Tavaszi Széll vizet áraszt

176 hozzászólás

Ahogyan a tavaszi olvadást követően a természeti törvények bizonyosságával áradni kezdenek a folyók és beindulnak a hormonok, úgy a tavasz beköszöntével a gazdasági törvényszerűségek is végre működésbe léptek.  A Széll Kálmán terv azt jelzi, hogy a kormányzó erők is rájöttek, hogy nem lehet tartósan és büntetlenül szembehelyezkedni a gazdasági racionalitás szabályaival, mert a költségvetés nem olyan, mint a szeretet, hogy minél több felé osztom, annál több lesz belőle. Ha nem is a természet kíméletlenségével, ám a gazdaságban is egyértelműek a szabályok. Egy adott közösségben nem lehet tartósan sokkal-sokkal többet szétosztani, mint amennyinek az előállítására a közösség tagjai képesek. És nem lehet ezt a képességet tartósan más módon növelni, mint a jelenlegi fogyasztást elhalasztó befektetésekkel: a fizikai infrastruktúrába való beruházással, az emberek tudásának, egészségének fejlesztésével, meg az ezeket összekötő, kiszolgáló intézmények megerősítésével.

Már a hódító háborúkra induló császárok is tudták, hogy a leggyorsabb lovak, legmodernebb fegyverek, illetve a kora fiatalságuk óta keményen kiképzett harcosok nélkül esélyük sincs legyőzni a szomszéd uralkodót, ezért hatalmas adókat vetettek ki. Ezt a vagyont azonban nem udvartartásuk boldogítására, hanem a fegyverkovácsok és hajóácsok munkájának díjazására fordították. Még inkább így van ez a békésebb hadviselés, a gazdaság területén, ahol nincs az a személyes virtus, ami a befektetések szerepét helyettesíteni tudná. Kasztíliai Izabella Kolumbusznak adott 2 millió maravédije vezetett Amerika felfedezéséhez, a protestáns németalföldi polgárok szorgalma és mértékletessége az eredeti tőkefelhalmozáshoz, majd a kapitalizmushoz, s a kínaiak százmillióinak két évtizedes lemondása ahhoz, hogy mára Kína legyen a világ második legnagyobb gazdasága.

Azok a társadalmak, amelyek megértették ezt a törvényt, a fél- vagy egészen perifériából egy-két nemzedék alatt a centrumba jutottak, miként ezt a legutolsó 50 évben is számtalan példa igazolja. Így zárkózott fel a legfejlettebb országok közé Japán a 60-as években, majd követték a finnek a 70-es években, a 80-as években pedig a versenyképességét Thatcherrel visszanyerő Nagy Britannia vagy az első keleti kistigris, Dél-Korea. A most bajba került Írország a 90-es években mutatta be a gazdasági csodát, a Meciártól megszabadult Szlovákia az ezredforduló után, napjainkban pedig Észtország lett a legújabb ikon.

Magyarország az elmúlt 150 évben nem volt, és a jelenlegi gazdaságpolitika láttán úgy tűnik, a közeljövőben sem lesz az emelkedő nemzetek között. A jobbágyfelszabadítással életművét megkoronázó reformkori nemesség óta nem volt még egy nemzedék Magyarországon, amely önként lemondott volna kiváltságairól és rövid időszakokra kitartó jólétéről annak érdekében, hogy megtakarítson, felhalmozzon a továbblépéshez nélkülözhetetlen forrásokat. Plusz források nélkül pedig nincs befektetés, anélkül pedig még nem volt  sehol a világon felemelkedés. Ezért az elmúlt évszázad magyar történelmének rövidke fellendüléseit vagy óriási kataklizmákat követő, a társadalmi csoportok közti erőszakos erőforrás átcsoportosítás (mint a zsidótörvények, a földosztás, az államosítás, a tsz-esítés) vagy békésebb időkben óriási külföldi hitelek finanszírozták, amelyeknek minden alkalommal válság, majd nadrágszíjszorítás vetett véget. Így jutottunk - Romsics Ignác találó kifejezésével – a félperifériából a félperifériába.

A Varázsló meg a Csomagoló

Ennek legfőbb oka az, hogy Magyarországon a politikusnak két prototípusa: a Varázsló és a Csomagoló követi egymást időtlen idők óta. Az időszak elején fellépő Varázsló azzal a mantrával kábítja közönségét, hogy Magyarország egy rendkívüli ország. Itt nem érvényesek a gazdaság máshol működő törvényszerűségei, itt nem szorgalom, lemondás, kockázatvállalás, kurázsi és együttműködés a jólét talpazata, hanem az akarat meg a ravaszság. És rövid idő alatt két kézzel szórja szét az addig véres verítékkel felhalmozott erőforrásokat, amelyek épp jó kiindulópontot jelentettek volna a fellendüléshez. A kassza kiürültekor jön el a másik magyar politikustípus, a Csomagoló ideje. A siralmas közállapotokat tapasztalva becsomagolja a stabilizációhoz szükséges megszorításokat egy jó nagy pakkba, ami egy átmeneti visszaesést követően ismét emelkedő pályára kezdi állítani az országot. És akkor megint akad egy Varázsló, aki elhiteti a zemberekkel, hogy nem kell tovább takarékoskodni, befektetni, a sikeresek mintáit másolni, mert Magyarország a Föld szívcsakrája, itt a nap is másként süt, mi szabad szittya, kuruc, büszke magyarok a magunk útját járjuk...

Orbán Viktor nem azzal nyújtott rendkívüli teljesítményt, hogy Nagy Varázslóként jelenítette meg magát, hisz ilyen sámán számtalan volt már előtte is. Még csak nem is azzal, hogy a nagy varázslat után magának kellet a Csomagoló ruháját is magára öltenie, hisz ilyet is láttunk már. Hanem azzal, hogy minderre a legrövidebb időn, 1 éven belül kényszerült, mert bűvészmutatványáról szinte azonnal kiderült, hogy nem más, mint csalás és ámítás. Hogy a kamatfelárak az óriási kormányzati felhatalmazás ellenére nem csökkentek, hanem nőttek, az adóság tehát egyre többe kerül. Hogy a 300 ezerből ez évre remélt 75 ezer munkahely nem létrejött, hanem pont ellenkezőleg: megszűnt. És hogy a várva várt gazdasági növekedés - a német csoda ellenére is - még a kormány szerint sem lesz 6%, hanem legfeljebb 3, mert ennyi a magyar gazdaság jelenlegi növekedési potenciálja. És sajnos az is kiderült, hogy nincs más jövedelemtulajdonos, mint a vállalatok és az emberek, ezért nekik kell új (külső vagy belső) források híján a korábbi hitelek költségeit állniuk.

A csomagban az van, ami kellett

Az ezt elfedő kommunikációs truváj, a legelső stabilizációs csomagot összeállító pénzügyminiszter, Széll Kálmán nevének kölcsönvétele csak még inkább leleplezi azt, amit takargatnia kellett volna, hogy az Orbán csomag egy stabilizációs – azaz megszorító - csomag. A pakk tartalmával nincs különösebb baj, az van benne, aminek lennie kell (egy dolgot, az afrikai, ázsiai mintákra hajazó gyerekmunkát leszámítva): a források csökkentése ott, ahol valamilyen összehasonlítás szerint sokat költünk, vagy ahonnan egyáltalán el lehet valamit venni. Ebben a műfajban nincs új a nap alatt, Oszkó Péter öröksége pont ezt tartalmazta: a rokkantnyugdíjak, szociális segélyek és munkanélküli ellátások csökkentését, a közlekedési támogatások és a gyógyszerkassza szűkítését. A stabilizációnak láthatóan nincs politikai színezete, ott a kényszer az úr.

A baj tehát nem a csomag tartalmával, hanem magával a csomagolás tényével van. Azzal, hogy a Bajnai csomag után 2 évvel már megint csomagolni kellett. Azzal, hogy még a korábban megszokott, a fellendülés beindulásához szükséges pár év sem adatott meg az országnak, mivel a beígért varázslat, a belső kereslet élénkülése elmaradt. A korlátlan hatalmát itthon kevélyen fitogtató kormány pedig szembe találta megát az egyetlen komolyan vehető ellenféllel, az egységes belső piacot lételemének tekintő és az eladósodástól a válságban megrettenő Európai Unióval, valamint az ezt gazdasági erőként megtestesítő külföldi hitelezőkkel, befektető multinacionális cégekkel.  És lám, az erő szerelmese gyengének mutatkozott, amint még egy nála is hatalmasabb erővel találta szemben magát.

A Bizottság Barosso képében már nyáron sem vette figyelembe - épp a görög válság után, de még a gazdasági szabadságharc meghirdetése előtt - a kormány hiánynövelő szempontjait. Így aztán semmi meglepő sincs abban, hogy  most megint a korábbi  konvergencia programban lefektetett pályát – és az abban 2013-ra vállalt 2% alatti hiányt kérték számon a magyar kormányon. Persze nem könnyű elhessegetni azt a gondolatot, hogy ebben a hajthatatlanságban benne lehet az is, hogy Európa fővárosában esetleg nem vették különösebben jó néven a sorozatos leckéztetést. A pontot erre a miniszterelnök március idusán tette fel, mikor az Európai Unió soros elnökeként a brüsszeli rabiga lerázására szólította fel híveit. E skizofrénia azonban talán érthetőbbé válik akkor, ha belegondolunk abba, mivel kellett Orbán Viktornak egy év alatt szembesülnie. Azzal, hogy egy magyar miniszterelnök mozgástere nem csak annál szűkebb, mint amit ő szeretne, de még annál is kisebb, mint egy tőkeerős európai vállalat vezetőjéé.

Bármilyen elkeserítő is, de tény, hogy egy ilyen kis, nyitott gazdasággal rendelkező, súlyosan tőkehiányos és jól képzett munkaerőben szegény, ráadásul végtelenül eladósodott ország igen csak ki van szolgáltatva a világgazdaság hektikus folyamatainak és szereplőinek. Az európai félperiféria eladósodottsága láttán a külföldi hitelezők egyre idegesebbek és ígéret helyett bizonyítékot akarnak. Bizalmuk Magyarország iránt csak a konvergencia programban foglalt hiányszámok elérését lehetővé tevő költségvetési stabilizációs program végrehajtásával szerezhető vissza. Ez pedig aligha jelent mást, mint azt, hogy az újabb és újabb külföldi hitelekből jólétet teremtő politika ideje egy időre leáldozóban van. Ami végső esetben a 10 éve egyfolytában ezzel manipuláló politikai szereplők ellehetetlenülését jelentheti, mert a becsapottak és elárultak aligha fogják mostantól belátni, hogy tényleg nincs más út. Pedig nincs.

Nincs más, mint a stabilizáció és reform útja. Másképpen a megszorításé és az azon alapuló befektetésé. Az évszázados ördögi körből való kitöréshez először megint kiigazításra van szükség (a Széll Kálmán tervvel elméletileg ez kezdődik el). Ha nem sunnyogjuk el, a jelenkori fogyasztás elhalasztása néhány év múltán ismét forrásokat szabadít fel.  Szerencsés esetben végre valódi reformok elindításhoz, amely a közhiedelemmel ellentétben nem forráselvonást jelent. Hanem épp forrásbővítést azokon a területeken, amelyeket egy politikai közösség kitörési pontnak választ. Ha a sikeres felzárkózók mintáit követjük, akkor az oktatáshoz és az egész országot gúzsba kötő mélyszegénység felszámolásához.

Szerencsétlen esetben pedig arra, hogy a felhalmozott forrásokat ismét elherdáljuk. És ne ringassuk illúziókba magunkat, ennek a megszorításnak a végén is felbukkan majd egy újabb (netán régebbi) varázsló, hogy megint minden előről kezdődjön. Ha hagyjuk.