pénzt.

Maradt tehát egy legény a gáton, egy kurblival a kezében, az állam. A kurbli pedig egy nyomdagéphez passzol, tavaly már egyszer meghajtották erősen, de valószínűleg nagyobb hatást vártak. Az történt ugyanis, hogy a gazdaság szereplői - bár megtévesztette őket valamelyest a keynes-i mátrix, ahogy tavaly írtam egy hasonló cikkben - a stabilitás, kiszámíthatóság irányába szeretnének elmozdulni. Erre is megvan az „ellensúlyozó lépés” a döntéshozók részéről, ezt hívják bailoutnak, azaz a gyengébb szereplő puha feltételekkel történő kisegítésének. Ennek hatása több szempontból is nagyon kedvezőtlen hosszabb távon. Egyrészt pont oda terel tőkét, ahol a leggyengébb hatékonyság mellett hasznosul - hiszen pont ezért kerül az adott szereplő bajba, mert nem jól gazdálkodott - másrészt tőkét von el a versenyképes szereplőktől, harmadrészt felelőtlen gazdasági viselkedésre ösztönöz /moral hazard/. Így azt a téveszmét és látszatot adta a szereplőknek, hogy lehet hitelt felvenni és lehet költeni, mert a legrosszabb esetben úgyis jön kurblis kéz és pénzt nyom. A kurbli mára azonban már veszélyes fegyverré kezd válni, máshonnan pénz meg már nincs a fejlett világban, ez most már világosan látszik. Első látásra a fejlődőben /Kína/ még lenne, de ott jelenleg hitelboom van, így a jövőben megugró veszteségek fedezésére nagyon előrelátó módon tartalékolni kell.

Meglehet persze, hogy a kurblit tartó kéz még egyet teker és újabb pénzt nyom a rendszerbe az állami költekezések révén, de ennek negatív hatásaival úgy tűnik, hogy a gazdaság szereplői túlzottan tisztában vannak. Az állami beavatkozás már inkább a későbbi magasabb adók rémét vetíti előre a fenntarthatatlan adósságszintek miatt. Ezért annyi pénzt kéne nyomni, ami már tényleg inflációs félelmeket generálna - akik aranyat vesznek, részben ezért veszik a tartalék diverzifikáció mellett - viszont egy bizonyos "forduló pont” után ez már az egész pénzügyi rendszerre hatalmas veszélyt rejt. Hogy mennyi ez a pénzmennyiség arra sajnos nincs egzakt mutató, hiszen mint már fentebb írtam a közgazdaságtan társadalomtudomány. Nem lehet pontosan tudni, hogy hol szakad el a cérna, sőt a japán példát elnézve más okból is feleslegessé válhat a pénznyomtatás. Mindesetre, még ha el is fogadjuk azt a tényt, hogy lehet inflációt "csinálni" a jegybankok saját túlélésüket - itt is ez az evolúciós parancs - nem szeretnék kockáztatni valószínűleg a hiperinflációval való kacérkodással. Akik itt és most kockáztatni kényszerülnek azok a politikusok, de a hiperinflációs időszakok nem kedveznek a status quo-nak sem, így a végsőkig ők sem feszíthetik a húrt. A száraz puskapor pedig már nagyon elfogyott.

Így a kérdés nem változott, de a rá született válasz meglehet, hogy igen. Aminek talán már kellett volna az elején is. Nem is bonyolult, sőt: csökkenő fogyasztás, megtakarítások emelkedése, az új környezetben működni nem képes iparágak leépülése /lásd Schumpeter kreatív destrukciós elméletét/ és bizony fájdalmas deflációs időszak, alkalmazkodás a társadalom számára. A fájdalom tompítása és relatív zökkenőmentes menedzselése – amibe természetesen beleférnek monetáris és fiskális intézkedések is, csak más mértékben és súlyponttal véleményem szerint – lenne az igazi vezetők, politikusok szerepe és nem a kurbli esztelen tekergetése. Ezzel egy új növekedési ciklus alapjait lehetne lerakni, az alapozás pedig sajnos soha nem sétagalopp. De talán megéri.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!