Azért nincsenek feltételek, mert nincs miről tárgyalni

A múlt héten Orbán Viktor magyar miniszterelnök levelet címzett José Manuel Durão Barrosonak, az Európai Bizottság elnökének, amelyben kérte, hogy kezdődjenek meg végre a tárgyalások a hitelcsomagról. A történet az időzítés szimbolikus jelentőségén túl két szempontból is tanulságos (szabadságharcban nem szokás írásos kéréssel a függetlenséget eltiprókhoz fordulni, legalábbis 1848. március 13-át követően Pesten nyilván senkinek nem jutott eszébe V. Ferdinándtól, majd később Ferenc Józseftől pénzt kérni).

A történet egyik tanulsága, hogy Magyarország kormánya elment a falig; kipróbálta mekkora a mozgástere és több akciót most egyelőre nem tervez – erősíti meg már-már megalázó folyamatossággal a kormányzati kommunikáció; most nem tervezi átlépni a falat (ahogy azt a szélsőségesek követelik). Azok a találgatások tehát, melyek szerint a kormány nem döntötte még el, hogy szükség van-e az IMF pénzére, tévesek.

A kormány reálisan felismerte, hogy szükség van a pénzügyi védőhálóra, méghozzá sürgősen, különben a jelenlegi finanszírozási kondíciók mellett hosszú távon nem képes a piacon maradni. A levél hangvétele és tartalma már jelezi, hogy a kormányon belül pontosan tudják és érzik: az ország – bár egyelőre nincs csődben – nagyon könnyen fizetési gondokkal szembesülhet, ha magára marad. Ezen márpedig olyannyira nincs mit szépíteni, hogy azok a találgatások is azonnal hamissá válnak, amelyek szerint a magyar kormány tudatos tervei között szerepelhetett volna egy csődesemény.

Pedig az ötlet első ránézésre nem lett volna teljesen irracionális. Ha másképp nem lehet kialakítani a fenntartható adósságpályát, vagy annak olyan súlyos gazdasági és nem utolsósorban társadalmi áldozatai lennének, akkor adott esetben elképzelhető, hogy az adósság elengedése, átütemezése vagy kedvezményes feltételű kialakítása hosszú távon kifizetődő politikai választás legyen. Főleg mivel erre most az eurózónán belül is van már precedens, tehát diplomáciai hullámverések nélkül bizonyos esetben valóban lehetne (lehetett volna) a magyar adósságszolgálatot tárgyalásos úton újrarendezni.

Természetesen ennek súlyos lehet az üzenetértéke kifelé, és ha a görög példát alaposabban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy elég erőteljes mind a gazdasági, mind a szociális visszacsatolás. Ráadásul a Malév esete is erősíti azt a benyomást, hogy egy csődeseménynek könnyen kiszámíthatatlan tovagyűrűző hatása lehet. A kormány valószínűleg ezt is felmérte, és belátta, hogy ez a forgatókönyv a falon túl van, ahová nem akar átmászni.

„Normális esetben” a történet itt véget is érhetne: Brüsszeltől kis engedményeket kicsikarhattunk volna, mint a spanyolok – valamivel lazább pályán hagyva a költségvetési konszolidációt –, miközben kedvező feltételek mellett kaphattunk volna az IMF-EU párostól 3-5 éves futamidőre olyan 15-20 milliárd eurót.

Ebben sokáig bíztak is a hazai kormányzati körökben, de viszonylag hamar kiderült, hogy a „normális esetben” két dolog összekapcsolódik: az államháztartás rendbetétele és a külső finanszírozás támogatása csak együtt képzelhető el.

Ez annyira világos, hogy Brüsszel a túlzottdeficit-eljárás fenntartását (ami lényegében az államháztartási reform értékítélete) egyidejűleg jelentette be a magyar tárgyalási kérelem felvételével. Brüsszel egyértelművé tette: ha kell az IMF pénze, akkor Magyarországnak ki kell kerülnie a túlzottdeficit-eljárásból. Ha nem kerül ki, akkor hitel sem lesz, mert olyan opció nincs, hogy folyósítják a pénzt, miközben Magyarországot elítélik a rendezetlen költségvetése miatt.

A diplomáciai fórumokon tehát látványosan összekapcsolódott a túlzottdeficit-eljárás az IMF-fel kezdődő tárgyalással, és ahogy azt a kormányfő valószínűleg felmérte, a kötelezettségszegési eljárásokat sem lehet ettől teljesen függetleníteni (a tárgyalások megkezdését sürgető levele is erről szól).

A múlt héten az is világossá vált ráadásul, hogy nem is teljesen normálisak a körülmények. A Magyarország elleni túlzottdeficit-eljárás keretében megkezdődött a kohéziós támogatások részben befagyasztása, ami önmagában is példanélküli az unió történetében. Ezzel kapcsolatban ki is robbant egy álvita arról, hogy Európa kipécézi magának Magyarországot, mi vagyunk a kettős mérce áldozata, szemben a spanyolokkal. Azért mondom, hogy ez álvita, mert egyfelől eldönthetetlen, milyen érzelmi alapon zajlik az európai politizálás, másfelől nem igazán van tétje ezen sokat agonizálni.

A valós kérdés ugyanis az, hogy Brüsszel ezzel mit üzen nekünk. Amióta tudjuk, hogy az eljárás és a hiteltárgyalások megkezdése szoros viszonyba került, azóta sejthető a válasz: nem lesznek tárgyalások. És nem azért, mert Matolcsy húzza-halogatja, talán nem is akarja azt, és nem is azért, mert a kormány csak időnyerésre játszik. Hanem azért, mert Brüsszel nem akarja.

A példastatuálás valóban zajlik, és nemcsak szimbolikus jelentőségről van szó.

Feltételezésem szerint racionálisan végiggondolt, logikus lépést terveznek a brüsszeli döntéshozók. Arról van szó, hogy nem mentenek ki mindenáron egy uniós tagországot – ami szerencséjükre nem biztos, hogy az eurózóna tagja is –, mert pénzügyi értelemben nem minden ragályos, még a legsúlyosabb esetben sem. Nem állta meg a helyét az a korábbi érv, hogy Európa is a mielőbbi rendezésben érdekelt, mert fél, hogy egy magyar csőd magával ránthatja a hitelezőket is – mint ahogy ez a veszély Görögország, Portugália és sok más esetben is fennáll. Magyarország legnagyobb piaci hitelezői nem európai bankok, azok magyar kitettsége ilyen értelemben nem vészesen nagy. Konjunkturálisan igen, de követelésrelációban nem. Elsősorban nagy amerikai és távol-keleti kötvényalapok ülnek a magyar adóssághegyek fölött, az ő bajaikra Brüsszel lényegesen kevésbé érzékeny.

Mi lehet a történet tanulsága? Lehetséges, hogy a kormány legsúlyosabb félelme beigazolódhat: az európai partnerek a magyar csődre bazíroznak. A görög precedens elég jól működik ahhoz, hogy Brüsszelben is rájöttek: egyáltalán nem biztos, hogy egy ország csődje akkora veszélyt jelent az unió stabilitására. Egy olyan ország esetében, ahol nagyon kilóg a lóláb, mind politikailag, mind pedig diplomáciai értelemben – régiós politikája, multinacionális érdekek megsértése, jogállami gondok, stb. – valószínűleg ugyanazt az elemzést végezték el Brüsszelben, mint Görögország esetében. És ennek eredménye az, hogy jobb, ha Magyarország gyorsan becsődöl, és akkor úgy is 100 százalékig azt csinálja, ami a „helyes”, mintha minden egyes politikai centiméter fölött huzakodni kellene a következő években, amivel az egész európai stabilitást potenciálisan veszélyeztethetné akár egy jelentéktelen kis ország is.

Sajnos a magyar diplomáciai vakság nem értette meg kellő gyorsasággal ennek az analízisnek a logikáját, így a decemberi brüsszeli csúcson Orbán Viktor még rá is játszott arra, hogy ha kell, ő akadályozni is tudja az európai stabilizációt (fiskális paktum). Persze aztán gyorsan jött a felismerés, hogy a jelenlegi magyar helyzetben ez súlyos szerepzavar, hiszen lényegesen többet veszíthetünk, mint bármely másik szereplő. Korrigálták is azonnal, de valószínűleg maradandó volt a történet üzenetértéke. Nem akarnak egy Magyarország méretű kis országgal túl sokat bajlódni, sokkal egyszerűbb lesz hagyni, hogy csődbe menjen, és akkor majd megkezdődhet a gyors operáció.

Bizonyítani nem tudom, de az elmúlt hónapok eseményeiből én legnagyobb valószínűséggel ennek a forgatókönyvnek a realitását olvasom ki. Sajnos számunkra ez egyértelmű zsákutca, és bár Magyarországon most még nem látszik – a sajátosan zavaros kormányzati kommunikáció miatt – de súlyos csődveszély lehet kialakulóban.