2011: A valóságtól való elrugaszkodás éve

A magyar gazdaság fő folyamatai és a gazdaságpolitika szempontjából 2010 még nyilvánvalóan köztes jellegű volt, de gondolhattuk azt, hogy 2011 lesz az az év, amelyben a gazdaság lendületet vesz, a kormányzati aktivitás pedig – a politikai ciklus természete szerint – kiteljesedik, még ha eredményei nem mutatkozhatnak is meg a mély átalakulásokhoz szükséges időigény miatt. Ám nem így alakult a valóság, sem a gazdaságban, sem a politika szférájában.

A gazdaság szereplői – nagy és kisebb vállalkozások, pénzintézetek, háztartások, önkormányzati és központi intézmények – 2011 során legalább akkora bizonytalanságot éltek meg, mint az azt megelőző politika-sújtotta évben. A bizonytalanság mértékét nem csak a különféle bizalmi indexek, felmérések jelzik, hanem olyan kemény mutatók is, mint a beruházások alakulása, a rendelésállomány, lakásépítés, a tőke be- és kiáramlása.

 

A bizonytalanságból fokozatosan bizalmatlanság lett; erről a hitelminősítői döntéseken és a csődkockázati felárak alakulásán túl 2011 végén a magyar pénztulajdonosok körében terjedő tőkementés jelenségei is tanúskodnak. A gazdasági növekedést mérő mutatók pedig világossá teszik, hogy 2011 nem lett az elrugaszkodás éve, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan az a kormányzati megszólalásokban szerepelt.

Ami pedig a gazdaságpolitika világát illeti: a kormány által kitűzött nemzetgazdasági célok többsége nem tudott teljesülni. Ráadásul a 2012-re testált rizikó példátlanul nagy.

Pedig a 2011-es év kilátásai nem ígérkeztek rossznak 2010 végén: végre mutatkozott némi gazdasági növekedés azt követően, hogy gazdaságunk a legtöbb európai országénál mélyebb visszaesést szenvedett el 2009 során, részben szerkezeti okokból, részben a kényszerű prociklikus gazdaságpolitika miatt. 2010-ben egy ideig javulni látszottak a külső áru- és pénzpiaci körülmények.

Az akkor még új kormány a megörökölt szerkezet mélyreható korrekciójaként tartalmi és szimbolikus ügyek egész sorát vette célba, a masszív munkahelyteremtéstől a nemzeti érdek határozott képviseletéig. A célok zöme támogatható volt, ám itthon és külföldön a támogatók között is növekvő aggodalmat keltett a megvalósítási folyamat.

Eklektikus döntések, hiányzó koherencia

A korábbi valós és vélelmezett hibák, aránytalanságok kiigazítása eleve eklektikussá tette az Orbán-kormány döntéseit, ám mindezen túl is kezdettől fogva hiányzott a rengeteg gyors kormányzati intézkedés koherenciája. Keveredtek és egymásra torlódtak a fontos és a másodlagos jelentőségű akciók, kezdve az „arcátlan végkielégítések” visszamenőleges 98 százalékos adóztatásának esetével, ahonnan közvetlen út vezetett el az Alkotmánybíróság gazdasági hatáskörének radikális szűkítéséig: emocionális, de gazdaságilag jelentéktelen ügyből súlyos intézményi következményekig jutott el a döntéseiben radikalizálódó kormányzat, amely harsány szóhasználatával a kortesidőszak hőfokát állandósította a gazdasági építkezésre rendeltetett időkben is. Így nyert ideológiai töltetet az ágazati különadók bevezetése, majd a hivatalos adósságmutatók formális szépítéséhez igénybe vett nyugdíjpénztári vagyon ügye; így öltött szabadságharcos pózt a kormány a külső magánpiaci és hivatalos hitelezői korlátok létezésének észlelésekor.

 

Ezekkel az ideológiákkal nekem – nyilván sokakkal együtt - nagy gondjaim vannak, de a lényeg nem az, hogy mennyire téves vagy avítt egy ideológia, hanem hogy mennyire gátolja a döntéshozókat és a végrehajtó apparátust a józan helyzetértékelésben és az adekvát cselekvésben. Mind több megfigyelő látta úgy idővel, hogy a legfőbb döntéshozók 2011-ben a valós viszonyoktól kezdtek elrugaszkodni, vagy ha mégis érzékelik a kockázatokat, akkor ésszerűtlenül nagy rizikót vállalnak.

Volt egy nagy terv

2011 végén elég belenézni a komoly gazdasági lapokba, hogy lássuk, miként értékeli a magyar gazdaságpolitika eddigi cikkcakkjait a külvilág. A sokféle és egymást gyakran kioltó, egymással logikailag feleselő állami döntés és deklaráció mögött azonban világosan kirajzolódik egy vezérfonal: a kormány a kezdetektől fogva szabad mozgásteret akart, hogy elérje legfőbb célját, mely nem kevesebb, mint a rendszerváltozási folyamat kiteljesítése.

Bármennyire jól ismerik is a magyar üzleti folyamatokat a külső elemzők, ezt a vonatkozást aligha tudják valós jelentőségében értelmezni; a magyar átalakulás legtöbb megfigyelője mindig is előnyünknek könyvelte el az átmenet (és az abban részvevő elit) kontinuitását, és nem látott különösebb gondot a rendszerváltozás magyar módjában. Holott erős meggyőződésem szerint a rendszerváltozási folyamatban a sorstárs nemzetekhez képest jórészt azért kezdtünk fokozatosan lemaradni modernizálódásban, polgárosodásban, mert túlontúl sok kompromisszum terhét hurcolja társadalmi rendszerünk.

Más láthatja másként a második évtized középre felgyűlt megoldatlan ügyeink genezisét; itt nincs hely az érvelő kifejtésre. Olvasóim között sokan eleve hiábavalónak érezhetik a „kormányváltásnál több” formulát, és utalhatnak a lengyelek Kaczynski-jelenségének tanulságaira, vagy arra, hogy a magyar társadalomban erős a „létező kapitalizmus” elutasítottsága, de nincs jele rendszerváltoztató forradalmi lendületnek. Az viszont bizonyos, hogy ha egyáltalán életképes a történelmi időnek Orbán Viktor-i helyrezökkentési kísérlete, annak megértése és főként támogatása nem várható a külvilágtól.

A nagy terv veszélybe került

2011 végén immár az is látszik, hogy a gazdaság állapota és az eddigi gazdaságpolitikai teljesítmény kritikus mértékben veszélyezteti a nagy terv megvalósíthatóságát. A gazdasági mozgástér (nem a gazdasági szuverenitás, amiről annyi badarságot beszélnek a politikusok, hanem a manőverezési képesség, ami a szuverenitással szemben mindig is volt, elvileg most is lehetne) 2012-ben és azt követően roppant beszűkül, azaz pontosan az ellenkezője lesz annak, mint ami a kormányzati szándék volt. Ma már tisztán látható, hogy a négy éves ciklus végéig az egy főre jutó magyar nemzeti jövedelem nem lesz képes utolérni a 2007-es szintet, és térségi összevetésben nyilvánvalóvá lesz fejlettségbeli leszakadásunk.

Volt egy pillanat

Pedig 2011 tavaszán úgy nézett ki egy rövid ideig, hogy a döntéshozók felismerték a gazdasági realitásoknak való megfelelés fontosságát; erre utalt a Széll Kálmán terv nevű kiigazító program meghirdetése. Külső-belső üzleti fogadtatása viszonylag jó volt, mert némi dagályos körítéssel ugyan, de azt sugallta, hogy az erős parlamenti felhatalmazású kormány nekilát a megoldatlan ügyeknek: a botrányosan nagy munkaerőpiaci inaktivitás felülvizsgálatának, a rossz hatásfokú állami intézményrendszer átalakításának, egyben a kormány finanszírozási válság kényszere nélkül is beáll az államháztartási stabilizációt meghirdető európai államok sorába. A kockázati felárak mérséklődtek, még az országkockázati felminősítés is elképzelhető lett.

A gazdaságpolitikai formálóinak lelkében azonban továbbra is ott munkált a gazdasági növekedési vágy, miközben kezdett kiderülni: a magyar gazdaság nem vett lendületet. A kormányfő és gazdasági minisztere áttörést várt az egykulcsos személyi jövedelemadó konstrukciójától (világos szakmai óvások ellenére), és elengedte a füle mellett a figyelmeztetéseket: a büdzséből kieső szja-bevételek pótlására kivetett szektorális adók beruházást és növekedést fékeznek.

 

A kormányfő 2011 első félévi csalódást keltő adataiból nem azt vonta le, hogy legalább lassítani kellene a jövedelemadó-mérséklési ütemet. Ellenkezőleg: úgy gondolta, hogy még bátrabban kell élni az szja-fegyver használatával, és újabb megoldásokkal kell próbálkozni a gazdaság élénkítéséért. Tanácsadói bizonyosan nem tárták elé a szóbajöhető intézkedések kockázatait, lehetséges mellékhatásait. Jött a devizahitelek végtörlesztésének szeptemberi terve, a chipsadó és egy sor társa.

A végtörlesztésről több vezető közgazdász tartja úgy, hogy az a számos gazdaságpolitikai botlás között a legsúlyosabb ügy volt; a közgazdászokkal tartott ritka konzultációk során ezt a kritikát meg is kapta a kormányfő. Hogy valamit kellett kezdeni a jelzáloghitelezés ügyében, az nyilvánvaló volt, de a magánjogi szerződések tartalmába való egyoldalú állami beavatkozás nem jól sült el. Amint a későbbi szakmai megállapodás mutatja, a bankokra lehetett volna olyan megoldást rákényszeríteni, amely kisebb reálveszteséggel jár a gazdaság egészére nézve.

Két kritikus tényező is szerepet játszhatott a szeptemberi végtörlesztési akció súlyos üzleti következményeiben. Az egyik a megelőző 'nem-szokványos' intézkedések sorozata a szektoradóktól a magánnyugdíjpénztári esetig: a sok improvizatív vonás ellenére ezek kezdtek képpé összeállni az elemzők szemében, és a kép nem volt megnyugtató. A másik kulcstényező pedig a görög államadósságválságra adott 'nem-szokványos' nyugat-európai megoldás lehetett: a magánhitelezők úgy szenvedtek el komoly veszteséget a görög állampapírokon 2011-ben, hogy a görög állam az EU cselekvő részvételével kikerülte a csődeseményt. Hitelezői szemmel nézve ez súlyosabb ügy, mintha szabályos fizetésképtelenség áll be; óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy melyik eladósodott szuverén folyamodik majd hasonló innovatív megoldáshoz. Ez az a miliő, amelyben a magyar állampapírokat a spekulatív kategóriába sorolták ősszel.

Hol tartunk most?

Most ott tartunk, hogy a 2011-es év nem tudott érdemi gazdasági növekedést hozni, és emiatt a foglalkoztatás sem képes szerves módon bővülni, az infláció makacsan magas, és igen drága az államadósság finanszírozása (4-5 százalékos reálkamatot kell fizetnünk, szemben a német államadósság nulla körüli reálkamatával). A kormány a saját takarékossági propagandája ellenére valójában komoly költségvetési stimulálást valósított meg 2011 során, ha már 2010-ben nem tehette meg az IMF/EU kontrol miatt, ám gyatra hatásfokú lett az élénkítési kísérlet. 2012-re nem marad már stimuláló eszköz, sőt roppant nehezen kivitelezhető megszorítást kell végrehajtani. Gazdasági növekedés nem várható. Ekkor viszont a már eddig is nagy államadósság finanszírozása a képesség oldalról is kezd kérdéses lenni, miközben a készséget illetően egy ideje vannak kételyei a pénztulajdonosoknak.

Nem látszik, hogyan szabadulhatnának az improvizációtól

Az egykulcsos adó mint generális megoldás a nyilvánvaló hatástalansága ellenére alkotmányos magasságokba emeltetett. Gazdasági törvények ügyében a legkülönfélébb hazai és nemzetközi konfliktusokba keveredett a kormány, és ideológiai alapállása miatt nem könnyen léphet vissza bármelyik ügyben. Orbán Viktor meglepő egyértelműséggel kötötte össze saját személyét gazdasági miniszterével, annak világképével, gazdasági  felfogásával. Jelenleg nem látszik olyan személyi vagy szervezeti kombináció, amely megszabadítaná a kormánypolitikát az improvizálás és kockáztatás terhétől mindaddig, amíg létre nem jön a sokak által megmentőként várt valutaalapi és EU-s készenléti hitelszerződés (magam e vonatkozásban szkeptikusabb vagyok sok elemzőnél: egy nemzet felgyülemlett bajait vagy belső erőböl oldja meg, vagy sehogy).

Ebben a konstellációban valóban a legkülönfélébb válság-szcenáriók merülhetnek fel; sajnálatos módon a legkisebb valószínűségűnek az a gazdasági pálya látszik most, ami a 2012-es költségvetési törvényben található. Az elemzők nem fognak unatkozni 2012-ben sem.