Mielőbb új szja-kulcsot!

2012.01.11. 12:09 Módosítva: 2012.01.11. 12:09

A blogról

A bejegyzések a szerzők személyes véleményét, nem a cégek álláspontját tükrözik, és semmilyen formában nem minősülnek befektetési ajánlatnak.

Az IMF diktátuma előtt felmerülő kérdések között első helyen szokás említeni, hogy vajon milyen számlát nyújthat be a nemzetközi hitelszervezet karöltve az Európai Unióval.

Direkt nem az Európai Bizottságot említem, amely intézmény a gyakorlati tárgyalásokat fogja végezni a magyar készenléti hitel megállapodásról, hiszen tudható, hogy a kívánságlistára nagyon sokak óhaja-sóhaja fel fog kerülni, kezdve az Európai Központi Banktól, egészen a kisebb (Ausztria), nagyobb (Németország, Franciaország) tagállamokig. Annyi sejthető, hogy a hitelezők számára fontos kérdéskör túlmutat majd a jegybanki függetlenségen, és ki tudja, milyen széles közpolitikai spektrum felemlegetésével akarnak majd széles körű nyomást gyakorolni az egész magyar politikai berendezkedésre.

Meglátásom szerint idővel megvilágosodik, melyik szereplő milyen erőbedobással lesz képes saját érdekeinek keresztülvitelében, ezért itt ezt a kérdést most hanyagolom. Helyette viszont felteszek egy másikat, ami sokkal egyszerűbben szól, ám a megválaszolása közel sem lesz egyszerű: hogyan jutottunk idáig.

Okos közgazdászok ilyenkor hajlamosak „az ősbűn” tárgyalását Ádámnál és Évánál kezdeni, ami a magyar esetben fel szokta ölelni a súlyos demográfiai szituáció felemlegetését, az 1999 és 2002 közötti fogyasztásvezérelt, valóban látványos növekedés 2002 utáni kifulladását. Majd a költségvetés terhére vállalt ösztönzést, ami elvezetett az adósságcsapdához, és ezzel párhuzamosan a lakossági hitelfelvétel drasztikus emelkedéséhez, ráadásul óriási mennyiségben külföldi devizában, ami például megakadályozta, hogy árfolyam leértékelődéssel természetes módon tudjon alkalmazkodni a magyar gazdaság a kihívásokhoz, anélkül, hogy emberek milliói válnának földönfutóvá.

Az IMF-tárgyalások megkezdése előtt jogosnak érzem, hogy ezek mellett az örökölt hibák mellett megnézzük, mégis milyen mozgástere lehetett volna a 2010-ben felálló példátlan nagy felhatalmazással rendelkező magyar kormánynak, hogy nekilásson az örökölt problémák kezelésének, és hogyan kezdett bele a sikertelen vállalkozásba.

Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter személyében köszönthettük 2010-ben azt a gazdaságpolitikai paradigmát, amely az 1999 és 2002 közötti egyik ősbűnért, nevezetesen a mesterséges keresletfenntartásra alapozott belső fogyasztási dinamikát támogató gazdaságpolitikáért volt felelős.

Matolcsytól majdnem mindenki ennek a politikának a folytatását várta 2010-et követően is, vagyis egy olyan fajsúlyos gazdaságpolitikát, ami az állami ösztönzőkre helyezett hangsúllyal (keynesi eszközök) próbál mesterségesen növekedést generálni, tudván, hogy ez a magánszektor elsorvadását vonhatja maga után (például a hitelforrásokért folyó versenyben megdrágul a magánhitelek finanszírozása is, ahogy emelkedik a közösségi adósság).

Sokaknak már a választások idején feltűnt, hogy ez a naiv elmélet nemhogy egy prosperáló időszakban nem hozta a tőle várt fenntartható növekedési pályára állást, de egy heves költségvetési konszolidációs időszakban (ami gyakorlatilag 2006 óta tart Magyarországon) öngyilkos módon fordítaná vissza a folyamatokat az ősállapotok felé.

A felálló új magyar kormánynak tehát két (ellentétes irányba haladó) lovon kellett ülve maradnia: befejezni az államháztartási reformot, ráadásul szerkezeti átalakításokon keresztül fenntartani az egyensúlyt, közben pedig a válságban ragadt gazdaságba életet lehelni.

Ezt a hagyományosan két személyre szabott feladatkört egy személy kapta meg, Matolcsy György. A pénzügy- és gazdaságminiszter sosem rejtette véka alá, hogy a két feladat közül az gazdaság újjáélesztését tartja fontosabbnak, már csak azért is, mert annak sikerével a szerkezeti átalakítás automatikusan, vagy legalábbis kevés erőfeszítéssel megvalósítható.

Korai lenne még az időben előreugrani, de itt muszáj jelezni, hogy mivel a növekedésgenerálás nem sikerült, így értelemszerűen az államháztartásban sem sikerült rendet teremteni. Viszont minden valószínűség szerint az IMF–EU-duóval kötött második megállapodásnak olyan hatása lesz a jelenkori magyar gazdaságpolitikára, hogy annak az államháztartási reformot kell ismét első helyen kezelnie, súlyos növekedési áldozatokat vállalva, és talán majd később nyílhat tér arra, hogy az egyéb gazdasági szférákban beinduljon a növekedéshez szükséges innováció és beruházás. Vagyis egy antimatolcsysta gazdaságpolitikai korszak elé nézünk, ami bizony kevésbé lesz fájdalommentes, mint a Matolcsy-féle.

Visszatérve a kétlovas mutatványra: az ellentétes gazdaságpolitikai céloknak (államháztartási reform és növekedés beindítása) lett volna egy közös metszete, és gyakorlatilag az egész magyar gazdaságpolitikai kísérletet erre a pillérre alapozták, ez pedig a versenyképesség jegyében átalakított adórendszer (ami viszont nem keynesi eszközökkel próbálkozott az ösztönzéssel).

Véleményem szerint ezen a ponton ragadható meg a nagy baki, hiszen az adórendszer átalakításához mindenféle hatástanulmány nélkül és a szakmai képviseletekkel történő konzultáció mellőzésével fogott hozzá a kabinet. Matolcsy arra számított, hogy az egyszerűsített és csökkentett jövedelemadó-rezsimmel lehet növekedést stimulálni egy súlyosan eladósodott országban. Ráadásul ennek az ára a további adósságvállalás volt, hiszen az egykulcsos szja bevezetése tavaly legalább 500 milliárd forinttal kurtította meg a büdzsé bevételét. Mint arra sokan időben felhívták a figyelmet: jövedelemadó kiengedéssel egy olyan kis és nyitott gazdaságban, mint a magyar, képtelenség élénkíteni, hiszen egy nagyon szűk réteget érint, akiknek eleve megvan a megtakarításuk, és legfeljebb vagyonkimentésen, vagy importon, vagy eleve külföldön történő realizáción keresztül érvényesítik a jövedelemtöbbletet (értsd: kétszer mennek egy évben a Karib-tengerre nyaralni).

Hazai megtakarítást, beruházást, adott esetben a háztartások fogyasztását fikarcnyit sem serkentette, ez jól látszik a kiskereskedelem teljesítményében és a beruházási aktivitáson. Sokan elmondták azt is, hogyha valaki adóátalakítással (adott esetben teherkönnyítéssel) próbálkozik gazdasági növekedést serkenteni, annak a munkát terhelő adókat, elsősorban a tb-járulékokat kellett volna radikálisan átalakítani, ami viszont bizonyosan nem ment volna az egész tb-rendszer újragondolása nélkül. És akkor megint itt vagyunk az államháztartási reformnál.

Ezen okfejtés első számú tanulsága, hogy az újkori magyar gazdaságpolitikai ősbűn az egykulcsos adó bevezetése volt, ami semmilyen mértékben nem igazolta Matolcsy élénkítési szándékát, viszont súlyosan hozzájárult az államháztartási folyamatok fölötti kontroll elvesztéséhez.

Lehet-e még korrigálni?

Rengeteg találgatás szól arról, hogy az szja-bevétel-kiesés milyen úton pótolható. Például, hogy új típusú vagyon- és/vagy jövedelemadó-nemekkel fog hamarosan találkozni a magyar adófizető. Itt elsősorban az ingatlanadót szokás emlegetni, hiszen más vagyonadófajtára aligha lehet olyan méretű költségvetési reformot alapozni, mint amilyet a magyar alkalmazkodás kíván, lévén, hogy a vagyont úgy tünteti el a leleményes magyar adófizető, ahogy nem szégyelli. Ha máshonnan nem, akkor az off-shore lovagoktól ezt a kormánypolitikusok is megtanulhatták.

Az ingatlan az egyedüli vagyonforma, ami nehezen mozdítható, ergo könnyen (lehetne) adóztatni egy élénk ingatlanpiacon, ahol akár reális árszintek mellett, vagy akár a nagy volumenű tranzakciók mellett be lehetne szedni a szükséges évi 500–1000 milliárd forintot. A jelenlegi magyar helyzetben viszont aligha. Prognosztizálhatatlan is, hogy mennyi pénzt tudna a költségvetés ebből magáévá tenni, én a magam részéről legfeljebb pár tíz-, esetleg százmilliárdot tudok elképzelni biztos bevételként (annak az árán, hogy az ingatlanpiac még tovább ragad Csipkerózsika-álmában).

Előbb vagy utóbb (valószínűleg előbb) az szja-rendszert korrigálni kell, értsd: szükség lesz egy új felső kulcsra. Egyedül innen lehet aládúcolni a költségvetési lyukakat, hogy elkerüljük az egész rendszer szétesését. Ezt követően pedig sürgősen neki kell látni az alrendszerek, elsősorban a tb, azon belül is a nyugdíjrendszer átalakításának. Utóbbinak egyik legfontosabb célja pedig a hosszú távú fenntarthatóságnak kell lennie, vagyis, hogy az állam (csökkenő relatív részesedés mellett) tudja fedezni a nyugdíj jogosultak követeléseit újabb és újabb terhek vállalása nélkül. Ez pedig csak az öngondoskodással váltható ki.

Igen, az egész nyugdíjpénztári reformot újra be kell indítani, ahogy az 1998-ban történt, annak tanulságaival, és továbbvitelével.

De a legsürgetőbb az szja-rendszer átalakítása, ehhez ugyanis kétharmados felhatalmazás kell, márpedig egyáltalán nem biztos, hogy az aktuális hatalomnak az 2014-et követően is rendelkezésére fog állni. Márpedig ha nem, akkor a kísérletnek nemcsak a gazdasági áldozatai lesznek súlyosak, hanem a társadalmi és politikaiak is.



A blogról

A bejegyzések a szerzők személyes véleményét, nem a cégek álláspontját tükrözik, és semmilyen formában nem minősülnek befektetési ajánlatnak.
  • Vennék
  • Bankszámla